Szári Zsolt – Ökológiai csúcstalálkozó
A téli keszegezésnél aligha van jobb horgászat.
Több indokom is van eme kétségkívül meglepő állítás bizonyítására, de csak a legfontosabbakat sorolom fel.
Először is: a téli keszegezés nem pótcselekvés. Januárban másféle horgászatra – legalábbis itt, a Balaton partján – kevés lehetőség van. A szélvizek kiürültek, jó, ha négyfokos a víz; mire is pecázhatnánk? Vízre szállni néhány bizonytalan süllőkapásért? Hát szálljon vízre az, akinek – ahogy Tamás barátom szokta volt ilyen esetekben mondogatni – három anyja van! Már annak is tapsolhatunk, hogy a Balaton elfelejtett befagyni, és a kikötők mély vizeiben pecázni tudunk. Fiam mindennek érthető okokból nem örül, és bánatosan nézegeti szegre akasztott korcsolyáit. De ő csak menjen el egy műjégpályára, elvégre mi ott még lékről sem horgászhatunk. Lelkem mélyén azonban tudom, ökológiai szempontból mindenképpen tanácsos lenne néhány hét jégtakaró.
Évek óta nem fagyott be rendesen a Balaton, pedig nagyon ráférne.
Másodszor: a téli keszegezés általában nem magányos horgászat. Társas időmúlatás, amolyan békés, családias elfoglaltság. Itt senki sem irigy a másik halára, mert jobbára mindenki egyforma halat fog, s ha nem fog, hát majd kap a szomszédjától. Keresztbe dobtuk egymást? Ugyan már! A játék nem valami nemesebb hal megfogására megy ki. Értéktelen kis halacska a keszeg, sokak szerint csak macskahal, tehát belefér a máskor komoly affér. Közben pedig lehet anekdotázni, tudományoskodni, és olykor a politikai szemlélet is kidomborodhat a halk diskurzusok során.
Harmadszor: macskahal ide vagy oda, szerény véleményem szerint horgászatunk eredménye télen a legfinomabb friss csemege. Keszegünket a szokásos kérgelés után jól irdalva, kellően sózva paprikás lisztbe hempergetjük, majd bő és forró olajban hét perc alatt kisütjük. A fogyasztását követően arra kell csak ügyelnünk, hogy valami nemesebb italt küldjünk utána, mert ha vizet iszunk rá, még azt hiheti, hogy a kutya ette meg…
Szokásom, hogy a reggeli kávét kis tanyám ablakából szemlélve kortyolgatom el. Miközben gőzölög a friss fekete, van idő körültekinteni. Mi változott tegnap óta, és mi várható aznapra.
A pirkadattal ébredő kikötő télen is csodálatos. Rezzenéstelenül áll a levegő, ami ritka és kegyes állapot egy horgász számára, ha a vízre tervez kirándulást. De vízre már nem szállunk, s nem csak Tamás barátom mondása miatt.
Ma ugyanis vendégek jönnek téli keszegezni.
A szemközti nádfolt mezítelenül alszik, mintha őreá nem vonatkozna a reggeli kelés kényszere, s ez így is van. Őreá már nem. A nádi poszáták régen elhagyták, melegebb vidékre költöztek. Leveleit elhullajtotta még tavaly, most pedig halálában úgy őrködik a túlsó móló tövében, mintha csak egy művész festette volna oda mementónak. Csendesség van, mély és ritkán „hallható” némaság, szinte teljes mozdulatlanság. Tudom, sokáig nem tart ez az állapot, mert lassan megébred a környék.
Ahogy szemlélem a vidéket, váratlan mozgásra leszek figyelmes. Éppen előttünk, a móló közepén mozdul a víz, és felszínre bukkan egy fekete „tengeralattjáró”. Kampós csőrében szép keszeget forgat mindaddig, amíg nagy nyelések közepette el nem tünteti. Aztán lebukik, és ismét elcsendesedik a megrezzent felszín.
Ez a madár egy kivénhedt öreg matróna, évek óta bejár a kikötőnkbe reggelizni, néha ebédelni is. Magányosan, bizalmasan. Teljesen tisztában van vele, hogy itt bántódása nem eshet. Egyszer ugyan kénytelen voltam csúzlival jobb belátásra téríteni, mert egy akkora compóval próbált közelebbi ismeretséget kötni, amit már én sem nézhettem tétlenül. A halat végül elengedte, de nem hiszem, hogy az a compó túlélte a találkozást, mert az erőszakos ismerkedésük meglehetősen sokáig tartott.
Most viszont legalább tudom, hogy a keszegek éppen előttünk tartózkodnak. Mikor kilépek a tanyából, kárókatonánk már odébb fürdik elégedett szárnycsapásokkal, kellően bereggelizve, és sandán pislant felém. Intek neki, mint jó barátnak szokás, de ez az intés csak annyit jelent: nehogy a halastavak partján találkozzunk, öreg harcos…
Reggelizés közben kíváncsian szemlélem, hogyan alakul a szemközti oldal horgászpublikuma. Szépen felsorakoznak ismerős-ismeretlenek a kikötő magas partján, mintha úszóverseny lenne készülőben. Pedig nem az lesz. Sem a sportot, sem pedig a horgászmódszer illetően nem lesz itt úszóverseny.
Aztán megérkeznek az én vendégeim is. Hárman vannak. Egyikük mestere a horgászatnak, a kor divatos szóhasználatával élve: celebhorgász. Ennek ellenére igazán szerény, jószívű srác. Másik vendégem távoli kolléga, tógazdasági halászmester, aki mellékesen kiválóan forgatja a pecabotot is, míg a harmadik személyben olyan barátot tisztelhetek, akitől kifejezetten távol áll a horgászat. Kibic. Sajnos a rosszabb fajtából való…
Igazán könnyű dolgom van ma. A keszegek itt vannak éppen előttünk, ámbár a kikötői pulpitusról is fogogatni kezdenek, hiszen keszegék még ilyenkor, télvíz idején is mocorognak. A reggelit már tálaltam vendégeim részére, de mindenekelőtt megágyazunk egy pohárka Irsai Olivér párlattal, ami az elmúlt két hónap során határozott javuláson esett át – de ezt ők nem tudhatják, mert most kóstolják először…
Mire elfoglaljuk helyünket, késő délelőttre jár az idő. Szomszédunkban néhány szigeti horgász lesi a kapást. Meghívom őket is egy nyelet párlatra, elvégre elkél a melegség még akkor is, ha majdnem tíz fokot jelez a külső hőmérő.
A téli keszegezés általánosságban művelt módszere roppant egyszerű felszerelést kíván. Jól látható zsinór, páternoszter végszerelék, egymás fölé kötött két-három horoggal. Mi azonban könnyű matchbottal, úszóval szerelkezünk, mert nem biztos, hogy ilyen szép napsütéses időben a fenék közelében tartózkodnak a halak.
Nem is ott vannak. Félvízre állított eresztékkel barátaim ütemesen húzni kezdik a keszeget. Nem gyorsan, nem szaporán, de van kapás, míg szemben – unalmas semmittevés.
Váratlanul – mindenki megrökönyödésére – a helyi kárókatonánk megérkezik, és szépen bevitorlázik a kikötő fölé, majd némi felderítő repkedés után az öböl közepén landol. Kissé sokallhatja a nézőközönséget. Úgy tűnik, a reggeli pótlásra szorul, és a dél is közeleg.
Halászmester szájtátva nézi az öreg madár mutatványát, alig hisz a szemének, de minden bizonnyal egyre gondolunk.
– Te jó ég, micsoda griffmadár – szólal meg Kibic, immár a második pohár pálinkát szorongatva. – És milyen szelíd!
– Halászsas – reagál Halászmester szinte unottan, és látom a tekintetén, hogy most akár egy rozsdás, egycsövű tizenhatos sörétesért is odaadná drága horgászfelszerelését.
Madarunk illedelmesen körülnéz, biccent fejével, mintha köszönne, majd kényelmesen víz alá bukik. A túlsó mólón is méltatlankodnak.
– Nem vagyok hülye, tudom, hogy ez kormorán – mosolyog Kibic, és lesuhintja a felesnyi pálinkát. Mivel műszaki ember, akár meg is süvegelhetnénk ornitológiai ismereteit.
Az öreg kárókatona tizenöt másodperc múlva felszínre bukkan a kikötő közepén, csőrében egy derék karikakeszeggel. Dobálja-forgatja a keszeget, miközben nyaka úgy tekereg, mint valami kígyó. A tekintélyes karikakeszeg széles hal, rendesen tágul a nyak, mire lecsúszik az emésztőgödörbe. A pulpitus felhördül.
– Haha – nevet fel Kibic –, két másodperc alatt bemutatta nektek, hogyan kell itt halat fogni! Pancserok!
Celeb kissé előrehajol, mert kapása van, és bevág.
– Könnyű neki! Tökéletes szonárja van és profi halfogó berendezése. De látod, még így sem maradunk el nagyon tőle – és partra tessékel egy igazán szép bodorkát.
– Szerencséje, hogy védett környezetben vagyunk – mondja csak úgy maga elé Halászmester. – Odahaza már kilyukadt volna a tolla.
– Képesek lennétek lelőni? – dermed meg Kibic.
– Most is képesek vagyunk rá, csak most visszafogjuk magunkat – avatkozom közbe én is.
– Mi bajotok vele? Mert halat eszik? Ti is azt akartok! Azért horgásztok, nem?
– Én nem! – szabadkozik Celeb. – Én nem tudnék a játszópajtásaimból falatozni…
– Ezen nem csodálkozom. Te ehetsz párizsit és rántott csirkemellet is. A kormorán azonban nem jár ki a legelőre, ha jól tudom.
– Jól tudod. De rájár a halastavakra, csőstül, és ott mérhető, borzalmas károkat okoz. Ez a madár naponta felfal minimum fél kiló halat. Itt a Balatonon is. Osszál-szorozzál!
Nem akartam beleszólni a társalgásba, de ekkor arra gondoltam, hogy Soma barátom talán még a kárókatonán is túltesz a napi halfogyasztást illetően, és őt sem akarjuk leszárnyazni… Éppen ezért úgy döntöttem, félreteszem a pecabotot, és töltök egy pohár igazán testes Othellót a fiúknak. Elsősorban a hangulat fokozása végett, másodsorban pedig, hogy megelőzzem a „felétek milyen száraz a levegő” elhangzását, ami ugyebár a „szomjas vagyok” kijelentés szinonimája…
– Othelló? – néz nagyot Celeb. Sajnálom, de én direkttermő szőlőből készült bort nem fogyasztok. Metilalkohol és egyebek. Nem akarok megvakulni meg gyagyás lenni!
– Gyagyás vagy te nélküle is – kontrázik azonnal Halászmester. – Az Othelló a legfinomabb bor, és ebben a pohárkában szerinted mennyi metilalkohol van? Ez olyan, mintha a busát azért nem ennéd meg, mert tájidegen halfaj.
– Busa az, amelyik Amerikából jött, ugye? – okoskodik Kibic. – Láttam a Natgeón. Mennyi van a Mississippiben, csak úgy ugráltak, mint szöcskék a mezőn! Még a szeme se áll jól!
Halászmester kis híján beleorrol a vízbe, jómagam pedig ismét teletöltöm a kiürült poharakat. Egész komoly kis ökológiai beszélgetés alakul itt ki, felesleges nekem ebbe belekontárkodnom.
– Ázsiából, egészen pontosan Kínából jött, és a Mississippibe úgy került, ahogy ide a Balatonba. Tűzzel-vassal irtani kell!
Kibic kóstolgatja a vörösbort, Celebnek pedig főzetek egy teát, mert nem tudjuk meggyőzni, hogy az az egy pohárka direkttermő szőlőlé a vérévé válik. Halászmesterrel mi nem kóstolgatunk. Hirtelenjében két talpas pohárral küldünk a reggelit képező olajos hal mögé, csak hogy tudja: nem a kutya ette meg…
– Érdekes egy figurák vagytok. Nektek majd’ mindenki az ellenségetek. Ökológuskodtok itt, ugyanakkor ti vagytok a halak legnagyobb ellenségei. Hmmmm…
– Ne keverj velük össze – mutat ránk Celeb, mire kis híján nyakon vágom. A jó kedv adott, a keszeg is jön, szép sorjában kapkodják a pici csemegekukoricával csalizott horgot. Az idő tulajdonképpen így január idusán pazar, majdnem még a nap is kisüt; mi kellhet még?
Kibic azonban váratlanul leinti a beszélgetést, és az öböl belseje felé mutat. Kárókatonánk megebédelt, és úgy dönt, hogy elvitorlázik valami kényelmes emésztőhely felé. Tudom, hogy az új vitorláskikötő kövezésére tart, ott szokott ilyenkor megpiheni. Szárnyra kap, és a horgászok előtt, laposan a víz felett igyekszik a mólószárnyak között magasságot venni, mint valami túlterhelt Jumbo Jet.
Egyik pecás, aki éppen bedobáshoz készülődik, kivár, és úgy próbálja ütemezni a dobást, hogy legjobb esetben a végólom, pontatlanabb esetben pedig a zsinór keresztezze a madár röptét. Sporttársunk persze nem sejti, mennyire figyelmes dinoszaurusz-maradvánnyal van dolga: a kárókatona szemével még közös erővel sem vehetjük fel a versenyt. A dobás azonban remekül időzített, amit észlel az öreg matróna, és nem sok választása marad. Kitérni nincs idő, csak gyors fejesre. Szárnyait összekapja, és csodálatos könnyedséggel zuhan már majdnem előttünk a vízbe, mesterien kikerülve zsinórt-ólmot és az úszóinkat. Kissé odébb feljön, körülnéz, elégedetten megrázza tollruházatát, majd kényelmesen újból startot vesz, immár senkitől sem zavartatva.
Bevallom, én már láttam őt hasonlatosan viselkedni, amikor egyszer pergetés közben összeakadtunk, és ugyanígy cselezte ki remekül elhajított Orkla kanalamat, tehát én nem csodálkozom. A többiek felhördülnek, Kibic ujjong, Halászmester arcára a döbbenet van íródva, Celeb pedig ijedten tekeri ki úszóját. A túloldal is hangoskodik, s már éppen elhalkul a csodálkozás és mérgelődés zsivaja, amikor valaki ércesen megjegyzi odaát:
– Inkább ezeket irtaná a halászat vezetése, ahelyett, hogy bennünket molesztál a szabályaival!
– Úgy-úgy! – kontráz valaki erre. – Ezek ott az íróasztal mellett minden marhaságot kitalálnak! A rendes horgász lassan már bedobni sem mer, mert úgyis megbüntetik! Az idióta igazgató is bizonyára csak tányéron látott halat, mert ennyi felesleges tiltást bevezetni csak valami ejtőernyős párttitkár képes!
Összehúzom magam a tálalóasztalnál, és zavaromban majd felborítom a fél üveg Othellot; Celeb elvigyorodik, Halászmester mosolyogva néz rám, míg Kibic döbbent arccal fordul felém, és nagyon savanyú képet vág. Kezében megremeg a félig kiürült pohár.
– Te, te – néz rám bizonytalanul –, ezek nem téged dicsérnek odaát? Hallod ezt?
– Hallja hát. Viszont az íróasztalát irigylem – kendőzi mosolyát Celeb, és bedob.
Halászmester újabb keszeget tessékel a part felé, miközben ő már a könnyeit nyeli. Az öreg szigeti horgászok mellettünk hangosan felröhögnek és újabb pohárka párlatot követelnek, én pedig összeszedem magam, mert a kérést illik teljesíteni. De azért még odaszólok a fiúknak.
– Kérek szépen a vödörből tíz darab bodorkát. Félrevonulok, megtisztítom őket ebédre, mert mielőbb a tányéron szeretném látni őket! Az ökológia csúcstalálkozót pedig ezennel lefújom!
Csodálatos dolog a téli keszegezés. Nagy élményt nyújtanak ezek a kis halacskák, egy igazi, baráti társas horgászat közepette.
Nem megmondtam az elején?