Kapási napló
Forró júniusi délután.
Elméletileg ilyenkor békés, unalmas tespedtség lenne az úr a Balaton partján, de már a Balaton sem a régi.
A mólóköz speciel inkább sztrádára hasonlít, ahol egyik hajó a másikat követi, köztük vitorlások lavíroznak bőgő motorokkal, mert szél nincs, s különben is, a motor használata a kikötőbe való ki- és beálláskor kötelező. A móló tövében üzemelő Gyöngyhalászból halk lakodalmas zene szól, a mellette levőből egy aktuális sláger kissé hangosabban, s hogy a távolabbiakból éppen mi, azt már valószínűleg Dévényi Tibi bácsi sem tudná beazonosítani.
Halásszy Vilmos mindeközben ott ül a horgászládáján, és – nincs mit tagadni – a rakós bot végét jelző kis úszót csak érintőlegesen pillantgatja, mert ez a nyári sokadalom és zenebona elvonja figyelmét. Egyébként is képtelenség lenne egy kapás, a halfogásról nem is beszélve.
Most éppen a katamarán érkezik, de mindezt szomszédjában Lekvár László észre sem veszi, ahogy a környező nyüzsgésből sem érzékel semmit, s hogy éppen miről álmodik horgászfoteljében, azt csak találgatni lehet. Kapásjelzői a botig húzódnak, a bothegy is begörbül, de az orsó nem nyekken meg. Aztán ahogy a nagy hajó vízkiszorító majd vízelszívó hatása alábbhagy, jelzői jó méterrel lejjebb ereszkednek, amiből Halásszy tudja: odabent és odalent az ólmokat elmozgatta az erős vízáram. Még szerencse, hogy a hajócsavarok nem kapták fel a zsinórt, mert a katamarán feltűnően közel jött a mólóhoz, és ilyenkor volt már rá példa, hogy a mutatványt mindkét felszerelés bánta, ráadásul új zsinórokat is kellett vásárolni.
Lekvár László békésen szundikál tehát tovább, holott az elhaladó katamarán kivénhedt dízelmotorjai nemcsak büdösek és kormot okádóak, de zajosak is, és szerencsére fogalma sincs arról, mekkora veszélyben voltak felszerelései.
A hat hattyú is a móló közelében érkezik. Elvégre ott a hajók nem járnak, de most Halásszy botja sorompót képez előttük. Megáll a madárcsalád. Tétova tanácstalanság: hogyan tovább? Kerülni kellene, viszont még nem lehet, mert boncmester oly közel jön vitorlásával a mólóhoz, hogy abból karambol lenne. A hajó kis híján Halásszy botját is elviszi, de Halásszy nem alszik, és magasra tartja a botot. Boncmester fapofával tekint a partra, mintha nem látta volna a horgászt, és nem mehetett volna néhány méterrel beljebb. Hattyúcsalád előtt ezzel nyitva a sorompó, lehet folytatni a továbbúszást. Halásszy csak azután helyezi alaphelyzetbe a rakós botot, mikor vitorlás és madár egyaránt elhalad előtte, s azon ábrándozik, mi lenne, ha ilyenkor egy tömött csúzlira való csontkukacot lőne véletlenül kissé tovább és kissé magasabban, mint ahol az úszója van…
– Szeretnék látni egy pontyfárasztást!
Gyurcsányi Feri a kikötői korlátnak támaszkodva áll Halásszy mögött, aki észre sem veszi érkezését. Elvégre éppen elég nagy a forgalom előtte, hogy hátul mi történik, az már végképp követhetetlen.
– Én is. De most vitorlást előbb fogok.
Gyurcsányi mellett két pecabot szintén a korlátnak támaszkodva, és egy szatyor a kövezeten. Halásszy nézi: néhány doboz sör sejlik át a műanyagon, és talán egy póló lehet benne, mert Feri félmeztelen.
– Csak nem horgászni indulsz? – kérdezi teljességgel feleslegesen, de csodálkozva, mert Gyurcsányi nem az a sokat horgászós fajta, ráadásul még rekkenő meleg van.
– Mennék, de megvárom a vasutast. Nála van a csali. Nem tudom, hol szuttyoghat.
Gyurcsányi egy jelenség a parton, ahogy ezeréves kempingbiciklije, valamint narancssárga csónakja is jellegzetes szúnyog-szigeti tartozék. Vékony alakja, pipaszár lábai most is alig takarják a kilátást Halásszy elől. Ezzel szemben a vasutas, Dörmögő Pityu kigyúrt figura – persze csak Gyurcsányihoz képest –, és abban hasonlítanak, hogy neki is hasonlatos, ám jóval lestrapáltabb kempingbiciklije van. Az viszont kétségtelen: elválaszthatatlan horgászcimborák ők ketten.
Gyurcsányi Feri gondosan körülnéz a parton.
– Látom, ez a kuka – mutat Lekvár felé – aztán nagyon horgászik. Neked pedig nincs meg az úszód!
Valóban, Halásszy úszója sehol, s már görbül is a bothegy, nyúlik a gumi. Gyurcsányi vigyorogva kommentálja saját figyelmességét, illetve a horgász figyelmetlenségét. Hogy ez a buta ponty honnét került elő… – mereng el Halásszy, miközben vigyázni kell, mert a hosszan kiszaladó gumi egy éppen érkező vitorlás útját keresztezi. Bot mélyen a víz alá kerül, és így éled némi remény, feltéve, ha a hal is a fenék közelében marad.
Ott marad.
– Na, hát ezért jöttem, hogy pontyfárasztást lássak. És nem mondom, egy hideg fröccsöt is elfogadok.
– Mindkét kezem tele, de Margó mindjárt tölt egyet. Illetve kettőt.
– Hármat – mondja aztán Halásszy párja a filagória alól szemlélve az eseményeket, mert közben észreveszi, hogy Lekvár megébredt horgászfoteljében.
– Akkor már legyen négy! – hallatszik mindennek betetőzéseként Dörmögő Pityu mély baritonja, aki éppen ekkor érkezik rozzant kempingbiciklijén a botokkal, és Halásszy homlokát kiveri a víz, mert már rövidített, és a hátratolt bottag előtt csak pár centire áll meg az első kerék.
Lekvár álmosan botorkálva csatlakozik a társasághoz.
– Nem lehet tőletek pihenni, hangoskodtok itt össze-vissza.
Gyöngyöző fröccsös poharak kerülnek kézbe, és a poharak hangosan koccannak. Az időközben merítőbe került ponty puhán landol a stég akácfa deszkázatán.
– Éppen ideje volt, hogy felébredj. Áthorkolod a délutánt, amikor tele ponttyal az öböl…
Kiürülnek a poharak, Margó azonban ismét teletölti őket. Remek Irsai Olivér, jó alaposan felszódázva, ahogy a nyári nagy melegben illik.
– Ezeket csak a Vili tudja megfogni. De ő legalább csendben van – és rosszallóan néz a két horgászcimborára.
Éppen négy kör fröccs fogy el, mire Feriék szedelőzködni kezdenek, és elindulnak a móló vége felé. Halásszy előtt rejtély, hogyan találták ki ezt a horgászatot, de úgy véli, Dörmögő Pityu lehetett a felbujtó, mert társa olyan, de olyan kelletlenül ballag a mólón… Árnyéka sincs, pipaszár lábai szinte átszúrják a móló kövezetét, a forróság nagy, csak nehogy rosszul legyen. Éppen ezen morfondíroz Lekvár is, és megingatja a fejét.
– Mi bajuk van ezeknek? Betegek?
– Legalábbis, halfogásra most igen kicsi az esélyük. Inkább estefelé mentek volna ki.
– Óóóó, este süllőzni fognak! – vágja rá Lekvár, és mosolyog hozzá.
– Csónakból. Na, az még a műsor, amikor ezek ketten elindulnak. Hallanád őket! (Hogy Lekvár honnét hallotta őket, ezen Halásszy kissé elmeditál, mert Lekvár sosem horgászik csónakból) Legutóbb csak a kishalakat felejtették idebenn…
– Ráadásul Feri újabban azzal molesztált – bólogat Halásszy –, hogy vigyem már egyszer el és mutassam meg neki, miképpen kell pergetni. Na de szerelése sincs. Sikerült átruháznom Pergettyűs Tomira, aki el is vitte magával a múlt héten. Azt mondta, ezután még a parton is nagy ívben elkerüli.
Pillantása ekkor a háta mögött fekvő szatyorra esik.
– Itt felejtette a Ferink – emeli fel és mutatja Lekvár felé, kinek szeme erre elkerekedik, és már mosolyog is.
– Hamarosan bejön érte, mert sör nélkül nem sokáig húzzák. Pokol lehet a móló végén. Megyek, hozok az én boromból, kóstoljuk meg azt is.
– Ugyanaz az Irsai, mint emez. Mit kóstoljunk rajta? Inkább szódát hozz, az fogy jobban!
Hogyan, hogyan nem, újabb ponty akaszkodik a rakós botra. Halásszy akkor szákolja be a szép tükröst, amikor a katamarán elhalad előtte, és Lekvár éppen megérkezik a gyöngyöző üvegű szódásszifonnal.
– Visszadobnám – mutatja a halat Lekvárnak, tudomására hozva ezzel, hogy nincs szüksége rá.
– Dobd – mondja erre ő, és mivel megvan a felhatalmazás, a ponty visszakerül az öböl vizébe.
– Csak a Feriék meg ne tudják…
Margó újabb két fröccsöt tálal, s azok is úgy kerülnek a helyükre, mintha az elmúlt fél órában egyetlen társuk sem előzte volna meg őket.
Lekvár felnézi botjait, átcsalizik, és újra bevet. Halásszy dob néhány gombóc etetőanyagot az úszó mellé, miután kimegy a katamarán. A vitorlások pedig jönnek-mennek, mint az a bizonyos fájás, a túloldalról már teljességgel felismerhetetlen a zeneturmix, azaz a körülmények mit sem változtak.
Gyurcsányi Feri viszont fertály óra múlva valóban beslattyog a móló végéről. Mint valami vesztes, csapzott hadvezér, úgy áll meg Halásszy mögött.
– A söreid meg itt napfürdőznek a kövön. Talán már fel is forrtak!
Gyurcsányi támasztja a korlátot, és száraz száját csattogtatja.
– Nem az a baj. Illetve az is baj, de a szatyorban benne van az engedélyem és a kapási naplóm is.
– Mi bajod? – értetlenkedik Halásszy, mert valóban nem érti, miket süketel össze. Kapási napló? Bizonyára megártott neki az erős napsütés.
– Nem mondom, megszomjaztam, ez is bajom lehet. Azt viszont mondom, nem tudtam elkönyvelni a kapásom. Majd jön valami ellenőr, aztán kapok.
– Fogási napló, te sült hal, fogási napló az! – és Halásszy nevet.
– Neked lehet, hogy az van, de nekem csak kapási naplóm van.
Halásszy hunyorog, mikor megfordul, mert ezzel szemébe süt a délutáni nap, és Gyurcsányira tekint. Aztán megállapítja, nem szabad visszaengedni a móló végére, mert napszúrást kapott, azért beszél össze-vissza.
– Fogási napló az, mondom, nem kapási napló.
– Neked. Nekem viszont csak kapási napló, mert én még halat idén nem fogtam. Legutóbb éppen egy hete jegyeztem bele két kapást, amikor a vasutassal süllőztünk, és képzeld, most volt egy a móló végén. Igaz, nem lett meg, de a kapást nem tudtam beírni, mert a papírok itt maradtak. Alighanem ez lesz a nyolcadik bejegyzésem. És ha már itt vagyok, egy fröccsöt természetesen elfogadok…
Lekvár fájdalmas arccal fordul horgászfoteljében úgy, hogy a többiek csak a hátát láthassák, Halásszy pedig kis híján vízbe szédül a horgászládájáról. Észre sem veszi, hogy valami láthatatlan erő ismét a botját feszegeti és nyúlik a gumi, csak Gyurcsányit látja, és azt, ahogy Margó áll a filagória előtt, mosolyogva tartván egy szatyrot, amiben hideg sörök sorakoznak – a móló kövezetén aszalódó melegek helyett…
