Szalay László – Ólmos eső
Apám, nagy karosszékében, az ablaknál ült és pipázott. Künn, a dísztelen határban, ólmos eső esett, jégpáncélba vonva a mezőt s a feketetörzsű, lombtalan fákat. Március eleje volt. A nagy természet még szunyókált, s erdő-mező tavaszról álmodott. Szuhay – a kivénhedt béresgazda – bejött a szobába, s mint afféle vénember, esetlenül totyogott. Immegett-ümmögött. Fát rakott a kályhára, aztán dohányt vágott.
A fa – a kályhában – eleinte csak sírt, pattogott, veszekedett a tűzhalállal. De aztán meggyulladt s nagy mormolással, zümmögéssel égni kezdett.
– Öreg, – brummolja apám, aki már szintén vén ember, – tudja-e kend, hogy mit jelent az, ha a kályhában a tűz pöröl?
– Hogyne tudnám, – zúgja Szuhay, – váratlan vendéget!
– Hát oszt kire gondol kend? – kérdi megint.
– Én? Én már csak mindig egyre gondolok, arra, akit úgy hívnak, hogy Kaszás!
Öreg Szuhay nálunk vénült meg. Végigszolgált generációkat, s ma már csak olyan tehetetlen szegény.Aprófát hasít, vagy dohányt vág. Ügyel a kályhákra. Birkát, nyulat nyúz. Fegyvereket tisztít. Vagy megvarrja a szerszámot.
Ez az ő dolga, meg még amit akar. Meg emlékezni, civakodni az apámmal.
– Mihály, – mondja neki az öreg; – ólmos eső esik. Mi lesz a kisnyulakkal? Az idei elléssel?… Mind elpusztulnak!
– A’ csak még hagyján, – dörmögi Szuhay; – de mi lesz a gyümölccsel?… A rügyek mind megvakulnak…
Egyszer csak Holló, a süket öreg vizsla, elkezd keservesen vonítani, ott a sarokban, a kályha mellett.
– Ej, ej, – mondja sajnálkozva az apám; – hát csak hasogat? Hasogat, öreg? No ne félj. Nemsokára jön a jó meleg napocska, kifekszel a ház végére, meglátod, mindjárt nem hasogat. Holló, az öreg vizsla, a végét járja. Egyik szemére hályog futott, a hátulsó két lába meg folyvást kinyaklik alóla. Mert szél érte.
Sokat vadászgatott ő életében. Jó kutya volt. Engedelmes, okos, hűséges. Hogy milyen finoman apportírozott, arra elég csak egy példa: a vadászás közben talált, még csak dugónyi fürj- vagy fogolyfiókát odahozta szájában az apámhoz. S amint letette, a kismadár rögtön el is futott. Mert Holló olyan gyöngéden, olyan finoman hozta a szájában. Haj haj! Gajáry Ödöntől kaptuk, kölyök korában… Az ólmos eső meg csak egyre esik a szürkén szomorkodó égből.
Ebéd után pipát tölt az öreg, kicsihol, aztán parancsolja:
– Mihály. Vegyen kend csizmát, subát, aztán kimegyünk.
– Hová a kórságba? – iszonyodik fel Szuhay. Hisz’ még a kutyát is kár kiverni ebbe az istenverte időbe!
– Jó, – mondja neheztelve az apám. – Kend csak maradjon. Elmék én magam is. Nem kell senki. Csak adjon egy abrakos tarisznyát.
Öreg Szuhaynak megnyúlik az arca, aztán kacskaringósan kérdezi:
– Abrakos tarisznyát? Oszt minek?
Öt perc múlva künn baktatnak az ugaron. Elöl az apám, vastag bőrbekecsben, görbe botjára támaszkodva, utána a félszemű vizsla, végül meg Szuhay, subában, abrakos tarisznyával… A dombon megállnak, s az öreg megmagyarázza Hollónak, hogy hordja össze az ólmos esőben meggémberedett kisnyulakat. Holló elsántikál, s kezdi hordani az ökölnyi nyulacskákat. Öreg Szuhay dugja őket a tarisznyája, oszt a tarisznyát betakarja a subával.
Estig téb-lábolnak. Vesződnek a zimankóban. Szuhay kétszer is hazaüget, mert tele a tarisznya, – s a végén vagy harminc kisnyulat szednek össze.
– Ide köll nézni, – mondja örvendezve Szuhay; – hát tele van velök az egész zaboskamra!
Attól kezdve az apám, Szuhay, meg a vén Holló, reggeltől estig együtt vannak a zaboskamrában.
Kályhát állítottak, fűtenek, pipáznak, Holló meg a kályha mellett fekszik. Apám minden tíz percben belenyúl a zabosládába, s egy-egy marokkal odaszór a nyulaknak, azok meg játszanak, hancúroznak, átugrálják az öreg Hollót, meg a hasán két lábra állanak. De felugrálnak az apám, meg öreg Szuhay ölébe is.
Estefelé már három-négy szunyókál az apám kabátja alatt, a többi meg odalapul Hollóhoz, alábujik, ráfekszik, mintha csak az anyjuk lenne… Igy mult el a tél.
És megjött a tavasz. Vele a fűszag. A vízivad. A seregélyek. S az útszéli fákon csicsergő csecsere-madár. Megzendült az élet. Szántottak. Kapálták a szőlőt. Metszettek. Fű kizöldült, vetés zsendült, – a nyulakat el kellett ereszteni…
– Menjetek, – mondta nekik Szuhay.
– És szaporodjatok, – tette hozzá az apám.
Ime, ősz van. Ökörnyál úszik a levegőben. Tarlók sárgulnak. Cséplőgépek búgnak. S a sárguló akác másodszor virágzik. Öreg Szuhay reggeltől estig fegyvereket pucol. Az apám patront tölt, gyömöszöl, csavar, Holló kutya meg nyugtalankodva jár-kel a szobában. Holnap kezdődik a vadászat…
Hát kimentek ők hárman: apám, Szuhay, meg Holló vadászni. Elöl Holló, utána az apám, végül meg zsákmányos tarisznyával – Szuhay.Egyszer csak „áll” ám Holló.
– Aha, – mondja Szuhay; – ott a nyúl!
Apám szorongatja a puskát, s megy a kutya felé. De a nyúl csak nem ugrik.Odamegy egészen, – hát uram fia, – a kutya egy nagy nyulat szagolgat, az meg őtet. Ahogy a nyúl meglátja az apámat, örömében nagyot ugrik, odamegy hozzá, két első lábával nekitámaszkodik a csizmájának és úgy néz föl rá.
Jön öreg Szuhay, akkor meg azzal komáz.
– Gyerünk odébb, – mondja az apám zavartan; – ezek a téli nyulak.
Ahogy mennének, még három nyúl szalad oda.Szabadulni akarnak, de még a répából is kijön vagy öt…És akármerre is forognak, a nyulak csak szemlátomást szaporodnak.Már százával vannak. Valósággal körülhemzsegik őket.
– Vigyázzon, Szuhay, – mondja kedvetlenül az apám; – valahogy el ne tapossa őket.
Szuhay sóhajtozik. Elfordulnak hazafelé, de a nyulak mindenütt csak velük jönnek. Falkástól, mint a birkák. Ahogy a tanyához érnek, alig képesek visszakergetni őket…
– Öregem, Szuhay, – mondja este az apám – tudja-e kend, mit jelentett ma ez?
– Tudom, uram, tudom – motyogta öreg Szuhay Mihály. – Azt jelenti, hogy készülődjünk. Mert aki ilyen csodában volt részes, annak már egyik lába a másvilágon jár. Még karácsony előtt meghalt az apám. Szuhay tavaszkor. Holló is ott vadászik már, ahol, ha igaz, nincs hasogatás…