Süllőzés a Balatonon
Hogy milyen nagy különbség mutatkozik a halak természetében különböző vidékeken s ebből kifolyólag milyen más a horgászás módja is, azt legjobban tapasztalhatjuk mi, Balaton melletti horgászok. Gyakran jönnek idei dunai horgászok rendszerint nagyszerű felszereléssel és mégis mikor horgászni kezdenek, az embernek önkénytelenül mosolyogni kell tapasztalatlanságukon.
Tudjuk azt, hogy a balatoni halak sokkal elővigyázatosabbak, óvatosabbak, kevésbé mohók, mint a folyamiak. Jól körülszimatolják, majd megfogják a csalétek egyik végét és csak akkor kapják be, ha nagyobb ellenállást nem éreznek, mert ez felkelti bizalmatlanságukat és a csalétket otthagyják. Nem akarok nagy általánosságban beszélni, azért a további mondandókat a kövi süllőre vonatkoztatom. Ivásuk idején nagyon mohók, de csak a hírnek (tejes). Ivás után a mohóságuk csökken úgy, hogy június végén már határozottan óvatosak. Ilyenkor fontos, hogy a horog hegye ki ne lássék, amikor a csalétket feltűzzük, sőt amennyire lehetséges, ajánlatos az egész horgot csalétekbe elrejteni.
Csaléteknek a giliszta, kishal és haldarab a lealkalmasabb. Hogy mikor melyik, azt elég bajos meghatározni. Legjobban a próba dönti el. Csendes, tiszta vízben leginkább a gilisztát szeretik, elsősorban a sötétbarna berki gilisztát, zavaros vízben, hullámzáskor inkább a halat. Műhallal, villantóval (Blinker) nekem nem sikerült számottevő eredményt elérni, az avval való fogást ritka véletlennek tartom. A halak tartózkodási helyének megkeresése egyike a legfontosabbaknak. Sokszor előfordul, hogy csak pár négyzetméternyi helyen lehet fogni, ugyanakkor attól a helytől két-három méternyire órák hosszat benntarthatja az ember a horgát, vagy próbálhatja húzni, teljesen eredménytelenül.
Ez az oka annak a kellemetlen szokásnak, hogy ha valahol látnak fogni, pár perc múlva annyi horgász gyűlik egy helyre, hogy az ember szinte képtelen a horgát is bevetni és ez a csúnya szokás sok komoly sporthorgásznak elvette már a kedvét a boglári horgászástól. A kapás egy helyben tart sokszor órákig, sokszor bizony csak egy negyed vagy fél óráig. A süllők rendesen mélyebb vizű köves helyen (mólók mellett) szoktak tartózkodni, rendszerint a kő-mólótól, ha az meredek és mélyvízű, három-négy méternyire, sokszor azonban jóval messzebb, többnyire azon az oldalon, amerről a hullámok jönnek. Kora reggel és napnyugta után part mellett majdnem mindenütt hajtanak, azért legtöbb reménnyel ebben az időben horgászhatunk rájuk. Sima, csendes vízben mélyebben vannak, nagy hullámzáskor inkább közelebb a parthoz. Nagyon lényeges, hogy hosszú, átlátszó int használjunk és mennél érzékenyebb dugót, mert bizony könnyen megeshetik, hogy a keszegek úgy leeszik a gilisztát, hogy észre se vesszük.
A nagyobb dugó ellenállását a süllő is észreveszi és ha egyszer-kétszer hozzá is kap, végül otthagyja. Tehát egy meglehetősen nagy nehézséget ró a horgászra, hogy szél ellenében messzire tudja bedobni horgát, mikor annak érzékeny dugóval kell felszerelve lenni, mert ilyenkor természetesen az ólom is kicsi kell hogy legyen. Tagadhatatlan, hogy különösen mikor a halak hajtanak, legeredményesebb a pergő csalival való horgászat, ha azonban egymásután 5—6 a kövek között beszakad, a horgásznak nagyon eIvesi a kedvét. Mikor pedig süllőhajtást nem látunk, célravezetőbb dugóval horgászni és a csalétek vezetését a hullámokra rábizni. Én a következő módon értem el azt, hogy a part széléről szél ellenében szükség szerint 20—25 méternyire is bevethessem a horgomat és ennek dacára olyan érzékeny az egész felszerelés, hogy akár kiszt, vagy 8—10 cm-es kis keszegeket is foghatok vele: azáltal, hogy a nehezéket megfelelő módon nem a dugó alatt, hanem a fölött helyeztem el.
Vegyünk tehát egy darab mogyorónagyságú ólmot, azt ellapítva átlyukasztjuk és egy rézdrótot húzunk rajta keresztül, majd két darab diónagyságú parafából annyit kivágunk, hogy az ólom beleférjen, a két paradarabot a drótra felhúzzuk és a drót két végére egy-egy kis gummidugót teszünk (lehet jó puha radirgummiból ilyet kivágni) és hogy a gummit be ne vágja, egy-egy kerek kis pléhlapot illesztünk rá és a drót végét visszahajtjuk. Evvel már kész is az egész.
A horog felett a rendes magasságban egy kis, kb. bors nagyságú ólmot teszek, hogy a horog hamarabb menjen k a fenékre. Hogy a horog a víz fenekétől kb. 10 cm.-nyire legyen, egy mogyoró nagyságú dugót, vagy bármilyen más nagyon könnyű érzékeny pedzőt használok. Dugótól kb. fél méterrel följebb helyezem cl a fent leírt súlyos úszót, a zsinórt a gummi és parafa közé mindkét végén becsavarva. Kis gyakorlattal éppen olyan könnyen és biztosan vethetjük horgunkat a kívánt helyre, mint enélkül. Ha esetleg nagyon komplikáltnak tetszik ennek elkészítése, úgy megfelel egy nagyobb szivaralakú keményfa, mely hosszában végig át van fúrva, ezt minden esztergályos megcsinálja, de hátránya, hogy horgászás közben nehezen leszerelhető és mivel a zsinóron való megerősítése egy fapecekkel történik, a zsinórt Igen rontja és kívánt súly mellett nagyon nagy terjedelmű.
Úgy is készíthető, hogy egy nagyobbfajta dugót annyira megterhelünk ólommal, hogy éppen el ne merüljön és ezt erősítjük provizorikusan helyére. Ennek hátránya, hogy gyakran összeakad a horoggal. Természetes, hogy ezen kis berendezés jól felhasználható többi halfajokra, így különösen a harcsa, garda, keszeg és szélmentes időben a ponty horgászatánál Is. A süllő fogásához általánosan egyes vagy egy nullás horgot szoktak itt használni, amit én is magamévá tettem, mert kisebb horog korán berántva gyakran kiszalad a szájából, ha pedig le hagyjuk nyelni, vesződséges a horgot kivenni. A hármas horog megfelelő elrejtése igen nehézkes. Ezen kis cikkem által kívántam horgász. társaimmal megismertetni azon módszert, mellyel a múlt évi horgászatom közben elég szép eredményt értem el. Szeretném, ha minél többen kipróbálnák ezen egyszerű kis eszközt és meggyőződnének annak alkalmazhatóságáról.
Tulajdonképen nekem is az a felfogásom a horgászatról, ami a költőnek a csókról, aki azt mondta – A csókot ne magyarázd, hanem gyakorold.
Írta: Sártory Lajos – BaIatonboglár – 1926 március 15.