Rippai harcsa – Matula Gy. Oszkár

Rippai harcsa – Matula Gy. Oszkár
Jó régen, még a múlt század végén, útra kelt egy tót legény szerencsét próbálni. A Poprád mellól indult, s meg sem állt Biharig. Akkoriban nem volt ez ritkaság, sok vigéc, vándoriparos rótta a Monarchia útjait, nem kellett hozzá útlevél. Madranek Janó szegényebb volt a templom egerénél, de értett egy mesterséghez, a vízimolnársághoz. Húsz év múlva a „hé Janó!”-ból Madranek úr lett. Három malma alá folydogált a Fekete-Körös csendes vize, Tenkén, Rippán és Gyantán nála őrölték a legjobb lisztet az aranyszínű bihari búzából.

Ötven évig tündökölt a Madranek nemzetség, tudás és vagyon apáról fiúra szállt, s tartott ez mindvégig, mígnem a technika, majdmeg a demokrácia véget vetett a vízimolnárkodásnak. A Madranek fiúk nem várták meg, hogy kikiáltsák Őket kuláknak, sorsára hagyták a malmot és visszatelepültek Szlovákiába. Csak a legidősebb Madranek nem mozdult, igaz, ő sem maradt a faluban, kiköltözött a folyópartra. Tenke és Rippa közt épített magának egy boronaházat. Valami különös reneszánsz kezdődött itt, ezen a rönkökből ácsolt tanyán, valami új fellendülés. Alig múlt el két nyár, s a Madranek név fennen ragyogott, mint a hajdani szép időkben. A Madranek tanya divatba jött. Aki csak egy kicsit is számított horgászkörökben, az a hétvégét Rippán töltötte, s szerencsésnek mondhatta magát, ha helyet kapott a tűz mellett, mely fölött Mari néni bográcsaiban rotyogott a jófajta bürgepaprikás meg a juhtúrós sztrapacska.

Az elszállásolás még a menün is túltett. Közel a vízparthoz, a vén égerfák alá trágyát hordott a gazda, befedte avarral, szalmával, majd legfelül sarjúval, melyet naponta frissen kaszált. Az erjedő, lefojtott trágya alulról melegített, még nyár végén sem fáztak a Madranek nyoszolyáján. Pedig tetőnek csak az ég borult föléjük meg a lehajló ágak, melyek közt úgy ragyogtak a csillagok, mint fűben a szentjánosbogár.

A vendéglátásért nem járt fizetség, sejtem, nem akartak tengelyt akasztani az adóhatósággal. De azért nem maradt adós senki, természetben rendeztük a számlát. Cukrot, sót, lisztet, szalonnát, húst, gyufát, petrót vittünk Maxi néninek, volt, aki függönyt hozott az ablakra, vagy alig használt öltönyt Madranek bácsinak. Az S alakú kanyaron felül két patak folyik a Fekete-Körösbe, a Horód és a Rippa. A tanya felőli részen enyhén lejtett a part, a túloldal magas volt és meredek. Ezt a szakaszt csak nyári vízállásnál lehetett becserkészni. Ha nőtt a szint, a víz elöntötte a fal alatti keskeny padkát. Közel és távol ez volt a legjobb harcsafészek, a hat-nyolcméteres vízben hatalmas, bajuszos legények tanyáztak. Évekig jártam ide horgászni, de sokáig elkerült a szerencse. Két-háromkilós kölyökharcsákat fogtam, meg rengeteg kapitális domolykót.

A 70-es évek közepén vettem az első kocsimat, egy bogárhátú kis Trabantot. Mi sem természetesebb, hogy az első utam Rippára vitt, s ez a motorizált portya örökre emlékezetes marad számomra. Július volt, nyár közepe, de azon a bizonyos napon esőre ébredtünk. Kilenc óráig a garázsból lestük az időt, hol megállt, hol megeredt. Egy hosszabbnak tűnő pauza közepén végül is kipöfőgtem az udvarra.

— Beszállás! — adtam ki az ukázt a csapatnak, amely alatt az idő tájt apám és Erik fiam volt értendő. Tenke után dimbes-dombos az út. Míg tartott az aszfalt, nem is volt baj. De a Madranek tanyához vezető letérő annál változatosabb meglepetéseket tartogatott, az ilyen helyzetekről nem volt szó az úrvezetői tanfolyamon. Komisz földes út ereszkedett a Köröshöz, folyosószerűen ékelődve az agyagos partba. A hajnali zápor jócskán fellazította a talajt, a zsemleszínű habarcsban úgy siklott a Trabant lefelé, mint egy alpesi lavina.
Madranekék fölöttébb elbámultak. Egyrészt a produkciómtól, másrészt, mert nem vártak vendéget. Rajtunk kívül senki nem merészkedett le az aszfaltról ezen a hétvégi délutánon.

— Majd a Kormos besegít, ha menni akarnak — mondta a gazda, miután leparoláztunk. Először nem értettem, hogy miről beszél, csak miután apám a fészer felé intett, amelyben két bivaly kérődzött.
— Azok hát — bólintott Madranek. — Majd a bivalyok felhúzzák. Mert a masina magától nem megy fel, az holtbiztos.
— Holnapig felszikkad — véltem én derűlátóan, de Madranek csak hümmögött. Hivatkozott a „csúzára”, mely szerinte a legmegbízhatóbb előrejelző. Nagy idő lesz, érzem én. De azért nem kell berezelni. Maguknak épp jól jön, vihar után jobb lesz a halkapás.

Lecihelődtünk.
— Gyere, fogjunk kishalat — mondtam a fiamnak, miután elrendezkedtünk a Madranek-hotelben.
— Osztán most merre? — szólt utánunk az öreg.
— Bodorkát fogunk harcsára.
— Inkább ingolát szedjenek az iszapból!
— De hisz tiszta a víz — mutattam a fák közt zöldellő Körösre.
— Maga biztat mindig a bodorkára.
— Majd nézze meg estére! Ha leér az árhullám.
Nem szaporítottam a szót, ráhagyatkoztam a tanyásra. Csülökig caplattunk a degeszben, egy rossz laskaszűrővel fogtuk az ingolát. Undok, visszataszító ez a vízi herkentyű, de igénytelen és szívós. Napokig elficánkol a horgon. Mire végeztünk, megjött a szürkület, s vele a Madranek által jósolt árhullám is. Előbb habzott, majd szőkült, aztán barnára váltott a felgyorsult folyó palackzöld színe.

A Sebes-Körös hóbortjaihoz szokva voltunk, de hogy a Fekete milyen hirtelen tud megbokrosodni, abból most kaptunk ízelítőt először. Az én tapasztalataim csak vizuálisak voltak, ám apám nedves leckét kapott a megvadult folyótól. Ehhez nyilván hozzájárult a délután folyamán fölösen felhajtott cujka is, ami mellett Madranekkel közösen megtárgyalták a mazuri csatát és Hindenburg generális kvalitásait. Az ég tudja miért, de apám, ha spicces, ez a vesszőparipája, noha a mazuri események idején még rövid-nadrágot hordott.

Már sötét volt, amikor elvonult dolgára, tudta a járást, csak azt nem, hogy közben a Körös kijött a medréből, meg, hogy Madranek felszedte a holtág feletti pallót. A szaltót nem láttuk, csak a loccsanást hallottuk, meg az ezt követő zaftos monológot, amire nyomós oka volt, lévén, hogy nemcsak megfürdött, de a kalapja is elúszott. A vizes göncöt ledobta, aztán elmentünk aludni, de éjféltájt éktelen dörgésre ébredtünk. Megfordult a szél és visszahozta a felhőket, csinos villámostorok csergenek odafent.

— Az istenit a Madranek csúzának! — szitkozódott apám. — Gyerünk a padlásra, semmi kedvem még egyszer elázni! Felhúzódtunk a szénapadlásra Elég körülményes volt a sötétben. Az elemlámpa otthon maradt, a viharlámpát Viszont Madranek leszavazta. Félt, hogy felgyújtjuk a szénát. Alighogy elvackoltunk, megeredt az eső. Úgy kopogott a zsindelyen, mint egy megvadult dobos. A széna zizegett, a szú percegett s a megzavart egerek méltatlankodva futkostak a szarugerendán.

Mire felébredtünk, már sütött a nap, kék ablakot nyitott az ég.
— Talpra, emberek! — biztatott bennünket Madranek. — Fürdik a harcsa!
— Milyen a víz? — kérdeztem én.
— Szőke. A nagyja leszaladt, már húzódik vissza a mederbe. Szerencséjük van, a vihar átvonult felettünk, csak a sleppje csapott meg bennünket. De a hajót nem java1lom még igen erős a sodrás, levinné magukat Tenkéig.
— Hogy jutunk akkor el a Rippa beöm1éséig?
— Az apostolok lován. A part mentén. Hallgasson rám, a folyó, nem tréfál.

Bereggeliztünk bivalytejjel meg lángossal, aztán elindultunk szerencsét próbálni. Apám maradt, nem vállalta a gyaloglást.
A part mentén sűrű kökénybozót húzódott, nem tudtunk rajta átjutni. A berek sem volt sokkal különb, ott meg a földig boruló fűzfáktól haladtunk nehezen, ráadásul csalán és szederinda gabalyodott a lábunkra. Végre csak kijutottunk a pataktorkolathoz, mely körül fiatal nyírfák topogtak az árhullám után visszamaradt víztócsákban.
— Szusszanjunk — mondtam eltikkadtan, s magamban szidtam az öreg tanyást.

Egy-egy botot szereltünk, vastag, merev hajlású bambuszokat. A peremorsókon százas damil volt, a végére körtényi ólmokat kötöttünk, de a sodrás még ezt is kigörgette a mederközépről. A hatalmas drillingekre húszcentis ingolákat fűztünk, az nem bugyli hal, ami az ilyet befalja. Talán félóra telt el, amikor az én zsinórom megrándult. Utána kaptam a botnak, bevágtam, de a visszajelzés túl gyenge volt, majd az is elmaradt.
— Kölyökharcsa. Nem tudta lenyelni. Gyere, próbáljuk meg a Rippát, hátha behúzódott a nagyja az öbölbe — mondtam a fiamnak. Jól tippeltem, tíz perc múlva fogtam egy harcsát. De nem volt nagy, épp csak méretes. Erik kisebb ingolát fűzött a horogra, arra meg egy csuka kapott rá.
— Hal nélkül már nem megyünk haza, de azért egy nagyot is jó volna elcsípni — summáztam az eredményt, majd visszahurcolkodtam az előbbi helyemre. Nemhogy nagy hal, de kicsik sem jöttek,jobb híján nekiültünk a konzervebédnek. Pont delet harangoztak egy távoli községben, amikor az én orsóm berregni kezdett. Hagytam a zsinórt futni, közben nyeltem a gulyást. A húzásból ítélve nem kellett bevágni, megakadt a hal magától. Vagy mégse? A felkapókar túl könnyen göngyölte a zsinórt, már azt hittem, nem is hal, csak hordalék akadt a horogra. Két kemény rántás jelezte, hogy a „hordalék” nagyon is él, a dobról hirtelen megindult a húr, s a merev botspicc idegbajos rángatózásba kezdett. Ekkor tudatosult bennem, hogy végre rám mosolygott a szerencse, horgomon van a régen várt nagyhal.
— Öreg harcsa — lihegtem Eriknek. — A partról nem tudok vele elbánni, túl sok itt a bokor. Csónak kell és vágóhorog. Menj, hívd Madranek bácsit! De csónakkal jöjjön!

Erik elnyargalt és én ott maradtam a csenddel. Görcsösen szorongattam a botot, a hal elfeküdt valahol a mélyben, csak néha morzézta felém a zsinórmozgás a jelenlétét. A nap teli marokkal ontotta melegét, én mégis fáztam, borzongtam az izgalomtól. Most, annyi idő után is feldereng bennem: fények, színek ölelkeztek a szőke víz felett, de akkor nem láttam belőle semmit. Azt sem tudom, mennyi idő telhetett el a várakozással, míg végre hangokat hallottam a tanya felől, majd evezőcsapást. Folyással szembe jött a felmentő sereg, apám és Madranek derekasan húzták az evezőket. Elsiklottak előttem néhány métert, majd hirtelen fordultak, hogy partnak hozza a sodrás a hajót.
— Lépjen be! — kiáltotta Madranek. — Maga meg kotródjon kifelé
— biztatta apámat. — Háromnak kicsi a hajó. A csáklyával megemelte a zsinórt, hogy ne kerüljön alánk, aztán ellökte a hajót a parttól. Úgy látszik, a hal megneszelte a veszélyt, mert hirtelen nekiragaszkodott. A váratlan rántástól kis híján a vízbe buktam.
— E már döfi! — derült fel Madranek. — Fogja azt a botot keményen!
A következő félórában le-fel csicsonkáztunk a Körösön. Hol a partszélen, hol meg a sodrásban. Először teljes gőzzel, aztán fél- gőzzel, később már lanyhult az iram, mind gyakrabban feküdt el a hal a fenéken, hogy gyűjtse az erőt. Ilyenkor mindig mentettem a zsinórból, már nem engedtem belőle vissza. Csak arra ügyeltem, hogy elkerüljük a vízbe dőlt fákat.
— Már nem tart sokáig — biztatott Madranek. Letette az evezőt és kézbe vette a csáklyát. — Most majd erre lesz szükség. Vigyázzon, amikor beleakasztom, nehogy leszakadjon. Elfáradt?
—Na, hallja!
Csorgott rólam a verejték, pedig ahol akkor jártunk, nem is sütött a nap, a part menti fák sárgás-zöld árnyékot ejtettek a vízre.
Az utolsó menetben volt még egy látványos parádé. Akárhogy vigyáztam, alánk került a hal, a feszes húr majdhogynem felbillentett bennünket. Forrt, örvénylett körülötte a víz, de ez már a záró akord volt.
— Legalább ötven kiló.
— Lihegtem ziláltan.
— Nézze, jön már felfelé!

A nagy test szürkés-feketén csillogott a víz tükrén, csak a hasa virított fehéren. Széles, lapos gombként meredtek a szemek, az öblös száj úgy tátongott, mint egy barlang torka. Nem mozdult, csak a víz libegtette.
— Megdöglött? Ilyen hamar? Ugye, van ötven kiló, Madranek tata?
— Dehogy döglött! Csak ravaszkodik. Ötven kiló nincs, bár közel jár hozzá. Hé! Ne kapkodjon, az istenit a kezének! Olyan a foga, minta ráspoly, kihasítja a bőrét. A csáklyával alányúlt a kopoltyúnak, ő a fejét, én a farkát emeltem. De még ketten is nehezen győztük beemelni a hajóba a dög- nehéz harcsát.
— Dőljön rá, míg felkantározom — motyogta Madranek. Kötelet fűzött a kopoltyúba, aztán visszacsúsztatta a halat a vízbe.
— No, isten nevében, eregessünk hazafelé! — köpött a markába, s megragadta az evezőket.
— Hát velem mi lesz?! — ordított apám a partról.
— Jövögessen az ösvényen, majd otthon találkozunk!
Apám még mondott valamit, de azt már nem hallottuk. Magamban azon mulattam, hogyan szedi le róla a göncöt a kökény, és hogyan szedi majd le ő a szenteket az égből.
Mire a tanyához értünk, megint beborult, a belényesi hegyekből érkező felhőtornyok ráfeküdtek a folyóra. A látványtól mehet- nékem támadt, nem szerettem volna hosszútávra bekvártélyozni az egérszagú szénapadlásra.

A zuhé előbb jött, mint vártam, tallérnyi cseppekkel kezdte, majd átváltott jégre.
— Hozom a Kormost! — mondta Madranek, mikor nagy sokára csitult az idő, s nyugaton feltűnt a búcsúzó napkorong. Az előrelátás helyesnek bizonyult, csak egyben hibádzott. Kormos mellé, Csinost is be kellett fogni, hogy feljussunk a Trabanttal az aszfaltig. Mielőtt végleg eljöttem román Biharból, egy nagy áradás ledöntötte a Madranek tanyát De akkor már nem lakott benne senki, a két Öreg elköltözött a temetőbe. A temető egy domb tetején van, ahonnan tiszta időben látni a völgyet, a lustán kanyargó Köröst s a távolban kéklő Nagy-Bihar csúcsát.

Matula Gy.Oszkár
(Az írás, a szerző engedélyével jelent meg a horgaszt.hu oldalán)