Amit itt leírok, azt már sokszor és sok horgásznak elmondottam élőszóban. Néhány horgásztársam személyesen is tapasztalhatott belőle egyet s mást a késő őszi tihanyi kirándulások alkalmával. Ezek a tapasztalatok tehát részben már a horgásztábor közkincsévé váltak, mégis helyesnek tartom, ha írásban is tudomására hozzuk minden horgásztársunknak.
A pontyok őszi és téli magatartásáról, életmódjáról és horgászatáról van szó. Amikor én 1950-ben Tihanyba kerültem, csak legendákat hallottam arról jórészt orvhalászoktól, hogy a pontyok többezres csoportokban telelnek s téli fészküket még akkor sem hagyják el, ha az orvhalász egymásután, akár egy kocsiravalót is kiszigonyoz közülük. Nagyon kíváncsi voltam ezekre a pontycsordákra, s főképpen arra, hogy horgászbottal a kézben, késő ősszel vagy éppen télen mit lehet kezdeni az ilyen halsokadalommal.
Hároméves tihanyi tartózkodásom során meggyőződtem róla, hogy az orvhalászok igazat beszéltek és az is bebizonyosodott, hogy a régebbi, általánosan elfogadott megállapítás, amely szerint a ponty 10-12 foknál hidegebb vízben nem kap, nem felel meg a valóságnak.
A ponty nem kap ott, ahol nincs. Így például ősszel a somogyi partok közelében. A Balaton déli partja sekély. Az őszi és téli, erős északnyugati szelek teljesen felkavarják a vizét s a gyér nádasok semmi menedéket sem nyújtanak a pihenőhely után kutató pontyfalkának. Sokkal jobb védelmet, mélyebb vizet és dúsabb nádasokat találnak a veszprémi oldalon. Ősszel tehát, amikor a víz 15 fok alá hűl, minden irányból megindulnak a pontyok az északnyugati part felé, s az időjárástól függetlenül, szeptember közepe után fokozatosan elözönlik a Fűzfőtől csaknem Keszthelyig húzódó nádasokat. Ezen az oldalon a hideg északnyugati szél csak alig kavarja fel a vizet, s az alacsonyan járó téli nap sokkal több ideig és így jobban felmelegíti a hegyektől is védett nádrengetegeket. Télen csaknem merőlegesen vág a napfény a náderdő oldalára, s a szálak körül gyakran annyi hőenergia halmozódik fel, hogy a vékonyabb jeget is megolvasztja. Keskeny, felolvadt gyűrű csaknem mindig van a szálak körül. Ez pedig jelentősen javítja a tövek körül révedező pontytömegek oxigénellátását és gyakran lehetővé teszi azt is, hogy a jégen járva megtaláljuk a pontyok tartózkodási helyét. Csendes, téli, napos időben a nádmozgás ugyanúgy jelzi a pontyok jelenlétét, mint nyáron.
Sajnálom, hogy akadnak olyanok, még a tapasztaltabb horgászok között is, akik ezt nem képesek elhinni. Pedig a dolog egyszerű. A léptek zajától megijedt pontyok megmozdulnak e testükkel megérintik a nádszálakat. A szál körül néhány milliméteres szabad gyűrű lehetővé teszi, hogy az érintés végigfusson az egész nádszálon. A nádbugák elkezdenek bólogatni. Ez a nem mindennapi látvány bizony hideg télben is megdobogtatja a horgász szívét. Én magam két vermelő helyet fedeztem fel így, s kora tavasszal értékesíteni is tudtam megfigyelésemet.
A Tihanyi Horgásztanya vízterületén általában öt csoportban telelnek a pontyok. Két csoport a mólótól nem messze, a rév felé eső oldalon szokott elhelyezkedni, három pedig a Citromos felé húzódó nádasokban. Az összetömörült pontyfalkák október végétől kezdve már alig változtatják helyüket, inkább csak türemkedve imbolyognak idébb-odább, legfeljebb 40-50 méter távolságban. Sokszor a fenéktől csaknem a felszínig ellepik a vizet és tartózkodási helyükön állandó a nádmozgás. Természetesen csak csendes időben figyelhetjük meg őket, mert ha szél fúj és hullámzik a víz, nem látható a mozgás. Tapasztalatom szerint, különösen ha erős hullámok verik a nád oldalát, nem is mozognak, hanem lehúzódnak a nádtövek közé.
Érdekes tény, hogy a pontyok és a harcsák együtt vermelnek. Csöndes, napos időben nem egyszer láttam 20-30 kilós harcsát is felvetődni a víz színére a pontyverem tömkelegéből. Egyszer, amikor felfektetős úszómat valami víz alá húzta és bevágtam, egy 8 kilós harcsa hasába akadt a horog.
A tihanyi horgásztanya vizén gyakran horgásztam a téli hónapokban is. 1950-51 telén egyáltalán nem fagyott be a Balaton. Novemberben és december első felében a víz hőfoka állandóan 4-6 fok között volt. Ebben a vízben, ha vontatottan is, de rendszeresen kaptak a pontyok máléra és főtt kukoricára. Ennél hidegebb vízben csak rendkívüli esetekben sikerült kapást elérni. Az úszóm ugyan állandóan mozgott, ha a pontyok közé dobtam a horgot, felfektetés azonban nem volt. A halak nem táplálkoztak már, s csak testükkel értek hozzá zsinóromhoz. Ugyanezen a telen januárban és februárban is fogtam néhány pontyot, 2 fokos vízben. Egy-egy kapás két-három percig is eltartott, amíg végre fölfeküdt az úszóm. Ez természetesen már határeset, de annyi bizonyos, hogy a halak a jégpáncél alatt is mozognak. Csekély vízben a tiszta jégen át gyakran láttam vidáman úszkáló vörösszárnyú és bodorka-csapatokat is. 1952-ben egy ízben jeges vízben is horgásztam. A centiméter vastagságú jeget feltörtem csónakommal s eljutva a legközelebbi vermelő helyhez, bevetettem máléval csalizott horgomat. Nádmozgás volt, de kapás nem.
Azt hiszem, nem messze járunk az igazságtól, ha kimondjuk, hogy a Balatonon 4-5 fokos vízben, ott ahol van ponty, tehát a vermelőhelyeken, bármikor számíthatunk kapásra. Ennél hidegebb vízben már csak a legritkább esetben veszi fel a ponty a felkínált csalétket.
Ezek a tapasztalatok konkréten a Balatonra vonatkoznak, ahol már nemcsak Tihanyban, de az északnyugati part egész hosszában számos vermelő helyet fedeztek fel a horgászok. Véleményem szerint a többi állóvizeken, a Velencei-tavon és a különféle holtágakban is megtalálhatják a pontyok téli tanyáját, s erre van lehetőség még a folyóvizekben is. A folyókon minden bizonnyal a csöndesebb öblöket vagy a fatönkös, iszapos akadókat keresik fel a téli pihenőre csoportosuló pontyok. A horgászokon múlik, hogy megtalálják ezeket a helyeket, s így az ország minél több vizében meghosszabbítsák az őszi pontyévadot.
Vigh József – Mahor – 1954
