Pontyhorgászat – Dobó Ferenc (1930)

Pontyhorgászat – Dobó Ferenc (1930)
Városi főszámvevő helyettes
Roth Antal nyomdája – Hódmezővásárhely – 1930

Előszó
Ezen kis füzet kiadásával azoknak a horgásztársaimnak a kívánságát óhajtom teljesíteni, akik csupán csak pontyra horgásznak s akik ezen füzet megírására felkértek. Nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy két évvel ezelőtt, vagyis 1928. év január 1. én „Horgászok Zsebkönyve“ cím alatt kiadott könyvem, mely az első Magyar nyelven kiadott horgász könyv volt, olyan szíves fogadtatásra talált, hogy ma már csak az utolsó példányok felett rendelkezem. Akik a most kiadott kis füzetben tárgyalt pontyfogáson kívül a horgászat minden ágával akarnak megismerkedni, azok az említett „Horgászok Zsebkönyvét” 4 pengőért nálam beszerezhetik. Mikor ezt a kis füzetet útjára bocsátom, csak az a kívánságom, hogy fogadják ezt is olyan szívesen, mint annak idején a „Horgászok Zsebkönyvét.”
Hódmezővásárhely, 1930. jan. hó.
Dobó Ferenc

A ponty. (Cyprinus carpio.)
Hazánk csendes folyóiban és álló vizeiben mindenütt jól érzi magát, különösen kedveli a napsütötte, iszapos fenekű és itt-ott vízinövényekkel benőtt állóvizeket. A gyors folyású tiszta vizekben nem él. Az év és nap különböző szakában más-más a tartózkodási helyük, ahová követnünk kell. Tavasszal az ívó halakat hiába keresnénk a nyílt vizeken, mert ezek mind a part menti sekély vizekben, a nád, káka, sós, suba vagy fűvel benőtt, az ivósra alkalmas kedvelt helyükön vannak. Ha horgászni akarunk, úgy ezeket a helyeket ki kell keresnünk. Az ivás befejezéséig, vagyis június végéig, mind a füves, sekély vízben tartózkodik. Az ívó halak az ívásra alkalmas helyen a szélcsendes, meleg délelőtti órákban ívnak, míg a leívottak a meleg délelőtti és délutáni órákban, élelem után keresnek. Ebben az időben majdnem minden halfajnak, a lerakott ikrák képezik a főeledelét. A ponty saját ikráját is megeszi. Időnkénti tartózkodási helyüket ott választják legszívesebben, ahol ívásuk alatt, az ívás céljainak megfelel, majd ahol a legtöbb élelmet s egyúttal védelmet találják.

Ha a nagy kerítő háló kihúzását észreveszik, úgy azonnal búvóhelyeikre sietnek, mint kövek, ledőlt fák, építmények alá, fagyökerek közé, a mély iszapba, vagy part menti növényzet közé, ahol egy hétig is elvannak félelmükben s az összeszorult helyen, feltéve hogy ebben az időszakban étvágyuknál vannak, az ott levő élelmet mielőbb elfogyasztják s azután 1-2 napig valósággal éheznek. Ha ilyen kor horgásszuk, hihetetlen jó eredményt érünk el. Folyóvizekben alacsony vízálláskor minden hal a főfolyása által a mederbe most legmélyebb helyen van. A szűk mederbe szorított folyókban, a víz emelkedése és apadásához képest, igen sűrűn változtatják helyüket is. Áradáskor és magas vízállásnál, amikor a víz zavaros lesz, a part mellé jönnek az addigi helyükről, a meder közepéről, mert itt az élelmet jobban meglátják. Ha a víz medréből kilép, úgy tömegesen mennek az árral, egy-egy alkalmas helyre, ahol azután az, aki ezekkel a helyekkel ismerős, igen jó eredményeket érhet el. Szeretik a folyó azon részéi is, ahol a csendes és gyors folyás egy kiszögelő part utón találkozik. Igen kedvelt hely az is, ahol a meder a sebes folyás irányában hirtelen mélyül és ahol azután a folyóssal hozott élelem lerakódik.

Szeretnek ott tartózkodni, ahol víz folyik be, fák hajlanak a víz fölé, fagyökerek, suhák. Súlyom, sás, káka, nád, vízforgó, hídláb, szálfák, kőrakások vannak, ahol élelmet a háló és más ellenség elől védelmet találnak. Az igen leapadó folyók mélyebb részeibe húzódó pontyokra igen eredményes a horgászat. A holtmedrekben, amelyek csak áradáskor érintkeznek a folyóvízzel, avagy csak kiöntéskor és ahol alacsony vízállásnál módunkban áll a mederviszonyokat kitanulmányozni, mivel ezekben a vizekben többnyire igen sok hal marad vissza, igen jó eredményeket érhetünk el. Az áradás után a laposabb helyeken, árkokban, kubikgödrökben visszamaradt halak iránt is érdemes érdeklődni, mert nem tartozik a ritka esetek közé, hogy egy-egy ilyen helyen 8-10 kilós pontyot is foghatni. A tavak horgászatánál különös helyismeret szükséges, amit a fentiek alapján, avagy a helyeket már ismerős horgásztárs útján, csakhamar el is sajátíthatunk. Nyáron áradás és ívási ideje után hízásnak indul, többnyire nagy csapatokban keresi fel tartózkodási helyének sekélyebb részeit, ahol a vízinövények között különböző rovarok és férgek, nemkülönben mindenféle növényi részek után jár, vagy tótágast állva túrja az iszapot és kikeresi táplálékát. Főtáplálékát a mindenféle apró állatka, féreg, rovarálca, sőt apró kétéltűek és hasonló vízlakók túlnyomóan a tiszavirág (Palingenia), szitakőtő (Libellula), kérész (Ephemera), tegzeslégy (Phyganea) és a szúnyog (Culex) vízben élő lárvái alkotják. Ezen rovarok nagyrésze is a vízen pusztul el, miáltal nemcsak lárváik, hanem ők maguk is, a halak eledelévé lesznek. Megeszik még a vízben élő csigákat és kagylókat is, amikor még azok kicsinyek és héjuk könnyen szétmorzsolható, mert a lágy húson kívül csontképződés végett meszes héjra is szükségük van. Szívesen megeszik a különböző növényi anyagokat is, mint például a korhadó növényi részeket, fiatal hajtásokat, rothadó gyümölcsöket, főtt burgonyát, főtt hüvelyeseket és gabonaféléket, konyha hulladékokat stb.

Némely helyen juh trágyával etetik a halastavakban, tulajdon képen ez a trágya odacsalogatja a férgeket és ezek, nem pedig a juhtrágya – bár ezt is lenyelik – adják a szükséges tápláló anyagot. Az iszapban való turkálása alkalmával földes részeket is nyel le, sőt úgy látszik, hogy emésztésére ez okvetlen szükséges is. Télire seregekbe verődik, a mély vízfenekén gödröket váj és rakásra fekszik s ezalatt nem táplálkozik, de azért nem fogy meg tetemesen. Ívik május – júniusban. Az ívási ösztönnel egyidejűleg ébred fel benne a vándorlási vágy is s lehetőleg messzire iparkodik felfelé hatolni a folyókban, miközben olykor-olykor tetemes akadályokat is legyőz. Megnő 1 méter hosszúra is és ilyen kor 15-20 kilogrammot nyom. Ha a ponty egy bizonyos életkort ér, úgy egyike a legfélénkebb és óvatosabb halaknak s a legritkább esetek közé tartozik, ha előetetés nélkül kerül a horogra. A ponty előetetése. Az előetetés abból áll, hogy a pontyokat az előre megtudott tartózkodási helyükön a szándékolt horgászat megkezdése előtt egy pár nappal, elkezdjük azzal az eleséggel etetni, mint amilyennel horgászni akarjuk. Az eleséget egy karóval előre megjelölt helyre, mindig abban az időben szórjuk be, amikor horgászni akarunk.

Tekintve, hogy a ponty reggeltől estig mindég keres az élelem után, sőt a nap bármely szakában horgászható is, azért ha tehetjük reggel, délben és este midig ugyanazon órában szórjuk be az élelmet, még pedig lehetőleg 4á5 helyre, hogy majd a horgászáskor reggeltől estig rendelkezésünkre álló idő alatt, abban az esetben, ha valamelyik hellyel nem volnánk megelégedve, helyett cserélhessünk. A nagyszemű eledeleket sűrű szemű hálóba is 1 leereszthetjük, még pedig azért, hogy meggyőződhessünk, hogy a halak elfogyasztották-e. A többszöri etetés után a halak már mintegy csapatostul várnak a megszokott időben beadandó eledelre s minthogy az mór előttük ismertté lett, feltéve, hogy apró, szét nem máló eledellel is etetünk, nem érzik szükségét a további óvatosságnak s az élelem előzetes körültapogatásának, hanem azt egymástól féltve, neki esnek és éhes farkas módjára mohón kapkodják fel. Az etetőhelyet mint már említém, ott kell megválasztanunk, ahol a fogni szándékolt halfaj abban az évszakban tartózkodik s ahol a horogra akadó nagyobb hal kifárasztásához elég nagy, akadály nélküli terület áll rendelkezésükre.

Az etetésre igen alkalmas helyek: tavasszal a fűvel benőtt ívásra is alkalmas sekély partok ; nyáron pedig a növényzettel benőtt helyek víz felüli szele, ha az legalább 50-60 cm. mélységű. A vízbe nyúló építmények és partoknak az a sarka, ahol a vízinövények szélével találkozik. Az a hely, ahol a víz fölé hajló eper, szilvafa s más vizet tűrő gyümölcsfáról a gyümölcs, avagy a rászálló és ide oda röpködő rovarok a vízbe hullnak. Ahol víz folyik be, különösen ha zavaros is. A mély kátyúk, posványok, mocsarak és az örvények melletti csendes részek, ahol a folyós a csendes víz szélét érinti. A védelmet nyújtó vízbenyúló fagyökerek köze, vízbe dőlt fák, építmények alja, kőrakások, vízi növényzet, benőtt partoldalak. Ahol esőzéskor az ártér mélyebb részein összeszaladt esővíz a magával hozott mindenféle eledellel a part vízmosásos mélyebb részein a folyóba lefolyást talált ahol száraz időben a fűvel benőtt partról a tücskök vízbe ugrálnak. Abban az időben, amikor a nagy keritő hálóval a növényzettel benőtt part mellett halásznak, a növényzet köze a legjobb hely és ilyenkor feltétlen ott kell etetni, ahol az odamenekült, aránylag szűk helyre összeszorult halak több napig is elvannak és úgyszólván mindent felesznek és után na kiéheznek. Kiöntések alkalmával a holtágak partjain és az árterekben található bokrok körüli helyek a legjobbak, ahol többnyire nagyobb csapatokban találhatók. A halak feletetésére használt sokféle eledel közül a kukoricaliszt, rozsliszt és porcukor keverékből készített pépből formált különböző nagyságú és különböző keménységűre főzött, mogyoró nagyságútól  diónagyságig változó golyócskákat, továbbá főtt tarhonyát és tarhonya nagyját, a nyers tejes, – nem főzött – kukoricát tartom legjobbnak s csakis ezekkel etetek. Alább majd mindegyikről külön külön, részletesen meg fogok emlékezni.

A halakat úgy is helyhez csalhatjuk, ha egy átlátszó üvegbe gilisztákat, vagy különféle rovarokat teszünk és kevés vizet öntve rájuk, az üveget jól bedugaszolva, egy előre megjelölt helyen zsinóron leeresztjük. Igen sok horgásznak, különösen akik nem a vízpartján laknak, nem áll módjukban a halakat rendszeres etetéssel helyhez szoktatni. Ilyenkor a felcsalizott horog bevetésével egyidejűleg az etetésre szánt eledelt is behajítjuk. Ha például cukorpor, kukorica és rozslisztből készült péppel horgászunk, akkor az előetetéshez veszünk egy szívósabb és egy egészen lágy, még könnyen oldódó anyagokkal is kevert, a vízben mindjárt szétmálló pépet. A horgot a szívósabb és így a horgon jobban megálló péppel csalizzuk fel, míg a lágyabbal a horog felett mintegy 5-8cm. -re odakötött madzagcsomó 5cm. re meghagyott és kiszöszösített végei által képezett kis kendersörtét vesszük körül, avagy a közvetlen a horog felett lévő ólomnehezéket és vigyázva leengedjük, közvetlenül a meder fenekére. A lágyabb felső pép, különösen folyóvízben, mielőbb lassan szétmállik, majd a folyós mintegy úszó felhőt lefelé viszi és ez által, feltéve, hogy a víz átlátszó, nem zavaros, a halak figyelme a horgon épségben levő szívósabb pépre terelődik.

Igen alkalmas légypépet állíthatunk elő a meghámozott, apróra eldarabolt, a sütőben kiszárított, – nem megbarnított, – mozsárban porrá tört fehér kenyérdarabok lisztszerű morzsáiból, ha azokat használat előtt egy vászonzacskóba téve vízbe mártjuk és a kívánt minőségűvé, ujjaink közt gvúrva kidolgozzuk. Ha máról holnapra akarjuk a pontyokat feletetni, úgy legajánlatosabb, ha a különböző nagyságú galacsin golyócskákát egy sűrűkötésű, tégladarabbal lenehezített hálózacskóban az előre megjelölt és lemért mélységű helyen a fenékre eresztjük; vagy világos, tiszta, átlátszó üvegbe gilisztát teszünk, száját jól bedugjuk, hogy a v íz belé ne folyhasson s azután madzagra kötve, épp úgy, mint az előbbit, fenékre süllyesztjük, hogy másnap közvetlen mellettük horgásszunk. A halak a bedugaszolt üvegben mozgó gilisztákhoz hozzá akarnak jutni s mind nagyobb nagyobb számban gyülekszenek köréje. Ha a hálózacskóban levő eledelre nagy pontyok lettek rá, úgy még a kora reggeli órákban is azzal vannak elfoglalva, hogy az élelmet a hálószemein át, fáradtsággal, egyenkint szedegetik ki. Ezt a helyet más nap reggel még napfeljötte előtt, a halak megzavarása nélkül megközelítjük s nap feljöttéig el is helyezkedünk, hogy akkorra a leeresztett eledellel azonos csalival fel szerelt horgot, melyet az előző esti mérés alapján a kellő mélységűre beállítottunk, egy távdobással közvetlen a háló zacskó mellé hajítsuk. Hogy növénymentes helyen, a halaknak a bedobandó horog patonyja és zsinórja se tűnjön fel idegennek, azért ajánlatos ehhez hasonló zsinórt és patony, már a zacskó leeresztésével egy időben, ugyancsak a vízbe engedni.

Most ismerkedjünk meg közelebbről a pépek, giliszták és a nyers, tejes kukoricával
Kukoricapép (galacsin.) A galacsint úgy készítjük, hogy 1 rész kukoricalisztet, 1 rész rozslisztet, 1 rész porcukrot 1 rész vízzel összegyúrunk, majd forró vízbe hajítva addig főzzük, míg a víz felveti és állandóan fent is tartja. Ehhez legalább 1/4 óra kell. A vízből kivéve újból összegyúrjuk s az esetleg hozzáadni szándékolt eldarabolt petrezselymet is belegyúrjuk. Meg jegyzem, hogy a petrezselyem hozzáadásának jobban az a célja, hogy a csalit összébb fogja és hogy annak szint adjon, mint az, hogy a halat szaga által tegye figyelmessé. Ha a pépet a kellő időn túl főzzük, elveszti a használhatóságához szükséges tapadó képességét és szétmorzsolódik, ha pedig nem főztük volna a kellő ideig, úgy nem marad meg az összegyúrás utáni állapotában, hanem a főzéstől számított mintegy 10-12 órára megkel s ezáltal a legkeményebb főzet is annyira megpuhul, hogy a horogról mentői előbb leázik, vagy a legkisebb érintésre leesik s horgászatra alkalmatlanná válik. Ilyenkor úgy segítünk magunkon, hogy a meglágyult pépet a magunkkal hozott fővetlen kukoricaliszt és rozsliszt egyenlő arányú keverékében megforgatjuk s a rátapadt lisztkeverékkel, a keverékben újra meg újra megforgatva, addig gyúrjuk, míg a kívánt keménységű lesz. Ha netalán nagyon is kemény lenne, úgy vízbemártás után újra gyúrjuk. Én a horgászai után megmaradt pépet nem szoktam elhajítni, hanem ha rövid időn belül újra akarok horgászni, úgy a horgászhelyemen feletetem, különben haza viszem és otthon az úgynevezett zöldség reszelőn fűrészelem, a napon szellős helyen kiszárítom, majd mozsárban liszt finomságúra töröm és egy sűrű szitán át szitálom. A meglágyult pépet az említett kukorica és rozsliszt keveréke helyett ebbe szoktam mártogatni. Ebből a pépből készített lisztből mindig viszek magammal egy kis dobozban a horgászatra. Ez nem csak arra jó, hogy vele a meglágyult elromlott pépet használhatóvá tegyem, hanem arra is, hogy egy kis vízzel keverve, saját magát is bármikor használható csalivá gyúrhassam.

Szokták a kukorica és rozsliszt keverékét tojással is gyúrni, hogy a horgon szilárdabban álljanak, azonban ennek nincs a tojás értékével arányban álló előnye. Szükségből a kukoricalisztet árpalisztet és a rozslisztet búzaliszttel is pótolhatjuk.A horgászat alkalmával a levegőn megszikkadt pépkészletünket legjobb úgy meglágyítanunk, hogy a fogott halon tenyerünket egypárszor végig húzzuk s a halról ily módon rátapadt nyálkás anyaggal összegyúrjuk. A pép ezáltal jobban összeáll és a víz sem áztatja el olyan hamar, mintha csak egyszerű vízbemártás szitán gyúrtuk volna össze. Fokozza az eredményt az is, ha a pépet horogra tétele előtt, az e célra magunkkal hozott mézbe mártjuk s ezután, így jó puhára gyúrjuk. A pépek közül a kukoricalisztből készült az egyedüli, melyet a hivatásos halászaink is használnak, még pedig a kukoricalisztet csak magéban főzik meg s a főzés után hozzákevert petrezselyem szolgála pép összetartásának fokozására. A kukoricaliszt keverékből készült pépet sokan a halsütés alkalmával félre tett zsiradékkal szokták összegyúrni, részint azért, hogy a halak ennek szagát érezve, a csalit hamarabb megleljék, részint azért, .hogy a csalit az elázástól megóvják. Úgy az egyik, mint a másik törekvés céltévesztett, mert mint tudjuk, a hal a látás, nem pedig a szaglás után igazodva keresi meg a csalit, a zsiradék azonkívül a liszt lapadását megakadályozza és így nem hogy használna, hanem határozottan árt, mert a zsírral kevert pép már legtöbbször a behajítás alkalmával leveszik a horogról.

Készítik a pépet a kukorica és rozsliszt olyan keverékből is, hogy 1 rész kukoricaliszthez 1 rész rozslisztet, vagy 1 rész kukoricaliszthez 2 rész rozslisztet, vagy 2 rész kukoricaliszthez 1 rész rozs lisztet kevernek s a keveréket annyi tojással, úgy a sárgáját, mint a fehérjét is beletéve – keverik, hogy az víz nélkül jó keményre összegyúrható legyen. Az így igen jól kidolgozott tésztát mogyoró és dió nagyságúvá szaggatjuk s a tenyerünk között szép sima felületű golyókká formáljuk, hogy a forró vízbe hajítva minél keményebbre főzhessük. Ha a forró víz által a megfővés jeléül fel vetett golyókat kiszedjük, úgy a nagyját kihűlés után a már ismertetett módon, újra gyúrjuk ót és esetleg petrezselyemmel is keverjük, míg a mogyoró nagyságúakat, valamint a dió nagyságúakból a horogra nem szükségeseket, érintetlenül hagyjuk s a horgászó helyen, főtt tarhonyával és tarhonya nagyjával együtt, a horgászat alatt etetésre használjuk. Ezeknek az a rendkívüli előnye a más pépszerű eledelek fölött, hogy a halak apraja nem tudja egy hamar szétszedni s a később odaérkező nagyja halaknak is jut belőle, azonkívül nem kell a formálgatásával a horgászat ideje alatt, sem időnket, sem pedig figyelmünket lekötni. A többféle keménységű péppel még abban a kellemes helyzetben is vagyunk, hogy azokat egymással a megfelelő arányban keverve, a szükséges keménységű péppé a legrövidebb idő alatt összegyúrhatjuk.

Szükségünk van azon kívül ezekre a különböző keménységű pépekre azért is, mert az etetésre szánt, már említett, eltérő nagyságú golyócskákkal is csak úgy érünk célt, ha nem csak a nagy, hanem a kis halak etetéséről is esetről-esetre, még pedig egy és ugyanazon időben gondoskodunk. Az apró halnépség az általa is szétmorzsol ható s a már részint szétmorzsolva behajított lágyabb galacsinoknak esik neki és ha ez elegendő mennyiségben áll rendelkezésére, úgy rövidesen százakra szaporodik a számuk. Ezek lakmórozása az óvatosabb, magukat távoltartó nagyobb, több tapasztalattal bíró halak figyelmét, sőt kíváncsiságát is felkölti s végül maguk is odamerészkednek, amit különben nem, vagy csak igen sokára mernének megtenni. Miután a keményebb galacsinok még nagy részben megvannak s az időközi fogyasztásra számítva úgy a lágyabb, mint a keményebbekből, különösen a főtt tarhonyából és tarhonya nagyjából kisebb nagyobb időközökben, újra meg újra hajítunk is be, a nagyja halaknak is marad valami, dacára, hogy az apró népség száma folytonosan szaporodik s így a kis halaktól körülvéve, élelmet is találva, bátorságot nyernek és a további etetések után valósággal egymás elől kapkodják el a falatokat, úgy hogy többé az apróság egy falathoz sem jut hozzá, mert az etetés helyén mostantól teljesen az erő érvényesül.

Az itt elmondottak valóságáról ki-ki meggyőződhet, ha tiszta átlátszó vízben, magát elrejtve, olyan helyen, ahol jó haljárás van, a most leírt módon, a halakat etetni próbálja. Attól nem kell tartanunk, hogy a hosszabb időre tervezett horgászatra elkészített s közben megsavanyodott pépet a halak nem kapják, mert a tapasztalat szerint a korhadó növényekkel is táplálkozó pontyfélék kapókedvére a pép savanyúsága semmiféle befolyással sincs. A kukorica és rozsliszt fent ismertetett keverékeiből készített pépeket, különösen a pontyokra, igen eredményesen használhatjuk és azáltal, hogy a horgon jól állnak, messzire is hajíthatok, ügy ezen, valamint a fentebb említett használhatóságukra, továbbá, más pépekkel szemben még azon előnyükre is, hogy azok legtöbbjénél könnyebben, gyorsabban és olcsóbban állíthatjuk elő, nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy egyike a pontyfélékre legobban ajánlható pépeknek, különösen, ha még azt is figyelembe vészük, hogy más olyan pépekkel összekeverve, melyek a horgon rosszul állanak, igen jó kötő anyagul szolgál. A kiszáradástól nedves, jobban mondva, jól kicsavart, szívós vászonba téve óvjuk meg.

Giliszták
A giliszta bár egyike a legáltalánosabb, úgyszólván minden halfajra használható csali, azért a pontyhorgászat szempontjából, csak inkább a kora tavaszon, késő őszön, vagy a zavaros partmenti vizekben, légióként áradáskor a víz alá került partszéleken és az árterek elöntött bokros helyeinél, lehet csak, a tejeskukoricának, vagy galacsinnak elébe helyezni. A gilisztával különösen a zavaros vizekben, míg a pépfélékkel inkább ez átlátszó tiszta vizekben érünk célt. A gilisztával, mint az év minden szakában használható, hol több, hol kevesebb eredményt nyújtó csalival, az alábbiakban ismerkedjünk meg. A réti földekben és árterekben, a kubikgödrök, árkok, erek, fűvel benőtt partjain, közvetlenül a víz szélén,a növényzet sűrű gyökerei között található a nagy, zöldes, sötétbarnás, igen kemény húsú giliszta és a hozzá igen hasonló színű, de nem hengeres, hanem inkább szegletes nadály. Különösen az éjjeli horgokra alkalmasak, melyeket keménységük és vastagságuk miatt a kis halak nem tudnak lerágni és hosszabb idő múlva sem áznak el. A kertekben, árkokban, szántóföldeken, azok nedves helyein, a hol a korhadó növényzetből táplálékot is nyernek, nagy számban találhatók a közönséges, ugyan csak nagy, de fehéres, szürkés, rózsaszínbe játszó kerti giliszták. Ha száraz nyári időben az ismertetett tartózkodási helyükön a föld mélyebb rétegeibe húzódnak, ajánlatos a feleltük kissé megásott földet deszka, vagy téglalapokkal lebontani, majd lenyomni és az alját jól megnedvesíteni, amire a közelben tartózkodó giliszták, különösen éjnek idején, feljönnek a boríték nedves aljáig és ott is maradnak, mert az ilyen helyen szívesen tartózkodnak. Ha tartózkodási helyükön egy karót a földbe szúrunk s azt ide-oda mozgatva a földet rezgésbe hozzuk, úgy azt hiszik, hogy vakond közeledik és tömegesen menekülnek a föld színére. Meleg, kiadós tavaszi és nyári esők alatt s közvetlen utána, ha besötétedik, kibújnak a földből s ilyenkor lámpással összeszedhetjük őket. Óvatosan lépjünk a földre, mert különben visszahúzódnak. Ez a fajta giliszta a legalkalmasabba zavaros vizekben.Az összeszedett gilisztákat legalább egy nappal a használat előtt ritka zsák, vagy hasonló anyagból készült, száraz és szárazon meg is tartandó mocsári mohával töltött tarisznyába tesszük, amelyből táplálékot is nyernek és amelyben a rajtuk levő nyálkától megtisztulnak, törékenységüket elvesztik és a horogra való felfűzésre alkalmas szívósakká lesznek. Ha hosszabb időre akarjuk eltartani, úgy egy meglehetős nagy faládát töltsünk meg félig mohával és erre öntsük rá a gilisztákat- Az egészségesek rögtön elbújnak a mohában, míg a betegek a tetején maradnak, melyeket rögtön el is távolítunk.

Az így betelepített ládát, vagy mázolatlan cserépedényeket, sötét hűvös pincébe, vagy más hasonló helyre tesszük. A mohát ha időnk engedi, naponként fellazítjuk és 4-5 naponként, – de ha a hely minden tekintetben kifogástalan, úgy elégséges, ha csak hetenként – újítjuk. Az újítás akként történik, hogy a láda összes tartalmát kifordítjuk, majd a láda belsejét tisztára ledörzsöljük. Feléig ismét megtöltjük a náddal, kákával, gyékénnyel benőtt helyek eliszaposodó lapos részein szedhető, ki nem mosott mocsári mohával s ennek tetejére visszaöntjük a láda előbb kifordított tartalmát. Az egészséges giliszták ösztönüket követve, lefelé keresnek menekvést és az alattuk levő, most betett mohába rövidesen lemásznak, míg a betegek és elpusztulnak felül, a régi mohában maradnak, amit egy kis idő múlva mohástól együtt lehajítunk. Az egészséges gilisztákat ez által megóvjuk a fertőzéstől, egyben a friss moha tövén levő korhadó növényekkel élelmet is kapnak. Sokon ajánlják, egy pár napi időközben a telep nagyságához képest 1-2 kanál tejet élelem gyanánt a mohára önteni. Én sohasem éreztem ennek szükségét, ha a mocsári mohát, amelynek gyökérzetén sok korhadó anyag van, az említett időközökben újítottam. Az eltartás sikeréhez legfontosabb, hogy a moha ne legyen túl nedves, hanem inkább csak a természetes nyirkosságú és hogy hűvös, sötét helyen álljon s a láda ne legyen légmentesen elzárva, ha nem legjobb, ha egy ritka zsákszövettel kötjük le, hogy a giliszták ki ne bújhassanak, de azért a levegő járja. Ha meleg, fojtott és még hozzá világos helyre tesz szűk a jól megnedvesített mohát, úgy az a gilisztákkal együtt erjedésnek indul s rövidesen egy összeállóit, förtelmes bűzt terjesztő, használhatatlan tömeggé válik az egész. Télire ajánlják moha helyett nyirkos kávésaidba tenni és zöldséghulladékokkal etetni. Én télire is jobbnak tartom a mohára való telepítést és a fent említett módon időnkénti felújítását. A rakásra hordott korhadó levelek és érett trágyadombok alatt, különösen pedig a melegágyi földekben, a víz által összehordott s a víz visszahúzódása után korhadásnak induló növényi részek alatt találjuk, az előbbieknél sokkal kisebb vörös, vagy pedig vörös és sárga csíkkokal váltakozó, érintésre átható bűzt terjesztő gilisztafajt, melyek mindegyike, de különösen az utolsó, egyike a legjobb csaliknak. Jobbadán tavasszal és nyáron, tiszta vízben horgásznak velük.

Tejeskukorica
Egyike a legjobb pontycsalinak. Az igen korai csemege kukorica július elején már megjelenik a piacon és a szeptember, néha csak októberben beköszöntő elő fagyokig, mindég kapható. Megjelenésétől mindaddig, amíg a víz le nem hűl, mindig eredményesen horgászhatunk vele. Az előetetésre szánt kukoricaszemeket késsel vágjuk le a kukorica csutkáról, hogy egyetlen szem se maradjon sértetlen. Egy szeri feletetésre elég ha 1, vagy legfeljebb 2 csutkáról vágjuk le a szemeket. A talaj felszínén a halak figyelmét nem csak tömegével és világos színével, hanem a vízben szétfolyó tejszerű nedvével is magára vonja. A pontyfélék apraja nagyja mohón szedegeti a kukoricaszem is elég ahhoz, hogy az 1-es számú, nagy horgot, dacára, hogy a horog a kukoricaszem által takart leghegyén kívül teljes egészében szabadon van, még a legnagyobb pontyok is vakon, minden gyanakvás nélkül kapják fel. Mielőtt a horogfelszerelés, avagy magának a horgászatnak ismertetésébe fognék, szükségesnek tartom a pontyra vonatkozólag mindazokat a tudnivalókat felsorolni, amelyek ismerete nélkül senki se lehet igazi pontyhorgász. A ponty érzékszervei. Hallásuk nincs. Szaglásuk nincs. Tapintó érzékük fejlett. A tapintás szervei a húsos ajak és az úszók Ízlős érzéküket, mivel a magukhoz vett táplálékot a garat (vagyis a nyeldeklő) alsó csontjaival megrágják, jobban mondva elmajszolják, fejlettnek mondhatjuk s éppen így tudjuk megérteni, hogy a csalik izére is figyelemmel vannak. Látásuk van. Rezgést felvevő szervük van. Névtelen érzékük, mely a halak oldalán végigvonuló oldalvonal alatt van, a víz áramlásának és nyomásénak érzékelésére szolgál, ugyancsak van. A látó és rezgés jelző szervekről.

A halak szeme úgy van beállítva, hogy azzal előre, oldalt és felfelé látnak. Ha a hal lefelé akar nézni, úgy oldalt, vagy fejjel lefelé fordul. A szem ezen beállítása, valamint amiatt is, hogy a felülről nyert világosság folytán, az előtte, oldalt, mellette és fölötte lévő tárgyakat könnyebben észreveszi, mint az alatta levőket, azért leshelyét legtöbb halfaj a fenék közelében választja meg, hogy a felette levő vízi világot mennél jobban megfigyelhesse. A víz felszínéhez közel azok a halak tartózkodnak, melyek a víz felületéhez közel tartózkodó halakra, a víz fölött röpködő, vagy a vízbe esett legyekre, kérészekre, szitakötőkre, tücskökre s más rovarfélékre lesnek. A hal szeme a közeli látásra van berendezve s erőltetés nélkül ez egy méternél távolabbi tárgyakat csak úgy veszi észre, ha szemét a távolabbi látásra igazítja be, amikor azután tiszta vízben 10 – 20 méterre is ellát. Ha tehát a víz zavaros, az élelmüket kereső amúgy is rövidlátó halak feljebb jönnek a víz felületéhez, illetve a pontyok a menedékes partoldalakra, mert mennél zavarosabb a víz, annál kevésbé tud a világosság a vízbe behatolni s az élelmet a felső rétegben, a partszélen, könnyebben meglátják. A hal lesen állva és élelem után keresve első sorban az egy méteren belüli tárgyakat figyeli. A halak érzékszervei közül csak a két legtökéletesebben kifejlődött az, ami bennünket érdekelhet: a látás és a rezgés érzékszerve.

A látás amellyel a csalétket meg keresi és amellyel minket is megláthat és a rezgést felvevő érzékszerve, amellyel a körülötte végbemenő mozgásról, így az erős lábdobbanással okozott rezgésről, a csónak oldalának megütésével okozott rázkódásról s ehhez hasonlókról szerez tudomást. Tudva azt, hogy a hal előre, oldalt és felfelé nézve les, vagy keres, valamint azt is, hogy a fogni szándékolt hal a víz tiszta átlátszósága, avagy zavarosságához képest, a víznek melyik rétegében tartózkodik, nem lesz nehéz eltalálni, hogy mikori keressük a partszélén a sekély és mikorra benti mély vízben. A halak látják a víz felett és a víz szélén álló tárgyakat is, ha azok álló helyüktől számítva nem állanak 42°-nál ferdébb szög alatt. Ezen foknál ferdébben eső sugarak törése ugyanis már oly erős, hogy visszatörnek a vízbe. A hal mindent feljebb lát a vízen – kívüli tárgyakból, épp úgy mint ahogy mi is a mélységének negyedrészével feljebb látjuk a vízben levő halakat. Ez úgy értendő, hogy a 2 méter mélyen álló halat csak I.2 méternyi mélységben látjuk. Az orvhalászok ezt is tudva, a vízben levő halnak alája céloznak, hogy eltalálják. Az elmondottakból következik, hogy azok a halak, amelyek a fenéken keresik élelmüket, tartózkodási helyüket is ott választják meg. A ponty legtöbbször a talajt túrva keresi az élelmet.

A szél
A halak kapókedvére a déli és nyugati nem nagy szelek, melyek a vizet folyásával szemben gyengén fodrozzák, kedvezők, míg a keleti és északkeleti, különösen erősebb szelek kedvezőtlenek.

Az időjárás
Meleg nyári napokon kedvezőtlen a szélcsendes tiszta idő. Ilyenkor legjobbak az igen korai és késő esti órák. Kánikulai melegben a borult idő erős széllel kedvező. Rosszul kapnak a halak, ha vak meleg időben sokat látunk a vízfelületen lebzselni. Ilyenkor mély vizekben kell szerencsét próbálni. Egy nyári országos eső többnyire hátrányos. Meleg, borult időben, ha szemetelő eső van, a ponty igen mohon eszik. Vihar alatt nem kapnak. Ha nappal dörög, úgy csak este, ha pedig éjjel villámlik, úgy csak reggel horgászhatok. Az augusztusi meleg napok a ponty éltető napjai, ilyenkor valósággal zabái. Az évszaknak megfelelő lágy idő mindég elősegíti az étvágyukat. Hirtelen fordulat zivatarra, hidegre, vagy a lágyról melegre, ugyancsak kedvezőtlen. A zivatar közeledtét a barométer esése árulja el. Ha a barométer emelkedik, úgy az eső vagy zivatar dacára is kapnak. A halak étvágyára nem csak a horgászat pillanatában uralkodó idő, hanem az azt közvetlenül megelőző idő is nagy befolyással van. A halak élelemkészlete és azok milyensége. Minél gazdagabb a víz élelemben, annál rosszából kap a hal. A gilisztával majd mindig érünk el kisebb-nagyobb eredményt. Legnagyobb eredményt azonban ezzel is a giliszták leírásánál már említett helyeken és időben és ott érünk el, ahol a közvetlen az előtti eső összeszaladt vize csatornán, vízmosáson, vagy bármi más mélyedésen a mederbe folyt s arról a területről, melyről ez esővizét levezeti – a halak legnagyobb örömére – a kimászott gilisztáidat is magával ragadja. Ilyen helyeken a befolyás alatt a halak épp úgy őrt állanak a gilisztára, mint a hogy száraz időben a tücsökre. Itt is vakon kapják a horogra tett gilisztát. A hal megszokja azokat a helyeket, ahol nagyobb mennyiségben jut élelemhez és azért igen fontos, hogy a meder partján nyitott szemmel járva, ezeket meg találjuk. Tiszavirágzás idején a tiszavirág oly nagy mennyiségben szokott a vízbe hullani, hogy abban az időben a Tiszán, csak úgy érünk el eredményt, ha mindjárt a virágzás kezdetén, még pedig olyan helyen, ahol a viz árja szögletek mögött a csendes öbölbe tereli a vízbe fult tiszavirágot, avagy az örvény a mélybe, a fenékre viszi, ahol arra a halak várnak, a tiszavirággal felszerelt horoggal addig próbálkozunk, míg a halak el nem telnek vele (túl nem zabálták magukét). Amilyen jó eredménnyel járnak a virágzás kezdetének első napjai, éppoly eredménytelenek az utána következők. A halak feletetésénél is azzal követik el a legtöbb hibát, hogy túl etetik őket. Egy a víz szélén levő eperfa is helyhez és eperre szoktatja a halakat, ha termése a vízbe hull.

Vízállás
A nagyon alacsony vízállásnál épp úgy, mint a túl nagynál, nincsenek étvágyuknál. Áradó víznél akkor kapnak, amikor a víz a zavarodás kezdőpontjához jut és már egy kis zavarodást mutat. Az áradás teljesen zavaros vizében nem kapnak, de a kiöntések tiszta vizében igen. A mederbe visszahúzódott apadó vízben csak attól az időtől kapnak, ami kor már majdnem teljesen megtisztult. A horgászattal kapcsolatos általános tudnivalók. Mindenek előtt azt kell tudnunk, hogy a ponty a horogra tett csalit hogyan veszi a szájába. A legritkább esetek közé tartozik, hogy a ponty a csalit oly mohósággal kapja el, hogy az azt tartó tutaj egyet len rántással a víz alá kerüljön. A csalit legtöbb esetben nagy elővigyázattal meg tapintja, majd hörpölgetés, szürcsölés útján megízleli és végül szánja csak rá magát, hogy rendesen beszopja. Ezeket a változatokat egy megfelelően súlyzott tutaj, – amely a csalit tartja csak a talajon, nem pedig a nehéz ólomsúlyt is, – a leghűbben adja vissza, így legelőször egy gyönge rezgés, azután rövid, merülő, hullámzó mozdulatok, majd erősebbek és végül, amikor a ponty a szájában tartott csalival odább akar állani, aszerint, hogy a mélyebb, vagy a magasabb vízrétegek felé veszi e útját, alámerül, felfekszik, vagy alig észrevehető oldalra billenős mellett, vitorlaszerűen, lassú, de állandó mozgással halad a víz színén tovább. Ha azonban a ponty, akár a nagy tutaj, akár az elázott vastag zsinór miatt ellenállást érez, úgy néha már a behörpölés kezdetén, leggyakrabban azonban, abban a pillanatban löki ki a csalit, amikor már a teljes beszopás következett volna. A tutaj nélküli horgászatnál, a víz színével párhuzamosan beállított horog nyél igen érzékeny hegye jelzi a kapást. Előbb egy gyenge, majd egyre erősödő rezgéssel, míg végre aszerint, hogy a ponty a szájában tartott csalival, a víz alsó, felső, vagy éppen oldal iránti rétege felé iparkodik-e, vagy lehajlik egészen a víz színéig, vagy visszamegy az eredeti állásába, ahol mozdulatlan marad, de maga a horogin vagy megfeszülve, vagy anélkül, de állandó mozgással halad valamely irányban, jeléül annak, hogy a mozgásban levő ponty, a csalit még mindég szájában tartja. Hogy tehát ezeket a mozdulatokat mindet észlelhessük s azokból biztonsággal állapíthassuk meg, hogy mikor van a csali a ponty szájában, olyan horogfelszerelésre van szükségünk, amely alkalmas arra, hogy a csali leggyengébb érintését is jelezze.

Ha tutajos horoggal horgászunk, úgy az érzékeny, lehetőleg hosszúkás, nyúlánk tutajon kívül impregnált, vékony, de mind amellett eres, a horgászó hely környezetében minél kevésbé feltűnő színű horog int és patonyt használjunk. Ha tutaj nélkül horgászunk, már nem oly fontos, hogy impregnált é a zsinór. A horog nagyságát és minőségét, nem a fogni szándékolt hal nagyságára, hanem arra tekintettel kell megválasztani, hogy milyen csalit akarunk rátenni és hogy milyen horgászási módhoz használjuk. Ezeket tudva, nézzünk szembe azzal a kényes kérdéssel is, hogy megfogható e a minden idegen iránt annyira bizalmatlan és óvatos ponty az olyan horogfelszereléssel, amelyett nem tudunk előtte minél jobban láthatatlanná tenni. A felelet nem lehet más, csak az, hogy igenis meg. Legtöbben arra törek szenek, hogy a ponty úgy a horgot, mint a patonyt és a horogint minél kevésbé lássa meg. Arra tekintettel választják azután az igen vékony, mondhatnám túl vékony, valami csodás ponty kihúzáséra még orsó segítségével sem megfelelő fel szerelés. Nem erre kell törekedni, hanem arra, hogy olyan felszerelésünk legyen, amely a környezethez annyira alkalmazkodik, hogy a ponty ne tudja a környezetében lévő növényzet hosszan elnyúló indás gyökereitől, a talajon lévő moszatoktól, mint azokkal teljesen azonos színűt megkülönböztetni s mi magunk pedig lehetőleg teljes takarásban legyünk.

A horognyelet illetőleg itt csak annyit jegyzek meg, hogy ha csónak nélkül a partról, esetleg a vízinövényeken keresztül horgászunk, úgy a hosszabb 5-7 m.-es bambusznádakat, más akadály nélküli helyeken pedig, a könnyebben kezelhető 3,5-4,5 m. hosszú horognyeleket használjuk. A horognyél akkor felelhet csak meg rendeltetésének, ha könnyűsége mellett erős és ami a legfőbb, rugalmas is. A horgok közül a 2624 számmal jelzett Milward féle horgot használom, mint olyat, mely nem csak a ponty fogáshoz használt csalik felerősítésére, hanem arra is alkalmas, hogy az igen esősen védekező pontyok legnagyjait is, fogvatarthassa. A horgok lapított végén M betű, gyári lenyomat van. Ennél jobb, de mondhatnám úgyis, hogy ezt csak megközelítő gyártmányú pontyhorgot, ma még nem ismerek. Bárkinek ajánlom. Nem érdemes másmilyennel kísérletezni. A sokféle igen jó angol horogzsinórok közül, különösen vízi növények indái között, az ugyancsak Milward féle 4020. gyári számmal jelzett 4, 5 és 6 számú sárgászöld, borsószínü, lágyra impregnált horogzsinórokat használom. Ezen feltűnés nélküli színű, áttetsző erős zsinórok impregnálása abban különbözik a többitől, hogy a zsinór épp olyan hajlékony, mint az impregnálatlan és az impregnáló anyaga annyira tartós, hogy csak a zsinórral együtt megy tönkre. Nem úgy, mint ahogy azt a legtöbb zsinórfajnál észlelhetjük, hogy rövid használat után, alig marad rajtuk valami impregnáló anyag. Szükségesnek tartom itt megjegyezni, hogy a fent említett horgok annál nagyobbak, minél kisebb a számuk, míg a horogzsinórok annál vékonyabbak, minél nagyobb számjelzésűek. Az említett horgokat és horoginakat valamint az általam használt összes horgászati cikkeket, mind Zubek Bertalan és Tsa. Budapest, IV. kér. Múzeumkörút 29. sz. alatti, minden tekintetben a legelsőbb rendűnek ismert cégtől szerzem be.

A továbbiak könnyebb megérthetése végett, már most megemlítem, hogy horogin alatt a horogzsinórt, míg patony alatta horoginnál rendszerint vékonyabb anyagot kell érteni. Erre kötjük a horgot. A patonyt legtöbbször selyemhernyóbélből választjuk, mely vékonyságához képest feltűnően erős. A rendes horogin zsinórok ugyancsak alkalmazhatók patonynak. A patonyt legtöbbször a 35 cm. hosszúságban használjuk. Erre tesszük a csali alá merítése céljából szükséges ólomnehezéket is. A horoggal felszerelt patonyt a végére kötött huroknál fogyva akasztjuk bele a horogin végén lévő hurokba. Az orsó a horogin hosszúságának szabályozására szolgál s a horognyél alsó részére van felszerelve. A horogint nem kötjük a horognyélhez, hanem a horognyélre erősített, úgy nevezett vezető gyűrükön át, húzzuk le az orsóról a kívánt hosszúságban. A horogint tehát az orsó és a horognyél zsinórvezető gyűrűi tartják. Az elmondottak után térjünk át a tulajdonképpeni horgászatra.

Horgászat – Csalizási módok. A horog bevágása
Az a pontyhorgász számíthat csak eredményre, aki a horgászat ideje alatt a pontyok tartóz kodási helyét tudja. Ennek ismerete nélkül ugyanis csak lutrijáték és bosszúsága horgászat. Ha a horgászatra alkalmas, a már ismertetett módon előetetett helyen a pontyok a beszórt eleségre rászoktak, majdnem minden esetben érünk el hol kisebb, hol nagyobb eredményt. Az élelemben gazdag, horgászatra teljesen alkalmatlan állóvizek halai is rászoknak az etetett eleségre s mi sem természetesebb, hogy azután a horgon lévőt is beszopják. Csak arra ügyeljünk, hogy túl ne etessük őket. Bármivel kezdenénk is meg az etetést, közvetlen a horgászatot megelőző napokban már okvetlen olyan csalival etessünk, mint amilyennel horgászni akarunk. A horogra használt csalik közül első helyen áll a nyers, tejeskukorica, jóval mögötte a galacsin és giliszta. A tejeskukoricából csak egy szemet szabad a horogra tenni, azt is úgy, hogy a horog hegyét teljesen takarja. A horogra szánt kukoricát zsebkésssel emeljük ki a csutkájából, vigyázva, hogy héja meg ne sérüljön. Ha a héj megsérülne, úgy a kukorica tejes nedve kifolyna és ezzel használhatatlanná válna. Ha a kukoricaszem a kívánatos, – ujjaink között is puhítható – keménységű, úgy csak ujjaink között, különben a fogaink közé véve is nyomkodjuk, mindaddig, míg legalább is olyan puha lesz, mint egy érett szőlő szem. Ha a kukoricaszem héja a puhítás alatt felrepedne, ami igen gyakori eset, úgy tovább ne kísérletezzünk vele, hanem puhítsunk helyette másikat. A kukoricaszem hegyén, nem a középen, hanem mindig valamelyik lapos oldalán van a kukorica csirája. A kukoricaszem héja a csirás részen a legvékonyabb, egyben a leggyöngébb is. Ha a tejeskukorica szemet erősebben meg nyomjuk, a héja mindég a csíránál reped fel legelőször és a csira ki is fordul. Kifordul a csíra legtöbb esetben akkor is, ha a kukoricaszembe vezetett horog hegye neki megy, mert mint a horog által maga előtt tolt keményebb anyag, a kukorica itt legvékonyabb héját azonnal fel repeszti. Felreped a kukoricaszem csirás oldalán, közvetlen a csira mellett lévő héj akkor is, ha a horog hegyét a kukorica szem ezen az oldalán, a csira és a héj között akarnánk bevezetni. A hártyavékonyságú, csiratakaróhéj annyira rajtafekszik a mereven álló csirán, hogy semmit sem dughatni annélkül közéjük, hogy a héj fel ne repedjen. Ezt tudva, a horog bevezetése előtt minden esetben vessünk a feltűzni szándékolt, meg puhított, teljesen épszemű kukoricára egy pillantást, hogy a rögtön észrevehető csirás oldallal ellenkező oldalon vezethessük be a horgot, ott ahol az a csíra és az iránta eső héj érintése nélkül lehetséges is.

A héjrepedés nélkül horoghegyre tett kukoricaszemnek egy kis gyakorlat után erősebb állást tudunk adni, mint a legkeményebb galacsinnak. Amilyen eredményes az elmondottak alapján horogra tett kukoricaszemmel horgászni, épp olyan eredménytelen, ha a kukoricaszemet csak találomra, előzetes puhítás nélkül tesszük a horogra. A meg nem puhított kukoricaszem a horogra tűzéskor a legnagyobb óvatosság dacára is, legtöbbször annélkül, hogy észrevennénk, megreped s ha a behajítás alkalmával nem is, de a hal legkisebb érintésére anélkül, hogy a horog bevágására gondolhattunk volna, leesik a horogról. Van még a puhítás nélkül horogra tett tejes kukoricának egy másik, el nem hallgatható nagy hibája is, különösen ha már egy kissé keményedett is. Az nevezetesen, hogy az ilyen kukoricaszem héján csak nehezen hatol át a horog hegye s a bevágásra vagy egyáltalán nem, vagy csak gyengén akad. Attól senki se tartson, hogy a horog hegyére tett egyetlen szem kukoricát a félkilósnál nagyobb ponty meg veti, sem attól, hogy a horog szabadon álló részei miatt bevenni vonakodna. A félkilós ponty épp úgy, mint a legnagyobb, mohón kapja be a csupasz horgon lévő egyetlen szem kukoricát is. Tekintve, hogy a korai kukorica fajták június végén, július elején a piacon már meg jelennek s mindaddig, míg a szeptemberi, vagy októberi előfagyok tönkre nem te szik, állandóan vásárolhatók, akkor cselekszik minden pontyhorgász leghelyesebben, ha a tejeskukorica júliusi megjele nésétől augusztus végéig, az előre feletetett helyeken, anélkül, hogy másfajta csalival kísérletezne, csupán – csak nagy szemű, nyers, tejeskukoricával horgászik. Augusztus végétől, amikor már a hosszabbodó hűvös éjszakák alatt a víz hűlni kezd s a ponty is elkezdi a talaj túrását s itt-ott a súlyom is kezd víz alá süllyedni, tapasztalatom szerint már többre megyünk a galacsinnal. Úgy a kukoricához, mint a galacsinhoz, az 1- es számú horgot használom. A galacsint is a horog hegyére tűzöm. A galacsin ne legyen nagyobb, mint a kisebb fajta mogyoró, hanem inkább csak akkora, mint egy jó nagy meggymag. Ha az ilyen kis gömbölyű csalit a horog hegyére tesszük, úgy azt a kisebb pontyok is, többnyire mindjárt, nem pedig hosszabb ide-oda lökdösés után szopják be. Ennek és hogy a csali a horog hegyén van, tudható csak be, hogy azok a bevágások, amelyeket a csalinak a tutajon megfigyelhető leggyengébb, de megszakítás nélküli vezetésére, vagy emelésére végzünk is, mindég eredményesek. Azért minden figyelmünk oda irányuljon, hogy azt a pillanatot, amikor a ponty a kukoricaszemet szájába szopja észrevegyük, hogy a horgot nyomban bevághassuk.

Azt a pillanatot, amikor az élelmét fejjel lefelé – tótágast állva kereső ponty a talajról a horog hegyére tett kukorica szemet, vagy kis gömbölyű pépet előzetes tapogatás után, vagy annélkül a horoggal együtt szájába veszi, a kellően súlyozott, jól beállított tutajnak félreismerhetetlen mozdulatokkal jelezni kell. Biztosra vehetjük, hogy a ponty a csalit beszopta, ha az addig mozdulatlan álló tutaj, előbb egy-két rezgő, majd rövid hullám szerű (bukó – emelkedő) mozgás után,avagy gyakran ezek nélkül, gyorsabb, vagy lassúbb, rövidebb vagy hosszabb, de mindenkor a zsinór húzására, nem pedig rángatására figyelmeztető mozdulattal elkezd süllyedni (alámerülni), vagy a vízszínén vitorla módjára, oldal irányba úszni, avagy legtöbbször akadozó, rezgő mozdulatokkal felfelé emelkedni (felfekvés, fektetés). Ha a mozgás megszűnik, úgy legtöbb esetben azt jelenti, hogy a ponty már kilökte a horgot s mi a bevágással lekéstünk. Ha a pontynak sikerült a horog hegyére tett csalit levenni, úgy azért, ha ellenben nem, s talán a horog hegye meg is szúrta és gyanút fog, akkor meg azért löki ki a horgot. Bár a mohó kapások alkalmával nem tartozik a ritka esetek közé, hogy a kukoricával csalizott horgon a ponty a mi beavatkozásunk nélkül is fogva marad, azért erre sohase számítsunk. Az ilyen, úgynevezett „önfogásokkal a kezdő horgász örömében még dicsekszik is, míg a gyakorlottabb hallgat. Ha ugyanis a ponty a mi bevágásunk nélkül marad fogva, az legtöbbször amellett szól, hogy nem voltunk elég szem fülesek. Minthogy azt a pillanatot, amikor a ponty a kukoricaszemmel csalizott horgot szájába vette, a tutaj felsorolt jelzéseiből félreismerhetetlenül meg tudjuk állapítani, míg arra, hogy egy másik pillanatban nem ellöki, még csak nem is következtethetünk, azért, hogy a bevágással nehogy lekéssünk, a horgot rögtön vágjuk be, amint a tutaj már említett, kezdő, vezető mozdulatait észrevettük. Akinek a tutaj legkisebb mozdulata sem kerüli el a figyelmét és a bevágás hoz szükséges ügyességet is elsajátította, nem lesz oka az eredményre panaszkodni. Esetleges későbbi félreértések elkerülése végett szükségesnek tartom már itt megjegyezni, hogy ez a bevágási szabály csak akkor érvényes, ha a 3-as számúnál nem kisebb horog hegyére tett kukoricával, avagy meggymag nagyságú galacsinnal horgászunk. Ha a horgot galacsinba burkoltuk, avagy különösen akkor, ha hullámosán fűzött gilisztával szereljük fel, úgy mór csak akkor számíthatunk egy sikerült bevágásra, ha a tutajnak a csali bevételét jelző kezdő mozdulatai után még egy-két pillanatot, (1-2 másodpercet, nem többet) várunk, amíg a tutaj teljesen alámerül, vagy majdnem teljesen felfekszik.

Mennél kisebb horoggal horgászunk, annál későbbre kell a bevágást hagyni, mert a kisebb horgok csak akkor akadnak nagyobb biztonsággal, ha a ponty már mélyebbre vette be tudom, hogy a galacsinnal horgászók legtöbbje a horognak galacsinba burkolása mellett esküszik s az általam a horog hegyére tett csalikkal kapcsolatban elmondottakon, csak mosolyognak, mert sehogy sem akarják megérteni, hogy egy vastag nyakú ponty, egyegyetlen szem kukoricát felvegyen, épp úgy mint azt sem, hogy a horog láttára el ne rémüljön. Pedig könnyen megérthetik ha elgondolják, hogy a ponty legfőbb táplálékát, az alig látható rovarálcák képezik és hogy a talajon lévő giz-gaz közé leeresztett horog odalent nem úgy fest, mintha azt a tenyerünkre, vagy éppen egy hófehér papírlapra tettük volna, hanem annyira beleolvad a sötét környezetébe, mintha odatartozó volna. Mindenféle vitát megelőzendő, próba képen csalizzunk galacsinnal és kukoricával. A galacsinból és kukoricából tegyünk a horog hegyére, de galacsinnal úgy is csalizzunk, hogy a horog teljesen el legyen benne rejtve. Szórjunk köréjük galacsint, főtt tarhonyát, kettévágott kis és nagyszemű nyers, tejes kukoricát is. Ha mindezzel elkészültünk, figyeljük meg, hogy a horogra tett csalik, milyen fogadtatásban részesülnek. Mi történik azzal a galacsinnal, amely teljesen magában rejti a horgot, azzal amely csak meggymag nagyságban van a horog hegyén és az ugyancsak a horog hegyére tett kukoricaszemmel ?

Tapasztalni fogjuk, hogy a beburkolt horogról 10 esetben is leeszi az apróság a galacsint, anélkül, hogy akár kicsit – akár nagyot, de csak egyet is fognánk. A galacsint rendesen ott kezdik ki, ahol a patony a horoghoz van kötve s ahol azt a behajítás alkalmával a patony elkerülhetetlen hajlódásai meglazítják. Mire a ponty odaérkezik, akkorra az apróság már vagy teljesen lelökdöste, vagy ha még éppen nem is, de annyira mindenesetre, hogy egy nagyobb ponty a beszopásra ne érdemesítse.

Ha a horog hegyére tett galacsinról, avagy az annyira bevált kukoricaszemről van szó, különösen, ha a horog köré esetenként 5-6 szemet szórunk is, ebben az esetben, nem azzal kísérletezik a ponty, hogy az előtte lévő eleséget szétmorzsolja, hanem a könnyen lenyelhető szemeket iparkodik egyiket a másik után felhörpölni, nehogy a másik egye fel előle. Ha kukoricával horgászunk, úgy a nagy szemű kukoricán kívül, apróbb szemű, vagy a csutkáról vékony szeletekben levagdalt szemeket is szórjunk be, hogy az apróságnak is legyen szórakozása, épp úgy, mintha galacsinnal etettünk volna. A galacsinnal való etetésnek ugyanis a pontyok helyreszoktatásánál az a tagadhatatlan értéke, hogy azt a halak legapróbbjai is szét tudják lökdösni s ha szétmállik, beszophatják. Az apróság ezreinek lakmározása, teszi azután a pontyokat is, nem csak kíváncsivá, hanem bátorrá is. Azonban a ponty természetét követve, nem arra törekszik, hogy azt bekapja, hanem arra, hogy azt szétlökdösse s azután ha szétmállott, beszophassa. Ha most a feletetett helyen a jó nagy galacsinba burkolt horgot leeresztjük, ugyanolyan fogadtatásra talál, mint az etetésre beadott. Minden hal, apraja-nagyja, gyúrja-morzsolja és a széthullott morzsákat szopja be. Eresszünk le ellenben egy kis meggy mag nagyságú kerek galacsinnal a hegyén csalizott horgot, az egészen más fogad tatásban részesül. Ha csak apróhalak volnának, azok egy két kísérlet után, különösen ha apróbb eleségben is válogat hatnak, ott hagyják, mert egy jól kikészített meggy mag nagyságú szabályos gömb alakú galacsinnal az apró keszegféle nem bír. A ponty, mint számára nem nagy falatot, a lakmározó sokadalom közt szétlökdösés nélkül beveszi, nehogy a másik hörpölje be előle. Amint erről a tutajon tudomást veszünk, azonnal be is vágunk. Mikor galacsinnal akarok horgászni, már az előzetes feletetéskor is elmondottakra vagyok figyelemmel. Kisebb és nagyobb galacsingolyókat, sőt újabban főtt tarhonyát is szórok be. Ezeken úgy az apraja, mint a nagyja szórakozhat. Az apróság a szétmállott, vagy szétlökdösött galacsint tudja csak beszopni, míg a ponty e szórakozás mellett, különösen ha egymástól a hasukat is félteni kell, már arra is vállalkozik, hogy az egész apró kis galacsinokat, a főtt tarhonyát és tarhonya nagyját egészben vegye be. Az elmondottakból láthatjuk, hogy akkor cselekszünk leghelyesebben, ha olyan eleséggel etetünk, amelyet a ponty, dacára hogy lágy, még sem tudja szétlökdösni s kénytelen, úgy ahogy van, egészben bevenni.

A kukoricára szoktatott ponty azért kerül jobban horogra, mert a kukoricát, különösen, ha apróbb szeműt és vékonyra szeleteket is hajítunk be a horog mellé, már az apróság is mohón kapkodja, nem csak azért, mert kicsiny, hanem azért is, mert a szétmorzsolásával úgy sem boldogúlna s ha a ponty maga is nem úgy cselekedne, mindent felkapkodnának előle, s kimaradna a lakodalomból. A pépféléket keleti kényelemmel, szép nyugodt, meggondolt, egyetértő békességben fogyasztják el, mert nem tudják egymás elől felkapkodni. Vagy ezért, mert a falatok nagyok s előbb szét kell mállasztani, vagy azért mert már úgyis szétmállott s a nagy területen úszó anyagot mindegyik kényelmesen szophatja be. A kukoricával etetett halakat a mohó kapkodásra neveljük. A kukoricából csak annak jut, amelyik ügyeskedik. Az apróság a nagyobb falatok után nem is kap, mert azt úgy sem tudja lenyelni, hagyja a nagyoknak. Emellett szól az is, hogy ha nagy kukorica szemmel horgászunk, úgy különösen, ha közben aprókat is szórunk a horog mellé, az apróság tudomást sem vesz a horgon lévőről. A horgon lévő kukoricát az ilyen kitanított pontyok, ritka kivétellel oly hevesen kapják, hogy bevágás nélkül is horogra akadnak. Az eleség megválasztásánál tehát ügyeljünk arra is, hogy olyan eledellel is etessünk, amelyből nem csak a nagy pontyok, hanem a bátorságot és bizalmat ébresztő apróság is lakmározhat és amelynek összeszedésénél iparkodni kell, nehogy az ügyesebbek elkapkodják. Erre a legalkalmasabb az elszelt nyers, tejeskukorica. Azt mondhatjuk, hogy ügyesen alkalmazva, a galacsin és a főtt tarhonya is jó, de azt nem, hogy a kukoricát megközelítené.

Mielőtt a galacsinból búcsút vennék, rá akarok mutatni, hogy téves azoknak a véleménye, akik azzal tartják, hogy az olyan csalizáshoz, amikor a horgot teljesen bepakolják, apró horgokat kell választani. Az apró horog tagadhatatlanul az egész kis galacsinba is bepakolható, de bevágás esetén egyáltalán nem, vagy csak gyengén akad és arról, hogy vele egy valami csodás pontyot kihúzhassunk szó sem lehet.

A gilisztát, mint ugyancsak értékes csalit, a pontyok feletetésére nem lehet komolyan venni. Tudva a pontyok kimért mozdulatait, gyanakvó, bizalmatlan, óvatos voltukat, el sem képzelhető, hogy az etetőhelyre beszórt giliszták, akár egészben, akár eldarabolva szórjuk be, akkorára mire a pontyok oda jutnának, el ne tűnnének. — Vagy elbújnak az iszapba, vagy belesüppednek, de rendesen egyikre sem jut idejük, mert a minden halfaj általkedvelt csemege elfogyasztására, sokkal több a vállalkozó, mint a kukoricára és a galacsinra. A giliszta nélkülözhetetlen csali, áradáskor a víz alá került partrészek lehorgászásánál, amikor a ponty is mohón kap s minden olyan esetben, amikor fel nem etetett helyen kell szerencsét próbálnunk, – különösen zavaros vízben, vagy amikor más csalival nem boldogulunk. A horogra fűzése olyan helyen, ahol az apróságtól nem nyughatunk, simán, míg ott, ahol különös fontosságot tulajdonítunk a nyüzsgő – mozgó eleven csalinak, hullámosán történik. A sima fűzés hez az l-es számú, míg a hullámoshoz a 4-es vagy még kisebb horgokat használjuk, hogy a csalit minél kevésbé sértse meg. A sima felhúzáshoz a nehezen kikezdhető nagy, zöldesbarna, kemény, vagy piros gilisztát használjuk, míg a hullámos csalizáshoz a kisebb, lágyabb fajtákat. A sima felhúzásnál a gilisztába szúrt horgot majdnem egészen végig vezetjük, legfeljebb csak a legvégét kíméljük meg, nem több mintegy 3-4 mm-re, míg a hullámos csalizásnál a bőr alá szúrt horog hegyét, már 1 cm. -re a beszúrás mögött kivezetjük. A simán felhúzott kemény gilisztának az apróság csak akkor nem hagy békét, hogy ha az a felhúzáskor megsérült, mert a sérülés lágy részeit rágcsálják. A sértetlenen nem lelnek kikezdésre alkalmas helyet s ha egy-kettő próbálkozna is, rövid idő múlva odébb áll. A gilisztákat a kerek aljú horgokra lehet legkényelmesebben felhúzni. Ha a patonyt simán kötjük a horog szárra, nincs szükség a sokak által annyira keresett hosszú szárú, majdnem használhatatlan horogra, mert a sima kötésű patonyra, akár egy tucat gilisztát is fel húzhatunk. A hullámosán felhúzott giliszta könnyen kikezdhető végeit legtöbb esetben az apróság szedi le, vagy pedig egy-egy szemfüles süllő, de a kényelmes ponty ritkán jut abba a kellemes helyzetbe, hogy ő is bele kóstolhasson.

A simán felhúzott, sértetlen gilisztával úgy fokozhatjuk az eredményt, hogy a közvetlen a fenék fölé, vagy magára a fenékre eresztett gilisztát a horognyél segítségével időközönként, alig észrevehető lassú vezetéssel egy-két pillanatra mozgásba hozzuk. Ez a csali mozgását utánzó vezetés nem csak a giliszta, hanem a galacsin, sőt sok esetben, a kukorica csalinál is igen jó eredményt biztosit. Különösen az étvágytalan halakat szokta kapásra ingerelni. Ha a horognyél segítségével a közvetlen a talaj felett lévő csalit rezegtetjük, úgy hogy az olyan mozgást végez zen, mint egy, a szél által mozgatott súlyom víz alatti szárán lévő csali, amelyről mint tudott dolog, a pontyok szívesen szedegetnek, ugyancsak számíthatunk kapásra. Ha a csalink egészen a talajon van, abban az esetben okvetlen szükséges, hogy a csalit időközönként meghúzzuk. Ezzel nemcsak azt érjük el, hogy az esetleg közelében lévő hal figyelmét rátereljük, hanem azt is, hogy a netalán lesüppedt, vagy valami takarás alá került csalit, így a talajfeletti tiszta helyre juttatjuk. Ha feletetett helyen horgászunk s a fenékre eresztett csali 10—20 percig érintetlen, úgy okvetlen húzzuk meg a csalit, mert ilyenkor joggal feltételezhető, hogy a csalitakarásban van s a ponty azért nem talál rá. A csali ezen időközönkénti meg húzását, hol kisebb, hol nagyobb időközökben, aszerint, hogy a kapások milyen időközökben jelentkeznek, ismételnünk kell. A csali alig észrevehető meghúzása akkor is legtöbbször eredményhez juttat, amikor a csalit ide-oda lökdöső ponty, a csali beszopására nem szánja rá magát. Az ilyenkor megvezetett csalit legtöbb esetben egy azonnali erős kapással veszi be a ponty.

Mielőtt a csali mikénti feltálalásával végeznék, szükségesnek tartom újra meg említeni, hogy az eredménytelenségnek legtöbb esetben a nem idejében alkalmazott bevágás az oka. Hiába azonban a legnagyobb éber ség is, ha a felszerelés kifogás alá esik. Különös figyelmet fordítsunk arra, hogy mély vízben a tutaj mindég a horognyél hegye alatt álljon, mert csak így lehetsé ges, hogy a horogin megrántásának pillanatában a horog is megrántódjék. Ha az ilyen mély vízen a tutaj a horognyél hegyén kívül van, úgy a horogin megrántása előbb a tutajra esik, s mire a rántás ereje a horoghoz jutna, akkorra a ponty már odább áll.

Horogfelszerelések
A horogfelszerelések helyes megválasztása félsikert biztosit. Más felszerelés kell a sebes, más a lassú folyásba s más az állóvízbe. Hogy mikor milyet haszáljunk, az elmondandókból ki fog tűnni. Pontyra mindég a talajra eresztett csalitól várhatjuk a legszebb eredményt és éppen ezért a horogfelszereléseink legtöbbjét is arra való tekintettel készítjük. Talaj felett a kiöntések sűrűn benőtt partjainál, míg a folyóvíz legfelsőbb rétegei ben, a tiszavirágzás idején szoktunk csak pontyozni. Bár a folyás azon részén, ahol a sebes folyás a csendes vízzel találkozik, s ahol a magával hozott élelmet, igy a tiszavirágot is lerakja,a tiszavirággal fenék re eresztett horgok a legszebb eredményt adják, azért a folyással vitetett csalival is meg kell próbálkoznunk. Folyás által vitetetett, behasitott káka tutajú horogfelszerelés. A tiszavirággal felszerelt horgot nem több, mint 50— 60 cm. mélyen, 20—30 m.- re a folyással vitetjük. Ha kapás nem lenne, úgy a csalit a folyás azon részében, amely a magával hozott tiszavirágot valamely csendesebb öbölnél lerakja, ismé telt kihúzások után, újra meg újra úszni engedjük. Tutajnak egy feltűnés nélküli, egyik végén behasitott, rövid kákahajtást használjunk. A tutaj ezen hasítékába a horogin csak annyira van felhúzva, hogy az a tutajból, a hal leggyengébb kapására is kiakadjon. Ha ilyen tutajjal horgászunk, amely már a hal rántására is kiakad, képesítve vagyunk arra, hogy a horgot nagyobb távolságból is bevághassuk, amit különben rögzített tutajnál nem tehetnénk meg. A másik el nem hallgatható előnye, hogy a pontyot a csalihoz közel fekvő, de ismerős tutaj, éppen azért, mert a hal kapásakor leakad, nem ijeszti el.

Tutajos horogfelszerelés 2 horoggal
Ha állóvízben növénymentes, mély iszapú talajon horgászunk, úgy az olyan tutajos horoggal számíthatunk legjobb eredményre, amelynek horoginara két külön-külön patonyon lévő horgot kötünk, még pedig arra ügyelve, hogy a 10-15 cm. hosszú patonyon lévő felső horog, az alsó felett 3-4 cm.-re legyen. Az ilyen tutajt nem egy, hanem két megfelelő nagyságú seréttel súlyozzuk, még pedig úgy, hogy az egyiket az alsó, míg a másikat a felső horog patonyára erősítjük meg, a horgok felett 1-1 cm.-re. Minél közelebb áll ugyanis az ólomnehezék a horog hoz, annál kedvezőbb a horog bevágására és arra, hogy a tutaj a csali leggyengébb érintését is jelezze. Tutajunk ebben az esetben olyan hordképességű legyen, hogy a nehezékül használt serétek csak együttes súlyúkkal tudják függőleges helyzetben tartani, s felfeküdjön rögtön, akármelyik csalit emelné is a hal. A felső horog patonyát lehetőleg ne hagyjuk 10-15 cm.- nél hosszabra s minden esetben selyemhernyóbelet, még pedig lehetőleg 2-3 szálból sodrottat használjunk, mert csakis így lehetséges, hogy az egymásmelletti patonyok nem kívánatos összesodródását elkerülhessük. Az ilyen felszerelésű horgot annyira eresztjük le, míg az alsó horog a feneket el nem éri. Ezt arról tudjuk meg, hogy az addig függőleges helyzetben álló, kellőleg súlyozott tutaj, kezd ferde állásba helyezkedni. A feneket érő alsó horog, a pontyok által különösen kedvelt mély iszapnál legtöbbször annyira lesüpped, hogy a rajta lévő csalit, legfeljebb csak a véletlen ott turkáló pontyok lelhetnék meg. Arra semmi estre sem számíthatnánk, hogy meg is lássák. Ezen úgy vélünk segíteni, hogy azután, hogy a horog feneket ért, a zsinórt egy kissé meghúzzuk és ezáltal az alsó horog is a talaj felületére jut s ott, tekintve, hogy a felette alkalmazott sörét csak igen kis súlyú, legtöbbször meg is marad. Feltéve, hogy az alsó horog az idő közönkénti megemelése dacára is lesüppedne az iszapba, a felette nem több, mint legfeljebb 3-4 cm.-re lógó horog még mindig fölötte marad, s legtöbbször, éppen a legjobb helyen az iszap felületén. Az ilyen helyen feltálalt csalit, az iszapban fejjel lefelé fordulva keresgélő ponty meg látja, s gyanakvás nélkül szürcsöli be, azokkal a csalikkal együtt, amelyeket köréje szórtunk. Ha a talaj gyökerekkel, vagy más hasonló akadályokkal, mint ledőlt fák stb. volna borítva, ésszerűbben cselekszünk, ha a horoginhoz, csak egy horgot kötünk, mert az az akadályok között könnyebben kezelhető, s ha esetleg el is akadnánk, könnyebben szabadíthatjuk ki.

Tutajos horogfelszerelés, a talajra laposan fektetett patonnyal. Ha a horgot hullámosán felhúzott gilisztával csalizzuk s a talaj nem mély iszapú, akkor úgy az álló, mint a csendes folyású vízben, az alábbiakban ismertetett horog felszereléssel és módon horgásszunk: Egy finom patonyra, a horog felett mintegy 20 cm. re egy jókora behasított ólmot erősítünk. Ezzel az ólomnehezékkel a mélységet pontosan lemérjük és az érzékeny kis tutajt úgy állítjuk be, hogy az egy kissé alámerülve ferdén, ne pedig függőlegesen álljon. A tutaj ilyen beállítása mellett a gilisztával felcsalizott horog laposan fekszik a talajon s az ügyesen feltűzött gilisztának megvan a lehetősége, a sörét által engedett mozgási körleten belül ide-oda mászkálni, ami a minden iránt annyira gyanakvó pontyot, ellenáll hatatlanul ingerli. Ha a tutaj a hal kapása következtében alábukik, úgy várjunk nyugodtan, hogy azt tovább vigye s zsinórt is engedünk, hogy a legkisebb ellenállást se érezze. A bevágás után óvakodjunk a horogra akadt hal azonnali feszes behúzásától, avagy a horog ráncigálásától, mert erre egy erőszakos csapással többnyire leszarkítja magát. Használhatunk csaliként galacsint is és a horgot teljesen pakoljuk. A bevágással itt sem sietünk. A horogzsinór vízhatlanítása. A tutajos horgászatnál, különösen akkor, ha a tutajt a csalival együtt a folyásban úsztatjuk, vízhatlanított horog zsinórra van szükségünk. A horogzsinórt paraffinpépbe, magunk is vízhatlaníthatjuk. A paraffinpépet úgy készítjük, hogy egyenlő mennyiségű szilárd és folyékony paraffint, egy 25 cm. átmérőjű üvegcsészében gyenge tűz felett felolvasztunk. Ehhez 1-2 perc elégséges. Ha ez meg történt, úgy a zsinórt karikába, belegombolyítjuk a pépbe. Rövid idő múlva, ugyancsak karikába, visszagombolyítjuk s ez alatt a csésze szélén, egy száraz vászondarabon áthúzzuk. Ha netán szükségét látnánk, úgy újra bemártjuk s a vászon darab közötti lehúzását is, ismételjük. Mielőtt használatba vennénk, ajánlatos mégegyszer lehúzni, hogy szép sima felületet nyerjen. Az ilyen vízhatlanítás egy éven át se mondja fel a szolgálatot.

Tutajnélküli horogfelszerelés
Ha folyóvízben tutaj nélkül horgásznánk, úgy az ismertetett kettős patonyú horogfelszerelés horoginához, kössünk még egy erősebb cérnaszálat is, amelyhez a horogfelszerelés rögzítéséhez szükséges súlyt erősítjük meg. A súlyt olyan hosszú cérnára kötjük, hogy az, ez alsó horognak, a talajviszonyokra tekintettel, annyira
maradjon alatta, hogy az alsó horog, még akkor is a talaj felszínén maradjon, ha a súly, az iszapba netán le is süppedne. Ezzel a horogfelszereléssel a legnehezebb terepet, még a kőrakások közeit is lehorgászhatjuk, mert fennakadás esetén, csakis a cérnára kötött súly megy veszendőbe. Ilyen helyeken, ahol a nehezék lépten nyomon beakad, a vasiparosoknál ráértemben összeválogatott kis vasdarabokkal szoktam súlyozni. Ennél a horgászási módnál jobb, ha a horgok fölé nem teszünk nehezéket. A csali behajítása után első teendőnk az, hogy a horogint megfeszítsük, ami, ha orsóval felszerelt horognyelünk van, igen könnyen megy. Az orsó felszerelése, úgy a horogra akadt hal kifárasztása,- valamint a horogin hosszúságának szabályozása céljából is, elengedhetetlen. Az hogy a horogin ne tőgyeljen, vagyis, hogy feszesen álljon, ennél a horgászási módnál épp olyan fontos, mint mély vízen a tutajos horognál az, hogy a horognyél hegye a tutaj felett álljon, mert csakis így lehet a kellő pillanatban, lekésés nélkül bevágni. A tutaj nélküli horgászatnál, ha a folyás egy kissé erősebb is, a ponty kapását a horognyél hegyén figyelhetjük meg legkönnyebben, bár ahol egész csendes folyás van, avagy a víz teljesen áll, a bevágásra alkalmas pillanat elérkeztét a horogin feszüléséből, vagy vezetéséből is biztossággal állapíthatjuk meg. A horog nyelet ne a kézbe tartsuk, ami akkor, ha 3-4 horognyéllel horgásznánk, már lehetetlen is volna, hanem ha bokrok, vagy vízbedőlt fák, amikre a nyeleket fektethetnénk, letelepedési helyünkön nem volnának, úgy az alátámasztásra alkalmas ágas gallyakat szúrjunk a kívánt irányba, hogy a rudakat arra fektethessük. Különös figyelemmel legyünk arra, hogy a rudak a vízszínével párhuzamosan álljanak, mert csakis így vagyunk képesek, a horognyél igen vékony hegyén, a csali leggyengébb érintését is meglátni, akárcsak az állóvízben, egy érzékeny tutajon. A felsorolt horogfelszerelések közül, a pontyhorgász minden adott helyzetben kiválaszthatja a legalkalmasabbat. Más milyen horogfelszerelésért, kár pénzt adni. Legfeljebb arra volnának jók, hogy a batyu éppen kétakkora lenne, mint különben, s a szabad mozgásban, ami az élvezetes horgászatnak legelső feltétele, csak akadályozva lennénk. A horogfelszerelés anyagának kiválasztása előtt, azzal legyünk tisztába, hogy hol akarunk horgászni. Élő, vagy holtágban, a tó sekély, vagy mély részén, át látszó, vagy zavaros vízben, olyanban, amelynek az alja kemény, vagy amelyikbe egy kukoricaszem is besüpped, olyanban e, amelynek a fenekére eresztett horog biztosan elakad, amelyet sűrű, vagy ritka növényzet borit, magas, meredek, vagy menedékes partról, avagy csónakról és végül, hogy milyen csalit akarunk a horogra tenni?

Patony
Mihez kössük a horgot, miből legyen a patony? Olyan kérdés, amelyre a helyes feleletet csak igen kevesen tudják megad ni. Itt is azzal kell tisztába jönni, hogy hol akarjuk használni. Ha olyan helyen horgászunk, ahol a növényzetnek semmi nyoma s amellett a viz sekély és átlátszó, vagy amikor a csalit a folyással vitetjük s a ponty kifárasztásához elegendő nagy, akadálymentes területtel rendelkezünk, úgy az összekötözött, legalább is 1 m. hosszú, egyes szálú selyemhernyó bélre erősítsük a horgot. Ha akadályokkal teli vízben horgászunk, ott már az egyes szalu selyemhernyóbél patonnyal nem igen boldogulnánk. Az igen erősen védekező pontyok nagyjai ugyanis, a finomabb felszerelésekkel, csak előzetes fárasztás után vehetők ki. A vizi növé nyek. vagy másmilyen akadály közt, a ponty fárasztására gondolni sem lehet, hanem a horog bevágásakor, törik, vagy szakad, de egy egyenletes, egyhuzambani húzással, anélkül tehát, hogy a horogin egy pillanatra is meglazulhatna, azonnal ki kell emelnünk. Az egyes szálú selyem hernyóbél az ilyen erőpróbát nem bírná el. A benőtt terepeken éppen ezért erősebb, 2, vagy 3 selyemhernyóbélből sodrott, – vagy pedig erősebb horogzsinórból készült patonyra van szükségünk. A legnagyobb szaktekintélyek is, amellett törnek pálcát, hogy a félénk, óvatos pontyot, csakis a minél vékonyabb, minél kevésbé látszó, vízszínű selyem hernyóbélre szerelt, horgokkal foghatjuk csak. Félreértések elkerülése végett kijelentem, hogy általánosságban én is ezt vallom, azonban vannak kivételek. Ha a horgászhelyem a partmenti növényzet, a nád, káka, sás, súlyom, nyáridőn, avagy az erős szárú hunyor közt van, mely a pontynak mindmegannyi kedves, megszokott, mondhatni állandó tartózkodási helye, ott a növényzet kúszó gyökerei közé leeresztett, a környezettel színre, alakra, vastagságra majdnem azonos horogintól, vagy patonytól, egyetlen ponty se fog idegenkedni. A vizet teljesen átszőtt hosszú gyökerektől nem is tudja megkülönböztetni. Tudva azt, hogy a hajlékony horogzsinórból készült patonyon lévő horgot, mindég eredményesebben vághatjuk be, mint a többé-kevésbé merev, sodrott selyemhernyóbél patonyokat, azért ilyen helyeken, a környezettel azonos színű, erős horogzsinórból készült patonyok felelnek meg legjobban. Én ilyen helyen a 4020. gyári szómmal jelzett, sárgás borsózöld, lágyra impregnált, áttetsző, a súlyom gyökérzetéhez összetévesztésig hasonló, 4 vagy 5 számú erős. Milward féle angol horogzsinórt használom, nemcsak patonynak, hanem horoginnak is. Éhez a lágyra impregnált zsinórhoz kötött horog, különösen ha a nehezéket csak 1-2 cm. re tesszük a horog fölé és ha a ponty valami csodás, úgyszólván magától, a mi bevágásunk nélkül akad be. Amikor a ponty a zsinórt, érinti, nem érzi azt a vágó hatást, amit a vékony selyemhernyóbél gyakorol, hanem azt a puhát, lágyai, amit életfolyama alatt, a növényzet kúszó gyökerein, a minden napi kenyérkeresettel kapcsolatban meg szokott.

Horogzsinór
A fentiekből ki-ki megértheti, hogy hol kell erősebb és hol, gyengébb zsinórt használni. Ahol a ponty fárasztására meg felelő szabad hellyel rendelkezünk és a feltűnés nélküli vékony, finomabb felszerelést a víz átlátszósága megkívánja, ott azt, míg a vízi növényekkel benőtt vizekben, az erősebb, a környezethez alkalmazkodó horogzsinórral érünk csak célt.

Tutaj
A tulaj teherbíró képességének a helyes megválasztása igen fontos. Bár minden esetben kívánatos, hogy minél érzékenyebb tutajt használjunk, azért különbség teendő, hogy mély, vagy sekély, benőtt, vagy akadálymentes vízen, szélcsendes, avagy szeles időben, vékony vagy vastagabb horoginnal horgászunk-e. Ha mély vízben, még hozzá szeles időben, vastagabb horogzsinórral horgászunk, úgy a teherbíróbb, legalább 19 cm. hosszú, nyúlánk celluloid tutaj felel meg jobban, mint az ennél kisebb hordképességü tutajok. A növényzettel borított sekélyebb helyeken a rövid 5-6 cm. hosszú tutaj, már előnyösebb, mint a hosszú, mert ebben a szélmentes, sekély vizekben, mér a kisebb hordképességű tutajokkal is célt érünk s kezelésük sokkal könnyebb mint az ilyen helyen lépten-nyomon elakadó hosszú tutajoké. Minél benőttebb és minél sekélyebb vízben horgászunk tehát, annál kisebb, minél mélyebb és növény mentesebben, különösen, ha az idő szeles is, annál nagyobb, teherbíróbb tutajra van szükségünk. A tutaj színe mély víznél nem fontos, mert az 1-2 m. körzeten belül keresgélő ponty azzal, hogy a felette 6-7 m. magasságban lévő tutaj milyen színű, nem sokat törődik. Fontos azonban az 1-2 m. mélységű vízben, ahol egy, a szivárvány minden színében pompázó tutaj az amúgy is gyanakvó pontyot, feltétlen elriasztaná. Mély vízre lehetőleg 2 centiméterenkénti, sötét és hófehér színű csikókban váltakozó tutajokat használjunk, amelyek a rajtuk végbemenő mozdulatok megfigyelését feltűnő tarkaságukkal, igen megkönnyítik. Sekély vízen kívánatos, hogy a tutaj színe a környezethez alkalmazkodjon és vagy a víz sárgásbarna, vagy a növényzet zöld színéhez hasonlítson. Egészen sekély vízben, legjobb a tutajt elhagyni, mert az ilyen helyen többet árt, mint használ. Arról, hogy a tutaj súlyozásához a horog fölé mekkora ólomsúly szükséges, hogy a tutajt a kívánt függőleges helyzetben és mélységben tartsa, úgy győződünk meg, hogy a tutajt, könnyebb és nehezebb ólomdarabokkal addig súlyozzuk, míg a vízzel telt vödörbe tett tutajnak kívánatos súlyozását el nem találjuk. Ha az először választott nehezék a kelletnél netán súlyosabb lenne, úgy addig reszeljük, míg a tutaj függőlegezéséhez meg nem felel.

Minél kevesebb látszik ki a tutajból, annál érzékenyebb. Szeles időben, inkább a kevésbé alámerült tutajokkal boldogulunk. Különösen mélyebb, 4-5 méteren alóli vízben gyakran használunk olyan súlyú nehezékeket, amelyeket a tutaj nem bír el, és amely súlyozásról, a tutajos horgok leírásánál már meg is emlékeztem. Ilyen mély vízben nem csupán az a fő cél, hogy a laposan fekvő 20-30 cm. hosszú patyonyra kötött horogra hullámosán fel fűzött giliszta szabadon mozoghasson, hanem főként az, hogy a nagyobb tutaj függőlegezéséhez szükséges nehezebb ólom darab ne közvetlen a horog felett, hanem attól legalább 30-35 cm. re legyen. Ha mi a nagyobb ólomnehezéket is közvetlen a horog fölé tennénk, úgy a ponty is idegenkedne a lesúlyozott csali behörpölésétől, azonkívül még a keményebb iszapnál se volna elkerülhető, hogy az ólomsúllyal együtt, a csali is el ne süppedjen. Ha a tutaj teherbíró képességét meghaladó ólomsúlyt használunk, képesítve vagyunk, hogy mindég fenéken horgásszunk. A sekélyre állított tutaj az ólom súlya alatt víz alá merül, míg a mélyre állított felfekszik. Akkor helyes a tutaj be állítása, ha az ferde állásban, félig a víz alá süllyed. Ilyen súlyzoásnál, ahol a nehezék nem közvetlen a horog felelt van, eredménytelenebb a bevágás és nem olyan érzékeny a tutaj jelzése sem. Az ilyen súlyozásnál a bevágás legtöbb esetben csak a tutaj teljes alámerítése esetén sikerül, vagyis csak olyan kor, ha a csali mélyen van a ponty szájában. gyenge kapásnál lekésünk.

Sokszor jövünk olyan kényszerhelyzetbe, hogy csakis távdobóssal juthatunk a kívánt helyre s ilyenkor mór lehetetlenség, hogy a tutaj a horognyél hegye alatt álljon, épp úgy, mint mikor a csalit a folyással 10 -20 méterre úsztatjuk. Ilyen helyzetben a bevágás annál eredménytelenebb, minél hosszabb és terjedelmesebb tutajt használunk s minél több a tutaj és a horognyél hegye közötti horogzsinór, vagyis minél súlyosabb, akár az impregnálósa, vagy vastagsága, avagy amiatt, mert a vizet magába vette és így annál nagyobb a fékező hatása is. Ha bevágunk, úgy a bevágás ereje először a tutajt éri és csak azután a ponty szóját. Ezáltal erejéből igen sokat vészit, úgy hogy a bevágás éppen emiatt legtöbbször nem is sikerül. Ha a nyúlánkabb és rövidebb tutajt, csak az alsó végén erősítjük a horoginhoz és a zsinór minél vékonyabb és minél jobban impregnált, úgy hogy a vízen tőgyelés nélkül úszik és az ólomnehezék minél közelebb áll a horoghoz, annál inkább számíthatunk a bevágás sikerére.

Horognyél
A horognyél megválasztása is nehéz feladat. Az a legjobb, mely minél könnyebb, minél rugalmasabb és ennek dacára, minél erősebb. A merev rudak nem használhatók, mert az ilyen rudakon a cukorspárga vastagságú selyemzsinór is elszakad egy 3-4 kg.-os ponty alatt. A halat csak a horognyél rugalmasságának ügyes kihasználásával, nem pedig az erős, vastag zsinór kézbevételével tudjuk kifárasztani. Ahol a csalit hajítás nélkül engedjük be, pld. a súlyom közötti kis üres helyre, ott legalább is olyan hosszú horognyélre van szükségünk, mint amennyire a kérdéses hely tőlünk van. A sikeres bevágás céljából fontos, hogy a horognyél hegye a tutaj fölé érjen.

Mély vízben, a mélyre eresztett csali sikeres bevágására, csakis így számíthatunk. Ha sekély, akadály mentes vízen horgászunk, úgy 3,5-4,5 méter hosszú egyszerű bambusz, vagy a hasított, orsóval és zsinórvezető gyűrűkkel felszerelt horognyelek a legmegfelelőbbek. Az előbb említett helyeken már a hosszabb, 5-7 méter hosszú horognyelek a használhatóbbak. Minél hosszabbá horog nyél, annál kényelmetlenebb a kezelése. Ha a helyzet nem kényszerít és válogat hatunk a horognyél hosszúságában, úgy elégedjünk meg a 3,5 m. hosszú, rugalmas, erős és mindamellett könnyű, hasított, vagy közönséges bambusznád
horognyelekkel.

Szák
A szák a horogra akadt halak kiemelésére szolgáló, a lepkefogóhoz hasonló, de erős merítőháló. Ha a menedékes sekély partokon boldogulnánk is szák nélkül, a meredek partokon, vagy ha csónakból horgászunk, a szákot nem nélkülözhetjük. A horogra gyengén akadt halat szák nélkül sohasem tudjuk kiemelni.

Vízhatlanító anyagok
A horogfelszerelés egyes részein, úgy mint a horoghoz kötött patonyon, tutajon és a horognyélen lévő kötéseket, legjobb az „Ágó“ (acetonban oldott celluloid) elnevezésű, cipőtalpragasztó anyag rákenésével vízhatlanítani. Ez az anyag a nagyobb cipőkellék kereskedésekben, kilógrammonként 5-6 pengőért. Ha az üvegben tartalékolt oldat netán megkeményedne, Aceton hozzáadásával hígítjuk, amelynek kilója 4 P. Megjegyzem, hogy ebből az anyagokból 10-15 dkg. évekig elég. A tutajok és horognyelek vízhatlanítására, akár festjük be azokat, akár nem, legjobb a „Durapid Autoüberzugslack” mely a leg több budapesti festékkereskedésben kap ható. Úgy ez, mint az előbbi, tűzveszélyes.

Csónak
Akik az elmondottak alapján horog felszerelésüket elkészítették s anyagi helyzetük egy csónak vásárlását is megengedi, azok csónakról horgásszanak. Csónakról horgászva a helyváltoztatás semmi gondot sem okoz s ha egyik-másik helyet alkalmatlannak találnánk, bármekkora volna is a csomagunk, gond nélkül mehetünk tovább s ez által alig vesztünk időt, míg ellenben a legkisebb felszereléssel is, bajos a helycsere. Legtöbbször annyira időrabló lenne, hogy emiatt nem is vállalkozunk rá. Ilyenkor a kirándulás vége egy eredménynélküli, végtelen unalmas, vég nélkülinek látszó nap, aminek azután, hosszabb, vagy rövidebb időközönkénti ismétlődése, különösen ha életkorunk előrehaladottságával, egyre jobban elkényelmesedünk, odavezet, hogy ettől az úgyszólván legegészségesebb, legszebb és legolcsóbb sporttól, végleges búcsút veszünk.

Rákok, a pontyhorgászat szempontjából
A korán felmelegedő ráklakta vizekben csak a kora tavasszal horgászhatunk a pontyra eredménnyel, még pedig csakis az alatt az idő alatt, amikor mindkét nembeli rákot a páncélcsere foglalkoztatja s a fiatalok még a tojásban vannak. Ha a tavasz kellemes enyhe, úgy a hó olvadástól kezdve, éjjel-nappal zaboló hímek mór április utolsó harmadában, különben csak május 10. körül kezdik meg a pán célcserét. Ettől az időtől lassanként visszavonulnak s búvóhelyüket éppúgy, mint a tojásaik miatt üldözött nőstények, nem merik elhagyni. Az ebben az időben víz betett csalinak, ha nem is teljesen, de némileg nyugtot hagynak. Az ekkorra felmelegedett vízben étvágyához jutott pontyra, ettől az időtől számíthatunk csak, – néha nem megvetendő – eredményre. A legjobb szórakozást nyújtó időt enyhe tavaszon április 20-tól, különben általában május 10-től június 10-ig, vagyis csupán egy hónapra vehetjük. A vermükbe húzódott hím rákok ekkorra levetik páncéljukat s 3 – 4 napig csupaszon, teljesen védtelenül vannak. A pontyok rendszeresen vadásznak rójuk, ilyenkor ez a legkedvesebb csemegéjük. A hím rákoknak ez a védtelen állapota némelyiknél korábban kezdődik, másiknál később végződik, úgy azonban, hogy a halaknak július elejéig mindég módjukban áll belőlük csemegézni. Július elején még inkább terített asztaluk van a pontyoknak, mert ekkora meg már a fiatal rákok is kibújnak a tojásból és nem csak ezek szolgálnak kedves csemegéül, hanem az idő közben megjavult anyák is, melyek páncélt cserélnek s a rejtekhelyüket felkereső pontyok, mint védteleneket falhatják fel. Ilyen kor megint hiába kínáljuk a pontynak a legédesebb galacsint, vagy a legficánkolóbb gilisztát is, mert a csupasz rákokkal túlzabálta magát s hátán újra étvágyhoz jutna, akkor is, csak a megszokott csupasz rákokra vadász és legfeljebb csak véletlen számba vehetjük, ha más csalira, egy-két kapást tenne.

A horogra tett csalinak azonban már június közepétől egy pillanatra sincs nyugta, de nem a pontyok, hanem, az uj páncélhoz jutott hím rákoktól, amelyek éjjel-nappal járnak az élelem utón, hogy az elvesztett erőt pótolják s mi sem természetesebb, hogy az általunk beadott csalit sem kímélik. Július végétől ugyanezt cselekszik az uj páncélhoz jutott anyák is. Ha ebben az időben nem is lelnének a pontyok gyenge páncél nélküli rák csemegét, s az általunk beadott csemegét is szívesen vennék, mégse tudunk valamelyes eredményhez jutni, mert, – különösen a feletetett helyeken – a vízbehajított csalit, mielőtt feneket érne, a rákok elkapják s a ponty nem juthat hozzá. Minthogy a hím rákok augusztus közepétől szeptember közepéig még egyszer páncélt cserélnek, a fent említettek újra kezdődnek s valami csodás pontyeredményre nem számít hatunk.

Bármilyen bosszúságot okoznak is a rákkal benépesült zárt vizek, mégse mondjunk nékik végleges búcsút, mert éppen akkor nyújtják a legnagyobb ponty eredményt, amikor a hidegebb nyílt vizekben, még úgyis hiába próbálkoznánk, de meg az általános halászati tilalom miatt is, gátolva vagyunk. Akinek tehát módjában áll, a horgászhelyekben válogatni, az enyhe tavaszon már április 20-tól, különben május 10-től – június közepéig, vagy is a ponty halászati tilalma végéig, a rák lakta zárt vizeket horgássza le, majd csak azután, a többi vizeket. Akik azonban csak is ilyen rákokkal betelepült vízen horgászhatnak, azoknak tudniuk kell, hogy a rákok mikor vannak legjobban étvágyuknál, mikor mászkálnak legjobban, fő tartózkodási helyük hol van, a halakkal szemben mikor védtelenek, hogy ezek figyelembevételével a pontyozásra legalkalmasabb időt és helyet az év minden szakában kiválaszthassák. Mér említettük, hogy étvágyuk hó olvadástól május elejéig a legnagyobb, majd a páncél váltások befejezte után, június végétől szeptember végéig. Június közepétől szeptember közepéig, hol rövidebb, hol hosszabb időre védtelenek s ebben a időben minden halfaj, főként a ponty is majdnem kizárólag rájuk vadász. A rák nappal többnyire búvóhelyén tartózkodik, melyet vagy kövek, gyökerek között választ, vagy pedig maga vájja ki a partoldalba. Az árnyas, fákkal, náddal benőtt partoldalakon leli legkedveltebb búvóhelyét. Az erős napfényt és a szelet nem kedveli és emiatt a napfényes vagy szeles oldalakat kerüli. Zsákmány után rendszerint az est beállta után keres, többnyire csak a meder fenekén. A pán célváltás befejeztét követő időben azonban, még nappal is, hogy az elvesztett erejét minél hamarabb pótolhassa. Különösen kedveli a medernek azt a részét, ahol annak alja kemény, márgás, agyagos, meszes, s amellett még a vízbenyúló fa gyökerei is átszövik.

Hol és mikor horgásszunk ?
Csakis ott, ahol a pontyok tartózkodnak. „Ahol nincs, ott ne keress!” Csakis akkor, amikor a ponty étvágyánál van, amikor a horogra tett csalit beszopja. De hát éppen ezt akarjuk tudni, hogy a ponty hol tartózkodik s mikor fanyalodik rá, hogy a horogra tett csalit is behörpölje. Sajnos, erre egyikre se tudunk kielégítő választ s csakis annyit mondhatunk, hogy a ponty ott eszik, és azt, ahol és amire éppen kedvet érez. Ennek tudható be, hogy a pontyokat még máig sem tudták kiirtani. Ha mi a fenti két kérdésre helyesen válaszolhatnánk, úgy az elmondott horgász fogások ügyes alkalmazásával az utolsó pontyot is mielőbb kifoghatnánk. Elmondhatjuk, hogy így van jó, ahogy van és addig marad a pontyhorgászat igazi élvezet míg így marad. A kérdésünkre csak azt a feleletet adhatjuk, hogy ott eszik és azt amit éppen akar. Ma a kora reggeli órákban a partmenti, kákával benőtt menedékes partmelletti sekély víz fölé hajló magos nyárfák alatt a gilisztát, holnap délben a rekkenő hőségben a 7-8 méteres mélységben a galacsint és holnapután a vaksötét éjben a strandfürdő szélének 25-30 cm.-nél nem mélyebb részein, a tejes kukoricaszemet. Csak annyit mond hatunk, hogy tavasszal és ősszel inkább a napsütéses meleg napok, míg nyáron inkább a borult, enyhe, szemetelő esős napok vannak a ponty étvágyára kedvező befolyással. Zivatar közeledtekor, vagy közvetlen utána, majdnem biztosra mehetünk. A nyári hűvös, szeles, vagy a hirtelen elvonuló lanyha esős napok ugyancsak eredményesek. Az országos esőknek ne örüljünk. Még a kisebb lehűlést okozó országos esők is kedvezőtlenek a pontyhorgászatra. A nem túl zavaros, állandó magas víz, mindég kedvezőbb, mint az átlátszó, alacsony. Az előbbi esetben a pontyok közelebb állanak a parthoz s nem annyira gyanakvók. Ha a folyóvíz emelkedik, akkor a holtágak, vagy árterek azon részein ahol a víz beszivárgást, majd később befolyást talál, óriási eredményt adhatnak, akárcsak a holtágak, éppen azelőtt víz alá került füves, bozótokkal tarkított menedékes partjai, ha a gilisztával csalizott horgot közvetlen a bozót tövéhez eresztjük. A még szokatlan, új helyen keresgélő ponty mindég a fedezéket nyújtó bozótok mellett, vagy bozótok között szeret meghúzódni, hogy esetleges támadás esetén védelmet találjon. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a pontyot mindég csak ott keressük, ahol van. Hol van? Ott, ahol nemcsak élelmet, hanem szükségesetén védelmet nyújtó búvóhelyet is lel. Épp ilyen fontos annak a tudása is, hogy magas, zavaros vízálláskor a partoldalak sekélyebb részein keresgélő pontyokat gilisztával, míg átlátszó víznél, a már beljebb, és így mélyebbre húzódott, inkább a fenéken turkáló pontyokat, a tejes kukorica szemmel, vagy galacsinnal tudjuk jobban
horogra csalni.

A pontyhorgászatra alkalmas évszak megválasztását illetőleg tudnunk kell, hogy a ponty már április havában kutat az élelem után. Tudnunk kell azonban azt is, hogy ilyenkor még csak a melegebb, szélmentes, napsütéses, sekélyebb, hamarabb felmelegedő, part menti torzsás, tuskés helyeken szedeget, a szabad szemmel alig látható, az alsóbbrendű növény és állati eredetű táplálékokból, s a nagyobb falatokat, mint a gilisztát és galacsint, csak igen kivételesen, enyhe időben hörpöli be. Zártvizek, amelyek a folyóknál sokkal hamarabb melegednek fel és amelyekre a halászati tilalom nem vonatkozik, már április 20-tól, egészen a ponty ívásának befejeztéig, majd július 15-től mindaddig, míg kellemes szeptemberi, vagy októberi meleg, napsütéses napok vannak, mindég adhatnak kielégítő eredményt. Általában mondhatjuk, hogy a ponty ívása alatt (májas – júniusban) és július 15-től a meleg őszi napok megszűnté ig megy legjobban horogra és hogy ezen idők közül is az ivási és az augusztus 10-31-ike közötti a legjobb. A ponty étvágyára legnagyobb befolyással van az évszak, az időjárás és a v íz hőmérséklete. Arra, hogy a ponty a horogra tett csalit vakon kapja, nem elég csupán a tartózkodási helyük megtalálása, még az ügyesen végzett feletetés sem, hanem az is szükséges, hogy a pontyok éhesek legyenek. Az élelemmel betelt pontyra hiába próbálunk szerencsét. A pontyok olyankor telnek el, amikor tömeges eleséghez jutnak. Erre különös alkalmuk nyílik, ha az április és szeptember közötti évszakban a megáradt folyó az ártereket elönti, ha a tiszavirágzás június közepén megindul, ha a szúnyogok, békák, piócák, már szaporodnak és az apró ivadékainak kiszámíthatatlan tömege a partmenti sekély vizet benépesíti, ha az országos esők által elöntött partmenti részekről lefolyó víz, a rovarok nagy mennyiségét a folyóba magával viszi, ha a fűvel borított partokat lekaszálták és az ugrándozó tücskök a vízbe hullanak, vagy mint ahogy a rákok által lakott zártvizek leírásánál emlitém, a páncélukat váltó rákok csupasszá lesznek.

Amikor az ilyen tömeges táplálékot nyújtó alkalmak kínálkoznak, résen kell lennünk, s amint a felterített asztalok csemegéjét meg ízlelik, mi is olyant tálaljunk fel. Ha ezt ilyen alkalmakkor nem tudnánk megtenni, úgy hiába a leirt etetőeleségek legjobbjának a bedobása is, rá se néznek. De a természet által bőségben nyújtott eleséggel csalizva is csak addig érünk célt, ami azzal, mint már több ízben említém, eltelve nincsenek. A pontyok a zárt vizekben május 15- 31-ike közötti időben, (többnyire 20-25.-ke közt.) – a napsütéses, szélcsendes napok d.e. 10-11 órája között a part menti növényzet melletti vízben, többnyire a még víz fölé nem került nyáridőn, a súlyomhoz hasonlóan elterülő növény, fölött óriási tömegekbe verődve, oldalra dőlve, annyira feladják magukat, hogy csak 25-30 cm.- re vannak a víz felszíne alatt. Folyóvizekben ezzel a jelenséggel többnyire a melegebb nyári napok alatt találkozni, ahol a csendes öblök többnyire növényzettel borított menedékes partjainál 1-2 mélységben csoportosulnak. A nagy meleg beálltával, a kánikulai időben, különös szeretettel tartózkodnak a súlyommal borított 30-40 cm.-nél nem mélyebb vízben is. Némelyik azonban a kánikulai meleg, elől, éppen ellenkezőleg a mélységbe húzódik. Ha ezek élelmükért nappal a meder legmélyebb fenekét túrkálnák is, este kijönnek a korábban lehűlő, növényzettel borított partok, vagy a menedékes, nappal feltaposott talajú fürdő és jószágitató helyekre s reggelig ott keresnek élelem után. Nyári napokon a víz egyes helyein gyakran láthatunk felcsapódó pontyokat is, amely helyek épp olyan jó eredménnyel szoktak fizetni, mint augusztus végétől a keményebb, bozótokkal borított talajok feletti azok a részek, ahol átéli vermüket kereső pontyok túrásukkal a vízet megzavarosítják s egymást követő buborékok szállnak fel.

Csónak
A csónakot illetőleg tudnunk kell, hogy abból csak úgy horgászhatunk eredménnyel, ha rögzítve van. Mozgó csónakról nem lehet pontyozni. A csónakot két ellentétes oldalán, elől és hátul, az előzőleg vízbe szúrt, a víz mélységére figyelemmel választott rudakhoz kötjük. Azok a kísérletezések, hogy a csónakot a víz mélyebb részein a kötelekre kötött súlyokkal rögzítsük, csak addig eredményesek, míg szélcsend van. A csónakkal képesítve vagyunk, hogy a vízi növénybe állva, takarást keressünk és hogy ha nem is éppen a vízi növények alá, de közvetlen melléjük hajíthassuk a csalit. Hogy a csali az említett helyre kerüljön, annyira fontos, hogy addig, míg egy közvetlen a súlyom szélénél, vagy a súlyom széle alá eres tett csalival, egyik kapás a másikat éri, addig egy a súlyom csík szélétől már csak 25-30 cm.-re fekvő csalival, talán egész nap, egyetlen pontyot sem fogunk. A ponty nemcsak azért tartózkodik és keresgél a súlyommal borított partrészeknél, hogy ott több élelmet talál, hanem azért is, mert a súlyom gyökérzete közt, az ellenségei elől, nemcsak a ragadozóhalak, hanem a halászok elől is, védelmet talál. Részint emiatt, részint amiatt is, hogy a világosságtól elszokott, még a súlyom közötti 2-3 m. átmérőjű tisztásnál is csak úgy számíthatni eredményre, ha a csalit nem a tisztás közepére, hanem szélére, minél jobban a súlyom alá eresztjük le. A csalinak a növényzet közé, vagy közvetlen mellé kívánatos behajítása, nagyon természetes nemcsak a súlyomra, hanem minden más vízi növény melletti horgászatra is áll. A ponty ha csak módjában áll, sohasem a fedezék nélküli, hanem a fedezéket nyújtó helyeken áll. Ha mást nem talál, képes egy vízbeérő horognyél alatt is meghúzódni. Sokan ezen természetének tudják be, hogy a varsa is megtéveszti. Ha a sekélyebb part menti részeket a halászok hálókkal kerítették volna el, úgy annak közelében ne próbálkozzunk.

A ponty kifárasztása
Hátra van még annak az ismertetése, hogy a horogra akadt, fárasztás nélkül ki nem vehető pontyot, hogy fáraszthatjuk ki. Mielőtt ennek részletes ismertetésébe fognék, csak azt kívánom kiemelni, hogy az a ponty, melybe a horog mélyen, vagyis jól akadt, a bevágás után mindjárt erősen védekezik s az ilyen sikerült bevágás után nem kell félnünk, hogy a horog kiakad. Ha azonban a horog csak a nyákhártyába akadt, úgy a legnagyobb ponty is többnyire ellenállás nélkül hagyja magát vezetni, mindaddig, míg a csónakot, vagy minket meg nem közelit és ekkor egy erős rántással leszakítja magát a horogról, s Istenhozzádot mond. A bevágás után a pontyot rögtön vezessük ki abból a körzetből ahol horogra akadt, ha másként nem úgy, hogy a mély víz felső rétegébe hozzuk, s csak ott kezdjük el fárasztani, nehogy vergődésével a többit elriassza. Egy nagyobb ponty kifárasztása sporthorgásznak a legizgalmasabb élvezetet nyújtja. A ponty hajlamos, fennakadása után a mélységbe rohanni és ott állóvízben a sűrű növényzet között, folyóban valamely födözék alatt, – ahol búvóhelye és otthona van, – iparkodik magát beásni. Ha csónakunk van, sokszor az első pillanatban sikerül helyének el hagyására bírni, ha fölé evezünk s egy függőleges húzást gyakorolunk rá. Azonban minden pillanatot a legfeszültebben kell figyelnünk, mert a helyéből kimozdított ponty a kilőtt nyíl gyorsaságával menekül. Kezdettől fogva arra törekedjünk, hogy amennyiben csak lehetséges, a vízinövényektől tereljük el s evezzünk vele a tiszta és mély vízre. A fékezésnél az olyan orsók a leghasználhatóbbak, melyeknek fékje egy ol dalcsavarral szabályozható. Ha a horog bevágásánál a hal nagyságára következtetést vonhatunk, úgy a szükséghez képest állítsuk a féket, ami egy pillanat műve.

A lágyékunkhoz támasztott, a zsinórhoz 45° alatt tartott horognyél rugalmasságának teljes kihasználása mellett pedig mindaddig, míg a zsinór túlfeszítésétől kell tar tani, engedjük a teljes erejénél lévő ponty után az erősen lefékezett zsinórt. Ha azonban azt vennénk észre, hogy a zsinór további eresztése felesleges, úgy a fárasztás pillanatától orsójával lefelé fordított horognyélhez bal kezünkkel hozzá szorítjuk a zsinórt. A zsinór feszesen tartásáról egy pillanatra sem feledkezve meg, mihelyst lehetséges, a már leengedett zsinórból annyit, amennyit csak veszély nélkül visszahúzhatunk, felcsavarunk azért, hogy a szükséghez képest majd újra, meg újra adhassunk belőle. Ha mór kifáradt a hal, törekedjünk fejét, amikor csak lehet, ha csak egy pillanatra is, a víz fölé emelni, legalább annyira, hogy kényszerüljön levegőt venni. Ez leghamarább ki meríti. A féket újra szorosabbra vesszük s várjuk az újabb, előre sohasem tud ható menekülési cselfogást. Az orsó első visszatekerésekor az így közelünkbe jutott ponty még teljes erejében van s ha minket meglát, még fokozottabb erővel iparkodik menekülni mint fennakadása utón. Minél többször jut azonban a fárasztás alatt közelünkbe s minél többször vesszük a zsinórt rövidebbre, annál többször kell ügyességünkről és lélek jelenlétünkről tanúbizonyságot tenni. Ha a rövidre fogott feszes zsinóron közelünkbe jutott nyugodtan viselkedő ponty villámgyorsan megkísérelt újabb menekülését idejében észre nem vesszük s a szükséges zsinórt nem a megfelelő feszesség mellett engedjük utána, úgy búcsút vehetünk tőle.

Ha a zsinórt túl hagyjuk feszülni, úgy elszakad, ha tágra hagyjuk, úgy ugyancsak elszakadhat, mert alkalmat adunk a lassúbb tempóból a gyorsabbra átcsapó halnak, a zsinór szakadását elősegítő hirtelen megrántására, de ha el nem szakadna is, a horognyél legjobban fárasztó rugalmassága, nem használtatna ki. Ha a ponty hirtelen a mélységbe törekszik, hogy ott magát az iszapba, vagy a fedezék alá túrja, igyekezzünk ebben a szándékában ügyes fékezéssel megakadályozni. Ha a ponty eközben fölfelé keresne menekülést, ami a legritkább esetek közé tartozik s hirtelen még a víz felületén is átcsapna, úgy a felcsapódás pillanatában a függőlegesen tartott horognyéllel rögtön süllyesztenünk kell, hogy az addig feszesen tartott zsinór egy pillanat alatt meglazuljon, mert különben a feszesen tartott zsinórt egy szabadon eső nagy ponty súlya még akkor is elszakítaná, ha az cukorspárga vastagságú selyemzsinór lenne, vagy a horog törne el. A jól akadt horog, csak a legritkább esetben szakad ki. Abban a pillanatban azonban, midőn a hal a vízbe visszaesett, a horognyélnek az előbbi függőleges tartásba vételével, valamint az orsó helyes kezelésével, rögtön újra feszesre kell a zsinórt venni. A ponty ezen menekülési kísérletét mindaddig folytatja, amíg végre teljesen kimerülve, oldalra dőlve feladja magát. Soha helyre nem hozható hibát követnénk azonban el, ha az így felfeküdt pontyot a szák egyszerű alá tételével, a horogkészségnek használaton kívül helyezésével, vagy lazán tartott zsinórral kivehetőnek vélnénk.

Az oldalra dőlt kimerült pontyot, abban a pillanatban, amikor teljesen közelünkbe jut s nem csak a csónakot, hanem az esetleg elébe tartott szákot, sőt még minket is meglát, minden, a még meglévő erejét összeszedi s a lenni, vagy nem lenni gondolatával, egy, az eddigi fárasztás alatt még nem is észlelt rendkívül erős szökeléssel tesz utolsó próbát a végleges búcsúra. Ha a zsinór ilyenkor lazán állott, vagy a horognyelet még le is tettük s a zsinórnál fogva húztuk volna a már teljesen harcképtelennek vélt pontyot magunkhoz, bizonyos, hogy elmenekül. Elmenekülhet azonban a feszesre vett 1-2 méter rövid zsinórról is, ha erre az utolsó erőpróbára nem számítva, nem tudunk idejében zsinórt adni, a horognyél rugalmasságát a nyél rosszul tartása miatt nem használhatjuk ki és minden teher a zsinórra esvén, túl feszül és elszakad. Ennek elkerülése végett szokjon rá minden horgász, hogy a horognyelet mindég helyesen kezelje s a zsinórt lehetőleg soha se, vagy legfeljebb szükségből, a legritkább esetben vegye csak kézbe. Akár csónakról, akár partról fárasztjuk is a pontyot, ha csak egyetlen mód kínálkozik is, törekedjünk a sekély parthoz vezetni, arra annyira fel is csúsztatni, hogy csak fele maradjon a vízben. Ha a pontyot mindez ideig sikerült magunktól távol tartani, úgy majdnem minden ellenkezés nélkül, úgyszólván magától csúszik fel a menedékes sekély partra, ahonnan azután, ha a zsinór feszes tartásával, a visszafordulást megakadályozzuk, már nincs menekvés, mert sem a has, sem a kormányzásra szolgáló farkok úszóját nem tudja használni és a feszesen tartott zsinóron tett utolsó erőpróbája, még jobban a part felé tolja.

Dobó Ferenc – Hódmezővásárhely – 1930.