Ponty helyett teknős
Minél több időt tölt az ember a vízparton, annál kevesebbet tud róla. Öreg tanítómesterem, a jándi Tarr Gyuri bátyám hajtogatta ezt, aki ugyan nem sokra nézte a horgászatot, hiszen ő halász volt a Tiszán. Nála kevesen tudtak többet a folyókról, a tavakról meg a lakóiról. Inkább én jártam vele, de néha-néha ő is eljött velem horgászni. Itta a pálinkáját, szívta a cigarettáját, és mikor ránéztem, hogy most mi ráncigálhatja a botot, csak megrántotta a vállát: „Majd megmondom, ha feljön.”
Lassan így vagyok ezzel én is. Tíz-tizenöt éve még magabiztosan mondtam minden kapás után, hogy ez dévér, ez kárász, ez meg paduc. Néha bejött, ilyenkor magától értetődve zsebeltem be az elismeréseket. Ha meg nem, akkor nem is beszéltünk róla. Ma már a legritkább esetben vállalkozom jóslásokra.
Pár éve egy rekkenő nyári délutánon a Nyugati-főcsatorna tiszavasvári zsilipjénél keszegeztünk, nem nagy sikerrel. Hal ugyan volt annyi, mint a pelyva, de picikék. Mérgünkben elővettünk két süllőző botot, rá ujjnyi küszöket, és be a zúgóba. Tudtuk, hogy fölösleges, hiszen napsütésben, harmincöt fokban nem jár a süllő. Nem is jött, viszont kerekedett helyette akkora vihar, hogy majd felborította a kocsit, ahová bemenekültünk. Aztán kiderült az ég, s a vízen letört ágak, falevelek, fűcsomók úsztak, a két süllőző bot zsinórjára is ráragadt valami. De nem ág mozgatta őket, hanem két szép, harmincdekás menyhal, ami köztudottan csak télen jár, akkor is éjszaka. Meg néha nyáron, harmincöt fokban.
A Felső-Tisza gyors vizében viszonylag kevés a csuka, így aztán nem lepődtem meg, amikor egy verőfényes őszi napon megakasztottam egyet. Lent mindenütt hatalmas kőtömbök, ezek mögül lesik a prédát a ragadozók. Az én csukám is onnan ugorhatott rá a piros körforgómra. Előtte kipróbáltam mindent. Vagy tízféle wobblert, támolygókat, de nem érdekelte egyik se őket, végül felkötöttem egy lehetetlenül piros négyes körforgót. Az első dobásra ránehezedett a csuka. Nem volt nagy, de kicsi se, olyan kétkilós forma. Már épp nyúltam érte, mikor elharapta a zsinórt, és uzsgyi! Morogtam egy sort, aztán felkötöttem egy másik piros körforgót, és a harmadik dobásra durva erejű kapás. Balin – villant át az agyamon. De helyette kitekertem a csukát.
Szép augusztusi délutánon az apagyi tavon kárászoztam. Rendes, tenyeres kárászokat fogtam, s a nádcsomó túlsó oldalára leült a nagykállói elmegyógyintézet egyik fiatal orvosa. Szenvedélyes horgász volt, csak még tapasztalatlan, viszont nagyon kíváncsi. Szívesen válaszolgattam, mert csitultak a kapások, fél óra múlva le is cseréltem a csontit kukoricára. És hamarosan jött a kapás. De ez más volt, mint a többi: lassú, vánszorgó, a hal viszont szinte megállíthatatlan. Ponty – rémüldöztem. El fogja szakítani a tizenkettes zsinórt.
– Teknősbéka – mondta ekkor a fiatal elmegyógyász.
Persze, dünnyögtem, pont te fogod megmondani, mi küzd ott lent a mélyben! De az volt, teknősbéka. Elismerően néztem fel rá, már-már elnézően mosolygott. Ma reggel ő ugyanitt hatot fogott.
– És akkor engem miért nem figyelmeztettél? – morogtam.
– Én téged? – csodálkozott. – Hát hogy jöttem volna én ahhoz?
Egészen jólesett az elismerése. Csak az tompította kissé, hogy a teknős ripityára törte szeretett spiccbotomat…
Balogh Géza írása
