Hogyan fogom én a Balatonon a pontyot? Nem úgy van az, hogy „hamm, bekaplak Döncike”. Így kell pontyozni, és az mindig és mindenütt az egyedül üdvözítő módszer: A titok nyitja meggyőződésem szerint éppen abban van, hogy nekem akkor és ott kell kitalálni, hogy milyen hal, hol és hogyan fogható, a napszaktól, az időjárástól és még sok egyéb furfangos körülménytől függően.
Furfangos körülmények
Azt írtam, hogy furfangos körülmények, és nem azért, mert szóvirágokkal kívánom olvasmányossá tenni értekezésemet, hanem mert itt van a kutya elásva. A horgászat eredményességét az dönti el, hogy a horgász mit vesz észre, mit lát abból, ami előtte van, és ebből milyen következtetéseket von le. Mert ne tagadjuk, konokak, lusták és önfejűek vagyunk. A hiba soha nem bennünk van, hanem a halban és a körülményekben: például tiszta a víz (vagy zavaros a víz), szeles az idő (vagy nyomott az idő), korán van (vagy későn van), kiment a hal (vagy bejött a hal), és még sorolhatnám.
Térjünk a lényegre
Nyár van, megkaptuk a beutalót, apuci, anyuci meg a gyerekek lázasan készülődnek Balatonalsóra. Nem mellékes körülmény, hogy ez a Balaton déli oldalát jelenti. Szerencsésen megérkeznek, apuci természetesen már az állomásról balra tér el, terepszemlére. Órák múlva letörten meséli, hogy a víz forró, három millió pancsoló keveri, nincs egy tenyérnyi hely, ahonnan be lehetne dobni. A kik pedig itt vannak, három hét alatt egy méreten aluli angolnát és két sovány dévért fogtak. Nem nehéz kitalálni, ez az apuci én voltam. Évekig csak annyiban változott a helyzet, hogy anyuci válással fenyegetőzött, a gyerekeket rendőr hozta elő, stb.
Mivel válni nem akartam, megpróbáltam a halat fényes nappal, 35 fokos kánikulában a fürdőzők között megfogni. És bejött. Valami számomra érthetetlen, barbár megfontolásból az utóbbi évtizedben a déli part mentén kiirtották a nádat. De hála istennek amúgy magyar módra, a teljesség igénye nélkül. Elszórva egy-egy tenyérnyi, vagy szobányi nádfoltocska azért maradt. Térdig érő vízben ugyan, de ezek a kis oázisok még ma is megtartják a halat: pontyot, compót, kárászt, csukát, keszeget. Ezeket meg is lehet fogni.
Nádi pontyocskák
Nádi pontyocskáink tapasztalataim szerint 25-30 fős bandákban, négy-öt öreg vezetése alatt állandó lakóhelyül választják a nádszigeteket. A pontyok közül főleg a kövérebb tükrösök. Nagyjából úgy élnek, hogy éjszaka a felkavart iszapot szűrögetik a nyílt vízen; reggel öttől nyolcig, illetve délután öttől kilencig visszatérőben a nád széli lengőben keresgélnek; nappal pedig a nádban pihengetnek.
Pontyok a lengésben
Lássuk először a váltóidőt, amikor a lengésben vannak. Két lehetőségünk van: etetett helyről klasszikusan, vagy cserkelve, gumibugyis módszerrel.
Klasszikus módszer
Május elején érlelek annyi kukoricát és búzát, amennyit két darab ötliteres, csavarosán zárható műanyag kannába begyömöszölhetek. A hőérlelés: öt-tíz literes fazék alján néhány marék öreg, szemes kukorica és búza keveréket odateszek melegedni, a villamos rezsó egyes vagy kettes állásába. Nem főzöm! A víznek nem szabad forrni, de még buzogni sem. Úgy 4-5 óránként pár pohár vízzel pótolom a párolgási veszteséget. Egy nap alatt kész a finom, puha, de nem széteső, termetesre duzzadt, héjától lassan elváló csodakukorica. A lé a szétfőtt búzától sűrű lesz, mint a tejszín. Teletömöm a két műanyag kannát, levet adok hozzá, és becsavarom. Bele a kocsi csomagtartójába, az üdülés idején nem lesz gond kukoricára. A becsavart kannában nem erjed, nem penészedik, nem savanyodik.
A Balatonon a nádszélen kinézek egy helyet, és amikor tetszik, beszórok két marék etetőanyagot. Egyet picit eléje, egyet meg befelé. A horogra két szemet teszek pucolva. A felszerelésben nincs semmi rendkívüli: három-négy méteres teleszkóp, 25–35-ös madzag, borsónyi ólommal súlyozott hosszú antennás, feltolós úszó, az antenna bóbitájáig süllyesztve. A horog 4 cm-re az ólomtól.
Mivel a kukorica sárga, jó, ha a horog aranyszínű. Az ólom lapított és a zsinórra tekerve van, mert ha a ponty beugrik a nádba, a lap ólom jobban elcsúszik, mint a gömböcske. Az úszót a pontos dobás érdekében csúszóra szerelem, és szigorúan a szélső nádszál mellé lendítem. Szorosan melléje, mert 10 cm-rel kijjebb már nem olyan jó. A fék félkemény, ha beugrik a ponty, inkább húzzon le 2-3 m madzagot, rugózzon rajta. Persze azért kapáskor a botot magasra, fel a hallal, megpróbálni kifelé vezetni. Ennyi. Alkalmanként egy-két pontyot ki lehet bűvölni, többre nem is nagyon van idő, mert amíg a hely megnyugszik, az legalább 20–25 perc. És azt is bele kell kalkulálni, hogy elrontunk egy-két kapást, egyszer-kétszer beszakadunk.
Gumibugyis módszer
A gumibugyisok önálló szektát alkotnak. Hónaljig érő gumicsizma, ill. guminadrág, oldalukon a szák és a tartó; hosszú bot és vékony zsinór. Egyik zsebben a kukorica, pufi, kenyérkocka, akármi, a másik zsebben a póthorog, ólom, cigaretta. Böngészgetnek a nádban, figyelik a rezzenéseket. Könnyű, osztott súlyozással, fenék felett lebegtetett csalijukat botnyélről, a rezzenő nádszél mellé csúsztatják. Fontos, hogy a cucc nagyon kevés legyen. A csali csak egy maréknyi, egy gyufásdobozban horog és ólom, ha beszakadunk, cigaretta, öngyújtó, kész. Nem árt, ha Szukuval kicsit bekenjük a meztelen részeinket. Ha nincs gumibugyi, forróságban lehet ezt fürdőnadrágban, hosszú ujjú, zsebes trikóban is csinálni. Két-három órát kibír az ember. A gumibugyisok nem etetnek, de nagyobb területet mártogatnak végig, mint a klasszikusok.
Árnyék a nádban
És most jöjjön a csemege. Úgy 10 óra körül a fürdőzők ellepik a vizet, pontyocskáink pedig behúzódnak a nádba. Ott pihegnek, lebegnek, szinte mozdulatlanul. A nap hétágra süt, a fürdőzők pancsolnak, kint zavaros a víz, de a nád megszűri, odabent tiszta és átlátszó. Kellő óvatossággal és türelemmel lépegetve felfedezhetjük pontyainkat a nádbokrok sötét tövébe húzódva. Egy kicsit be lehet őket oltani. Szétmarcangolt, héjas kenyeret dobálunk a vízre, ezt a hullámzás beviszi. Egy idő múlva halljuk a cuppanásukat, ez az előjel. Kezdődhet a horgászat.
Az összetolt teleszkópon csak a zsinór és a horog. A csali kenyérkocka. Odasettenkedünk a nádszélhez, illetve nádlukba, nyílásba, szóval egészen közel. Végtelen türelemmel kihúzzuk a teleszkópot, végig a nádszálak között vezetve. Ne legyen közel a vízfelszínhez, mert a ponty nem buta. Ügyeljünk arra, hogy a nádszálakat ne pöccintsük meg, majd a botvégről leengedjük a csalit. Csodálatos látvány, amint a lila folt elválik a sötét nádbokroktól, két világos vonal (a ponty szája) szétnyílik, és hamm! — kiköpi a csalit. Nyugalom. Majd feljön még egyszer, vagy harmadszor, vagy előbb-utóbb. Mindez öt-tíz perc. Valamelyik vehemens ifjonc nekirugaszkodik, elmarja a kenyeret a többi elől, és már fordul is lefelé. Bevágásra gyakorlatilag nincs szükség, forduláskor önmagát akasztja fel.
Ne zavarjuk, ne űzzük a halat. Csak belopni szabad őket. Ha már kezdenek kiokosodni, nem jönnek fel a kenyérért. Ilyenkor érdemes dara galuska kockát a vízmélység feléig lesüllyeszteni. Egy öreget Laci barátommal így sikerült megcsípni.
Délelőtt háromszor jött fel, és köpte ki a kenyeret, délután a süllyedő galuskának nem bírt ellenállni. Ezzel a módszerrel egyébként legjobb dél körül operálni, amikor bizonyos, hogy nem mozog a hal.
Már hallom is az okvetetlenkedőket. Mi van, ha erős a szél, zavaros a víz, ha esik az eső, ha hideg van stb.? Semmi. Hogy olyankor mit kell csinálni, írják meg mások.
MAHOR pályázat harmadik díjas írása
Pogácsás István
Budapest
