Őszi vizek, jeges vizek
Valamikor az ősz kedvenc évszakom volt. A mai napig is örömmel emlékszem azokra a semmihez sem hasonlítható október végi alibi pecázásokra. Az ezerszínű Mosztonga-parti fák igaz hogy nesztelenül búcsúztak minden egyes levelüktől, de megsiratták őket az ágaikról könnyként hulló hajnali harmatcseppekkel. Ott ültem naphosszat egy-egy virgonc sügér kifogása ürügyén, pedig igazából csak még egy napot akartam otthon lenni.
Ahogy múltak az évek (évtizedek!) egyre kevésbé tetszett az ősz. Odáig jutottam, hogy már dinnyeérés idején félni kezdtem, mert tudtam, hogy utána sült gesztenyét árulnak, és máris megérkezik a zimankós tél. Saját lelki doktoromként kanapéra ültettem magamat és boncolgatni kezdtem ezt az őszi szeretem-nem szeretem témát. Igyekeztem számba venni azokat a változásokat, amelyek ide vezettek. A szembenézés a valósággal nem volt könnyű, és nem volt fájdalommentes sem.
Először a színes őszi táj kapott meg. Eltűntek a kertek aljáról azok az útjelző füzek, galagonyacserjék és vadszilvafák, amelyek útban voltak a traktorokkal szántó vagy szántató tulajoknak. Pedig ezek a fák és cserjék vezettek haza bennünket, ha az „aljból” jöttünk felfelé.
Utána a Duna túloldaláról hallatszó ágyúzás hangja riogatott bennünket. Ekkor már a parton fel-feltűnő tarka egyenruhás katonáktól, vagy szőrös tartalékos társaiktól húzódtunk beljebb a nádnyílásba. A háborúk között és utána más-más akcentussal beszélő idegeneket találtunk az évtizedekig megült horgászhelyeinken. Mit is mondhattam volna az „okle si” kérdésekre, hogyan értették volna meg, hogy ezt a helyet – a göcsörtös bambuszbotjaival együtt – Lajos bátyám a halálos ágyán hagyta rám huszonöt évvel ezelőtt.
A kertek alatt eluralkodott barbárság olyan méreteket öltött, hogy normális gondolkodású ember szavakba sem öntheti. Amikor a velem egyívású szomszéd cimborám meglátta a derékmagasságban (még lehajolni is lusták voltak!) motorfűrésszel lekaszabolt vízparti fáinkat, fátyolos szemmel csak ennyit mondott: „ezt meg lehet…” Amikor valamit nem lehet jajszóval, fájdalomtól felüvöltve elsiratni, marad az értelmetlen szitkozódás.
A kivágott fasorok helyén elburjánzott a gaz, a part beszakadozott, és eltüntette a kitakarított, jónak tűnő, vagy éppen csak megszokott horgászhelyeket. A nád megritkult, de ami megmaradt belőle, elzárta a keskeny horgászplaccokat.
Mégis legjobban hiányzik a partról az élet. Ha reggelente vagy estefelé végigjártam azt a pár száz métert a csatornahídtól a Szentkútig, legalább egy tucat régi pecással találkoztam. Akkorra már nem a naplopók időtöltése volt a horgászat, ott ült egymás mellett az értelmiségi, az iparos és a napszámos is. Ahogy múlt az idő, egymás után veszítettem el sporttársaimat.
Miután a mennyei vizekre eveztek, még egy ideig kegyeletből, megszokásból róluk neveztük el azt a partszakaszt, ahol lógattak. Mivel nem akadt örököse, eltűnt Gyuszi bácsi helye, de az öreg Dékány kicölöpözött félszigetét is elmosta a víz. A legfájóbb veszteség az volt, amikor elhunyt Imre barátom, akivel évekig osztoztunk a kertünk alatti agyagos padkán.
Halottak napján, amikor Doroszlón nagyanyámmal bejártuk a temetőt, mindig vittünk egy csokor virágot, amit egy közös sírt jelképező nagy kőkeresztnél helyeztünk el. Ilyen megfontolásból határoztam el, hogy az idén a kertünkben nőtt krizantémokból viszek a vízpartra is. Igaz, hogy a váratlanul érkező hideghullám miatt satnyák lettek, de díszes csokrok nem is lennének odavalóak. Nem dobom a virágot a vízbe – mint ahogy nagy megemlékezéseken teszik –, mert az oda sodorná őket, ahol az én földijeim sosem jártak. Inkább a vélt pecahelyükre teszem, oda, ahol évtizedeken át ültek, és kitörölhetetlen mélyre nyomták kis billegő fejősszékeik lábát.
Ott fogom gondolatban még egyszer velük együtt hallgatni ahogyan a néhai, derékban elfűrészelt fáink egy-egy zúzmarás könnycseppel utolsó útjukra bocsátják halott leveleiket.
Forrás: magyarszo.com – Huzsvár József
