Néhány szó a halbeszolgáltatásról

Néhány szó a halbeszolgáltatásról
Igen, ilyen is volt… Érdekes írás a Magyar Horgász 1951. Júliusi számából.

Mindannyian tudjuk. hogy a felesleges halmennyiség beszolgáltatása a soroksári Duna-ági horgászok önkéntes felajánlása volt ás mint ilyen azt a célt szolgálja, hogy ezzel a közélelmezést segítsük elő. Ebben a felajánlásban minden soroksári Duna-ági horgász érdekelve van ás rajtuk keresztül azok a dolgozók. akik nehezebben jutnak halhoz mint azok a horgásztársak, akik – dacára a rossz nyári fogási lehetőségeknek – mégis csak néha napján egy-egy pontyot süllőt vagy harcsát emelhetnek szákjukba.

Így előre megmondhatom azt, milyen lesz a beszolgáltatás grafikonális útja, vagyis azt, hogy ebben az esetben a kollektív szellem hogyan fog kialakulni, ha analizáljuk a kérdést. akkor megállapíthatjuk, hogy a sporthorgászokat két táborra lehet osztani, és pedig:
1. sporthorgászok,
2. húshorgászok tábora

A sporthorgászok legnagyobb része alapvetően antihalfogyasztó. ami azt jelenti, hogy az általuk kifogott halzsákmányt semmilyen formában sem fogyasztják el, a horgászattal csak sportszenvedélyüknek áldoznak,
a kifogott halakkal nincsenek gyanús mellékgondolataik. Ez a réteg képviseli majd sz önkéntes felajánlók legnagyobb részét már csak azért is, mert eddig is örömmel ajándékozták el azt a halat, amit ugyan kifogtak. Az igazi sporthorgász lelkülete mélyén ott gyökeredzik a valódi és kollektív sportszellem és abban ott lángol a másokon való segítés vágya és az a boldogság, hogy akár a sporttársán, akár máson segítsen akkor, ha azokon segíteni tud. A felajánlás pedig egy ilyen megsegítési akciót rejt magában: adjunk másoknak is abból, amiből nekünk van és néha, valljuk be őszintén még feleslegünk is van!

A húshorgászt már nem ilyen fából faragták. Benne nagy mértékben ott él sz önzés és a kapzsiság szelleme. Náluk körülbelül az a jelszó, hogy ‘- Na már megfogtam az ötödik pontyomat most már nem állhatok meg a nyolcadikig sem és nem is áll meg. Hátizsákját, aktatáskáját degeszre tömi hallal ás a nagy nyári melegben az erős halszagtól körüllengve lép be a fülledt vicinális fülkéjébe. Büszkén, akárcsak Poszeidon a tengeralatti vörös-korall palotájába. A húshorgász majdnem mindig az ellenzék hangját képviseli, mindig tromfol, nincs megelégedve a fogással, a telepítéssel, a leadással, a megállapított határral és általában semmivel sincs megelégedve. De az rá jellemző, hogy a társadalmi munkából lehetőség szerint kihúzza magát, – majd a legközelebb most horgászom, – mondja, viszont elvárja, hogy a klubházban, pihenés közben pálmafalevéllel hajtsák el róla a legyeket, vagy azt, hogy a vezetőség kétemeletes botházat építsen számára, mert horgászás után a botjait lusta szétszedni, viszont a négymétereseket nehezen tudja elhelyezni a tanyán.

Ezek után szögezzük le, hogy most a közellátás megjavításáról van szó és abban nekünk is részt kell venni. Budapest dolgozóiról van szó, azokról a dolgozókról, akikhez mi magunk is tartozunk! A közösség és főleg a sporthorgászoknál fennálló sportbecsület öregbítése érdekében mindannyian vegyük ki részünket a beszolgáltatásból, amivel egy fontos, közérdekű feladat végrehajtásához nyújthatunk segítő, támogató ás főleg sporttársi kezet. Mind a sport, mind a húshorgászok ebben a kérdésben fogjanak össze és szolgáltassák be a felesleges halmennyiségüket azok részére, akik arra náluknál jobban rá vannak szorulva. Mert végeredményben a sporthorgász, ha sokszor nem is, de néha napján hozzájut ahhoz hogy halat egyék, nem úgy, mint azok akik kizárólag a szárazföldön élnek és nagyokat sóhajtanak egy-egy jól elkészített halebéd, vagy halvacsora után.

Thor Ferenc – a Budapesti Sporthorgász Egyesülete titkára.
Megjelent a Magyar Horgász 1951. Júliusi számában.