Kedves olvasóim!
Az egyik korábbi írásomban -mintegy véletlenül- említettem, hogy Pipi orsó nélküli bottal, saját készítésű úszóval horgászik a nádban, gyékényben. A mi környékünkön az idősebb horgászok mindmáig előnyben részesítik ezt a hagyományos nádi horgászatot, időnként -öszvér megoldásként- kombinálva a modern eljárásokkal. Tudom, ez a mai, magasan technologizált -árukapcsolásos, üzleti szellemű- világunkban elég szokatlan dolog, szemet is szúrt egyik fiatalabb olvasómnak, ki szívesen olvasna erről a régi módszerről. Ez a felkérés hosszú gondolatsort indított el bennem, amit az alábbiakban -megélt tapasztalataim alapján- megpróbálok közreadni. Bemutatni a régi -1950-es évek- és napjaink balatoni pontyhorgászatát, a horgászhelyet, a csónakot, a horgászbotot, a horgászzsinórt -annak tárolását, rögzítését- az úszót, horgot és az etetési szokásokat.
De, hát mitől is olyan különleges és egyedi a balatoni nádi pontyozás, amit előző írásomban hungarikumnak mertem minősíteni? Röviden válaszolva: pár négyzetméteres területen kell a néha kapitális méretű pontyot megakasztani, fárasztani és a lehető leghamarabb a szákba terelni. Az e célra kifejlesztett úszónak híven kell közvetíteni a tófenéken zajló eseményeket. A roppant erejű bottal történő erős bevágás hivatott gondoskodni a méretes horog jó akadásáról és az ismeretlen irányban álló hal horgász felé fordításáról, hogy még véletlenül se legyen lehetősége beugrani a szabadulást jelentő, éles kagylókkal borított sűrű nádasba. Mindezt a terhelést a horgászzsinórnak a legkisebb nyúlás és -lehetőleg- szakadás nélkül bírnia kellett, folyamatosan. Ehhez évszázadok alatt csiszolódott, csak erre a vízre, horgászatra kifejlesztett és és bevált, különleges eszközök, készségek szükségesek.
A mai modern világban a horgászat nagyszerű üzlet, mindemellett az újabb és újabb horgászkellék fejlesztések biztonságosabbá, egyszerűbbé, megbízhatóbbá tették a felszerelés használatát, kezelését, szállítását, ám a hosszú évtizedek alatt az elgondolás, a módszer mit sem változott.
A történet az 1950-es évek közepén kezdődik, mikorra már annyira „felnőttem”, hogy Édesapám 7-8 évesen magával vitt horgászni a Balatonra. Budapesti tanáremberként a nyári, huzamosabb szünidőt szüleinél -nagyszüleimnél- töltöttük Gyenesdiáson és ilyenkor lehetőség nyílt a vonyarci vízek meghorgászására.
Csónakunk nem lévén, az akkori MÁV üdülő gondnokának jóindulatából kölcsönkapott -lehetséges, hogy a halászok által kimustrált, leselejtezett- legalább 5,5 méteres lapos fenekű, evezővilla nélküli, farevezős, deszka halászcsónakkal közlekedtünk a vízen, -szerencsére- legfeljebb 100 méterre a part és a nádfal védelmében álló, hevenyészett kialakítású, pár csónakos kikötőből. Vízretétel előtt a hatalmas réseket bitumennel öntötték ki, ez úgy-ahogy megfékezte víz beömlését, aztán pár nap után bedagadt a fa és már egészen használható volt a ladik. Elszürkűlt fájú, rettenetesen öreg csónak volt, két középső és hátsó üléssel, lábdeszkázat nélkül. Erre különösen jól emlékszem, mert a nyári forróság a bitument felforrósította, mire az folyóssá, ragacsossá vált! A többit el tudjátok képzelni… Ha mezitláb, vagy vietnámi papucsban véletlenül beleléptem… hát, nem kívánom senkinek sem! A bitumen még a rágóguminál is rosszabb, csak bőrrel együtt jön le!
Nagyon biztonságos, stabil csónak volt. A nádnyílásba mélyen beállva Apám mögött kifelé kis mogyoróvessző pecámmal keszegeztem, míg el nem untam. Aztán -megfordulva- csak figyeltem a hatalmas fehér botokat és a 45°-os szögben félig dőlt óriási, házilagosan készített, szépen csíkozott úszókat, miközben Apám magyarázott és együtt izgultunk a kapásért sötétedésig. Évekig használtuk nyaranta ezt a csónakot, -megjegyzem, egyre nagyobb energiát igényelt az újra beüzemelése- sok szép halat fuvaroztunk vele.
Az 50-es évek mostoha körülményei közt a bambusz még majdhogynem elérhetetlen volt, ezért az akkori időkben -bármilyen hihetetlen is ma már- kőrisfa hosszabb egyenes ágából készültek a pontyozó botok. Ez -mint ismeretes- nagyon szívós, rugalmas, hajlékony, többek között a régmúlt idők erős íjait is ebből a fából készítették. Az ág levágása után héját -kérgét- lehántották, majd télire padláson felfüggesztve, a végét súllyal meghúzatva szárították, egyenesítették. Élő faághoz képest meglepően egyenesek voltak, göcs,- és csomómentesek, még éppen megmarkolható vastagságú végüktől egyenletesen vékonyulva, kisujjnyi spiccel rendelkeztek. Tavaszi egyengetést, csiszolgatást -lakkozni nem volt szükséges- és felszerelést követően már készen álltak a bevetésre.
Két ilyen bot készült akkoriban, az egyik úgy 5 méteres hosszban a másik meg talán fél méterrel kurtább. Nevet is kaptak a Kiscsihar, meg a Nagycsihar. Rettentően nehéz botokhoz erős kéz kellett, ez a súly Apámnak azonban -többszörös magyar súlylökő bajnoknak, 1936-os Berlini olimpikonnak- meg sem kottyant. A horgászatra is kíváló kőrisfabot nem deformálódott, nem törött el, de még meg sem repedt. A nyelén volt a „fogási napló”, minden egyes fogott ponty újabb rovátkát kapott. Ezenkívül a két bot még versenyzett is egymással, az első évben a Nagycsihar 19:17-re győzött. Figyelembe véve a legfeljebb két hónapos időszakot ez nagyon szép teljesítmény. Jah, akkor az egészséges ősnádasokban még halak is voltak…
Pár év elteltével váltak elérhetővé a 4-5-6 m hosszúságú bambuszbotok, melyek mindenki előtt ismertek. Horgászüzletekben kirakva tucatjával áltak a nyers bambuszszálak, bárki kedvére válogathatott belőlük. Felszerelését -gyűrűzését, zsinórtárolóját- ki-ki házilagosan oldotta meg izlése, tapasztalata szerint. Ezek már minden tulajdonságukban felülmúlták a Csiharokat és váltak hosszú időre a nádi pontyozás alapeszközévé, de az 5-6 méteres hosszúságú bot kezelése, szállítása továbbra sem oldódott meg. Később kaptam egy -akkor hipermodernnek számító- 4 méteres, 3 részes, piros cérnával bandázsolt gyűrűtartójú, ragasztott bambusz botot, piros gumikupakkal a vastagabb végén… madarat lehetett volna fogatni velem… feszítettem is a büszkeségtől mindenütt a vízközelben. Nagyon vigyáztam erre az irigyelt botcsodára, hosszú évtizedekig kiszolgált nyaranta, sok szép élményem fűződik hozzá.
Ezt a szezont három horgásztárs kezdte egybebambusz botokkal, amellyel együtt öregedtek és már úgy hozzájuk nőttek, mint a nagypapától örökölt régi, ósdi bugylibicska. Többnyire idősek, akik nem tudnak megválni a régi, jól bejáratott, ismert eszköztől.
Pipi kezében tavasszal fárasztás közben tört derékba az ősöreg, repedezett bambusz. A zsinórt eztán puszta kézzel rángatta -mit tehetett mást- ami több helyen is csúnyán bevagdalta az ujjait, viszont a lényeg, a 8 kilós ponty, azért -ha nehezen is, de- meglett. Ezután -napokig mutogatta sebesült ujjait- már ő is teleszkópos botra váltott.
Árpi, a nyugdíjas tornatanár és megszállott délutáni horgász szintén bambusszal dolgozik. Komikusan hat, amikor közel 6 méteres botjaival -függőlegesre állítva csónakjában- elhalad mellettem. Egyik májusi délután locsogást hallok felőle, amit harsány kiáltás, majd folytott káromkodás követ. Az történt ugyanis, hogy az öreg bot bevágáskor már nem bírta tovább a terhelést, a nyelénél hosszában elrepedt, kinyílt és visszarugáskor becsípte a tenyerét, majd ezt a műveletet többször is megismételte a fárasztás folyamán. Röhejes, de rettenetesen tud fájni… Ugratva, azt javasoltam neki, -„Tekerjél rá szigetelő szalagot, akkor nem harap!”. Mit ad isten, másnap -ugyan bekötözött kézzel- újra megjelent a harapós botjával és elmondása szerint egy tekercs szalagot tekert rá, a biztonság kedvéért. Csak nehezen tudtam visszafolytani feltörekvő nevetésemet.
Pista akinek botjait a két fenti képen látjátok, szintén bambuszos. Nem a klasszikus irányzatot, hanem annak lebutított, öszvér változatát képviseli, ami annyit tesz, hogy bandázs helyett szigetelő szalagot használ a gyűrűk rögzítésére és csöppnyi, 30-as orsóra tekeri a fonott zsinórt.
Az akkori időkben kizárólag -fonott zsinórok elődje- az un. klöpli zsinórok álltak a nádi horgászok rendelkezésre, abból is az NDK-s jelentette a csúcsot. A legalább 80-as átmérőjű, 17 kg szakítószilárdságú, cérna lágyságú, de nehéz zsinórokkal már nagy biztonsággal meg lehetett fogni a nagyobb halakat is. Ha, meg nem, az sem volt tragédia, mert a következő éhes ponty már várt a sorára…
Egy igazi horgásztörténeti kuriózum, klöpli zsinór a 60-as évekből. Fél évszázadot vészelt át a szerelékes dobozomban. Alig hiányzik zsinór belőle. Csak időben jóval később váltak elérhetővé az un. damilok -a nyugatnémet DAM horgászcég által „damyl” név alatt elsőnek forgalmazott monofil zsinórokról kapta a magyar nevét, amit mindmáig megtartott. A megfelelő szakítószilárdság miatt 80-100-ast kellett alkalmazni, az meg olyan volt mint a drót, hurkákban úszott a víz felszínén, sosem egyenesedett ki.
A bambuszbotok gyűrűzése kizárólag házilagosan készült, viszonylag jól ellátott volt a piac, de a porcelán bélelésű gyűrűk csak később kerültek forgalomba. Előfordult, hogy némelyik berozsdásodott, amit viszonylag könnyen lehetett cserélni, vagy dörzsvászonnal átcsiszolni. A gyűrűk rögzítését Nagyapám végezte, ami hosszú, időrabló folyamat volt. Vékony zsineget tekert fel sűrűn minden egyes gyűrűtalpra, láthatatlanul elkötötte, majd csónaklakkal rögzítette a boton. Szintén ő tervezte és készítette fából a zsinórtároló eszközt. Talán egy 20 cm-es keményfa darab volt, U alakú hornyolással mindkét végén, a bothoz illeszkedő részt hosszabbra hagyva a bandázsolás miatt. Sokat munkálkodhatott rajta, mert a lecsiszolt tárolófa kecsesen simult a bottörzshöz amit ugyanúgy rögzített, mint a gyűrűket.
A tárolóra helyezett zsinór mennyiségét a mindenkori horgászbot hossza szabta meg. Általános szabály a mai napig is, hogy kétszeres bothossznyi zsinórral horgásznak. Legfeljebb még 5-6 tekerésnyi zsinórt tárolnak az esetleges szakítások pótlása céljából, így összességében 12-14 méter nagy szakítószilárdságú horgászzsinór elegendőnek bizonyult a szerelék összeállításához, de 20 méternél többet sosem vásároltak. Nagy előnye a rendszernek, hogy kapáskor és fárasztáskor adott -bothossznyi- zsinórral dolgozol, ami az optimális szákolást garantálja. Kapás közben zsinórt adagolni szinte lehetetlen, az esetlegesen nádban elakadt halakért többnyire be kell menni csónakkal. Ezt elkerülendő, nagyon erős zsinórokkal, végtelenül erős botokkal kell ilyen környezetben horgászni és -lehetőség szerint- mielőbb megszákolni a halat, esélyt sem adva neki a fickándozásra, úszkálásra. Hátránya, hogy kicsit mélyebb víz esetén nagyon közel kell beállni csónakkal az etetett helyhez, ami -különösen hullámzásban- zavarhatja a pontyokat. Láthatjátok, ezért is előnyösebb a minél hosszabb bot.
A fenti képet a minap fényképeztem, Tóth Jóska barátom az újonnan vásárolt 4 méteres botját a fenti tárolóval, rajta 40 kiló szakítású fonott zsinórral látta el. Nullaötös heggesztő rézből alakította ki a formát, a végeit elkalapálta és a felső talpat bedugta az orsótartó kis nyílásába -az elcsúszás megakadályozása végett- majd mindkettőt leszigszalagozta. Mondhatjátok nem szép, meg, hogy brutális dolog, de itt minálunk ez az orsó nélküli, modern megoldás manapság! Ilyet használ ráadásul Pikesz és Pipi is, akiknek a tudására érdemes odafigyelni.
A nádi horgászat fontos eleme a megfelelő úszó. Nézzük csak meg milyen kritériumokat kell teljesíteni ezeknek. A legfontosabb, hogy pontosan közvetítse a mélyben történteket, a víz hullámzását jól tűrje és ne okozzon hibás következtetéseket, a mechanikai igénybevételnek a legjobban ellenálljon -gondolok az üres bevágásokra. A régi emberek nem voltak buták és igen elmésen oldották meg ezt a problémát az akkori idők technikai színvonalán.
Vettek egy másfeles átmérőjű aluminium -réz jobb lett volna, csak nem volt- villanykábelt, lefejtették a szigetelését és a végére kis fület hajtottak, majd többszörösen visszatekerték a főszárra. Erre, középen kifúrt, megfelelő átmérőre csiszolt borosüveg dugókat húztak fel, úgy 5-6 darabot, 1-1,5 cm átmérőben, elvágták az aluminiumszárat, visszahajtották és kis ütközővel rögzítették a dugókat. Eztán már csak a dugósor festése maradt hátra, ami a mi esetünkben fehér alapon piros keresztcsíkokat jelentett. A kisúlyozására 1 db gömbólmot használtunk, akkorát amely még épp elmerítette at úszót. Akkor volt a legérzékenyebb, ha a súly víz alá vitte, de 40-50 centinél nem lejjebb. A 30 centis úszót felfektetősre állítottuk be -ami kb. 45°-os szöget jelentett a vízfelülethez viszonyítva, kapáskor egyszerűen lefeküdt a vízre és ott is maradt. Erős hullámzásban az állandó bólogatás eléggé terhelte az érzékszerveket, de bizonyos idő után meg lehetett szokni. Előnye, hogy bármilyen üres vágást -ami nagyon gyakori- kibírt, az esetlegesen elgörbült úszót könnyű volt egy mozdulattal kiegyenesíteni.
Manapság meseszép, nádi pontyozásra teljességgel alkalmatlan úszók garmadáját lehet venni igen borsos áron. Az elmúlt 3 évben kialakult meggyőződésem szerint ezek többsége semmilyen horgászatra sem megfelelő -bármilyen cég gyártmányáról is legyen szó- pláne nem a nádi-gyékényi céljainkra. A nádi horgászat a gyártók mostohagyereke, nincs a célnak megfelelő horgászbot, orsó, úszó. aki ezt a hobbit akarja űzni, annak barkácsolnia kell!
Azt -idei régebbi írásom egyikében- említettem, hogy Pipi a tavalyi fotók fejében saját kezüleg eszkábált hattyútoll úszót ajándékozott, mindjárt két darabot. Épp akkor töltöttem fel a készletemet nagyobb mennyiségű gyári úszóval, remélve, rátalálok az igazira, így a csúnya, görbe kis úszókat csak bedobáltam a táskámba, mondván, most úgy sem kellenek.
Telt-múlt az idő, a keserű tapasztalatok és a megfogyatkozó úszóim rákényszerítettek Pipi úszójának kisérleti beüzemelésére. A gondom az volt vele, hogy túl rövidnek találtam, hullámban furcsán mozgott, emeléskor hamar eldőlt és éjszaka patront ráhelyezni csak bonyolult gumizással és akkor sem jól láthatóan lehetett. Törtem a fejem -volt elég időm a vízen- mit csináljak, hogy oldjam meg az úszókérdést, mint pillanatnyilag a legfontosabbat. Aztán rájöttem és a gondolatot tett követte. Nekiálltam elkészíteni és egy öszvér megoldással az alábbit alkottam.
A színes, csíkozott műanyagszárat -amit használt gyári úszóimról vágtam le- jó 10 centi hosszban belenyomtam a megfúrt tollba, pillanatragasztóval többszörösen rögzítettem, és lefestettem. Ez az úszó már minden igényemnek megfelel és az üres vágásokat is bírja valószinüleg. Tudom gyenge pontja az illesztés, sajnos még nem volt alkalmam tesztelni éles helyzetben. Felhajtóereje éppen ideálisnak mondható 3,5 gr és adapterrel kisméretű világítópatron is könnyűszerrel elhelyezhető a tetején.
Az úszók vízmélységhez állítását a legegyszerűbben úgy oldottuk meg, hogy szerelés előtt egy félcentis, levágott villanydrót szigetelését küldtük fel az úszó elé, amit -a zsinórsérülések elkerülése végett- gyufa,- vagy apró fogpiszkáló darabbal rögzítettünk. A fa a vízben bedagadt és megfelelő erővel fogta az úszót, bevágáskor nem mozdult el, ám könnyen átállítható volt. Ma ezt a funkciót szikonos gumidarabka oldja meg, amely vékony fonott zsinóron hajlamos elmozdulni és a gyakori, nem eléggé óvatos állítgatás el is vághatja azt. Ezért a tapasztalt horgászok még mindig az előző módszert részesítik előnyben.
PontyhorogEgy nádi pontyozó horognak sokkal többet kell bírnia bármely más társánál. Alapvető elvárás, hogy a legnagyobb, hirtelen ható erőkifejtésnek is ellenálljon kinyílás, törés nélkül. Gondoljátok el, hogy egy nagyon kemény horgászbot, nem nyúló zsinórral szerelve, 5 méterről leadott kíméletlen bevágáskor mekkorát üt és milyen erőhatásnak van kitéve az a szerencsétlen horog, aminek még a hal súlyát is tartania kell! Ezért vastaghúsú, semmilyen módon nem nyitható, mégsem rideg 1/0-2/0-ás, különleges esetben 3/0-ás horgok jöhetnek számításba. A mai napig megmaradt ez a szemlélet, a horog élességének napi ellenőrzése, fenése -más módszerekkel ellentétben- nem volt alapvető szempont, mivel a nagy erőhatás -egy kis túlzással- a tompa, hajlított 100-as szöget is alkalmassá tette volna akasztásra. A ma kapható horgok tán kicsit erősebbek, fülesek, de a méret és az elv ugyanaz! A horgot a zsinóron a legegyszerűbb, elnyűhetetlen Palomar csomóval rögzítem.
Az úszó kisúlyozásra és a csali fenéken tartásához egy db. középen fúrt gömb, vagy cseppólmot használtunk. Ez a régi, dugós rendszerű úszók esetén -a nagy felhajtó erő miatt- elég tekintélyes méretű is lehetett, tovább növelve a kapáskor, üres vágáskor a zsinórra ható erőt. A mai könnyű, hosszú antennájú -éppen ezért sérülékeny, törékeny- úszók megelégszenek 3-5 gr ólomsúllyal, amit a horog felett 3-7 cm-re rögzítünk, a fenék iszaposságától függően. Az ólom elmozdulását -nagy erő hatására a főzsinóron- elég nehéz megakadályozni, de hát ezzel együtt kell élnünk, bedobások előtt mindig ellenőrizzük a kívánt távolságot.
Horgászhely kiválasztása az egykori vonyarci hatalmas nádasban nem volt egyszerű dolog. A nádast -tudvalavőleg- csak kismértékben lehet alakítani -ellentétben a gyékénnyel- hiába vágod, téped ki, erős gyökérzete, horogfogó torzsái bent maradnak a vízben. Tehát törekedni kellett az akadómentes, természetes nyílások felfedezésére… a jobb helyekért már akkor is csatározások folytak. Persze abban a világban még sok volt a fóka és kevés a vadász…
Nekünk egy helyünk volt, amit etettünk és horgásztunk, fel sem merült, hogy többre is szükségünk lenne. A keskeny nyiladék kisebb szobányi méretűre szélesedett ki, jobb és baloldali -ideálisnak mondható- bedobási lehetőséggel, melyet minden oldalról áthatolhatatlan nádfal övezett. Kitekintve a horgászhelyről -peca közben többnyire én ezt láttam- jobbra a nyár közepén szinte szigeteket alkotó, csónakfogó, pontyoknak, kishalaknak menedéket és táplálékot adó sűrű hínarasok, balra pedig, kicsit távolabb, 50-100 méterre a nádastól, 3 db mintegy 100-150 m átmérőjű, köralakú kákósziget izgatta a kiéhezett horgászok fantáziáját. Hol van ez a csodálatos fauna ma már? Lassan kihal az a generáció is, aki még emlékszik erre a paradicsomra!
Tudvalevő, hogy minden horgászat etetéssel, főként etetőanyag előkészítéssel kezdődik. Emlékszem, hogy a kertünk egy elkülönített részében könnyű, három lábon álló, ajtóval ellátott tűzterű, henger alakú, nyitott tetejű, rozsdás lemezkályha állt, később kifejezetten kukoricafőzés céljára. Tetejére pont belepasszolt az 50 liter űrtartalmú üst, -közvetlenül a tűztérbe lógott- amit deszkából készített fedővel zártunk le. Az egyszerre 30 kg főzési kapacitású üstöt megpakoltuk száraz kukoricával, felöntöttük vízzel és legalább fél napon keresztül főztük lassú tűzön. Erre jól emlékszem, mert -gyerekként- az én feladatom volt a teljes procedúra lebonyolítása, a tűz táplálása, a puhulás és a leégések elkerülésének ellenőrzése. Nagyon nem szerettem csinálni, mert rengeteg nyesedékfát kellet aprítani és sohasem sikerült megakadályozni teljes mértékben az odakozmálást. Szerencsémre csak hetente került sor az újrázásra! A nagy szemű, kézi fejtésű kukorica óriásira dagadt főzés közben, egynél több szemet fel sem tudtunk tenni termetes horgainkra. Azóta is keresem az ilyen méretű, zamatos, illatos, kukoricát… mindhiába.
A mai kukoricafőzés már elvesztette akkori romantikáját. Nyolc literes -konyhából kiselejtezett- kuktában készítem, egy napi áztatás után, forrástól számított 20-30 percig. Ezt a műveletet néhány konyhai „balesetet” követően már csak a szabadban szabad végeznem! Öblítés nélkül forrón -szűrés után- teszem az edénybe indulás előtt és még melegen kerül be a vízbe -talán így több zamat és íz áramlik szét, gondolom.
Az etetés megegyezett a mai gyakorlatommal: -azazhogy átörökítettem- horgászat befejezésekor alapos beetetés, 3-4 marék lyukanként, 1-1 marék szétszórva kicsit távolabb a környéken. Másnapi megérkezés és óvatos kikötés után -etetés nélkül- azonnali bedobás az esetleg bent tartózkodó, táplálkozó ponty kapásra bírására. Ha ez eredménytelen, akkor negyedóra múlva egy marék kukoricát szemenként bedobok csalogatónak, amit óránként megismétlek. A későbbi horgászatra tervezett helyet 1-2 marékkal előetetem. Akkoriban ez volt a „tuti” recept, esetenként konyhai étkezési maradékkal -mosléknak hívták- felturbózva. Jöttek is rá a pontyok, kiszámíthatóan!
Mint már említettem csónakunk a strand szélén volt az épített parthoz merőlegesen kikötve néhány ladik társaságában, a fürdőzőktől csak egy szakadt, rongyos, alacsony kerítés választotta el, mely nem igazán ijesztette el a kíváncsiskodókat. Az egy db. éltes kenuevezőn és a vízmerőn kívül mást nem hagyhattunk benne.
Manapság -a gépi hajtású járművek korában- hajlamosak vagyunk elfelejtkezni a háború utáni világ közlekedési nehézségeiről. Az embereknek helyközi közlekedésre nem sok lehetőségük volt. Vagy a lábukat, vagy -a jobbmódúak- kétkerekű járművet használtak. Házunktól a vonyarci strandkikötőig taró 2 km-es szakaszt, más eszközünk nem lévén, kerékpáron -mi csak biciklinek hívtuk- tettük meg. Minden alkalommal komoly feladatot jelentett a horgászbotok, a 2,5m-es fanyelű merítőszák, az etetőanyag, meleg ruházat, élelmiszer, stb. szállítása, visszafelé tetézte a gondokat az esetleges halak elhelyezése is. Jókora ügyesség kellett a vázra kötözött 2 db, jó 5 méteres bambusz horgászbottal kerékpározni főúton és forgolódni kis utcácskákban. Persze az 50-es évek forgalmi viszonyai mellett ez még nem volt veszélyes, a lovaskocsikat így is lehagytuk, mással meg úgysem találkoztunk.
A fentiekben már utaltam rá, hogy a mai nádi módszer teljes mértékben a régieken alapul. Annyi különbséggel, hogy a nád folyamatos eltűnésével és a gyékény térnyerésével a kemény feltételek felpuhultak, ez kevesebb szigorúságot, több szabadságot, finomodó szerelést tesz lehetővé. Tudvalevő, hogy a gyékény sokkal „kezesebb” a nádnál, könnyen kifordul az iszapból és éles kagylócskák sem lakoznak a szárán. Ha különösebb galiba nem keletkezik a gyékénybe beugrott ponty önmagától szabadul belőle megfelelő -nem erőszakos- irányítással. Azonkívül a gyékényszár tapasztalatom szerint nem sérti, vágja el a fonott zsinórt, így azon is lehet könnyíteni.
De nézzük tételesen a mai balatoni, nádi horgászfelszerelés mennyiben különbözik a régiektől? A legnagyobb változás a könnyű, gondozásmentes műanyag csónakok terén történt. A régi, kifejezett horgász facsónakok stabilitását ugyan nem érik el, de elektromos motorral szerelve gyorsan siklanak és a horgászhely hangtalanul, a legkisebb zavarás nélkül közelíthető meg, míg azelőtt a helyre érve az evezők kivétele és elhelyezése mindig robajjal járt. Csónakból nagy a kínálat, nem árt körültekintően választanunk.
Horgászbotból igen széles a választék, de nádi pontyozásra egy-egy kivételtől eltekintve alig találunk alkalmasat. A bambuszokat felváltották a nagyon praktikus, jól kezelhető és szállítható többrészes és teleszkópos botok, ebből én igyekeznék a leghosszabbat min. 4 méterest és a legnagyobb 200-300 gr dobósúlyút vásárolni. Nálunk még a maradi, régihez ragaszkodó horgászok is -a bambusz beszerezhetetlensége miatt- folyamatosan térnek át a teleszkópos botokra. Fontos, hogy határozott, nagyon gerinces -ne lotyogós- erős spiccű, ám könnyű legyen. Ha találtok ilyet, szóljatok nekem is!
Horgászzsinórok fejlődtek a legtöbbet az elmúlt években a legtöbbet érzésem szerint. Ma már se szeri-se-száma a fonott zsinóroknak, kis kutakodással lehet olyan vékony, 0,25-ös fonottat is venni, amelynek szakítóereje 39 kg. Ez kolosszális… szinte eltéphetetlen… teljes biztonsággal használható éveken át, nem sérülékeny, alig látható, rendkívül megbízható! A környékünkön a monofil zsinórokkal való rossz tapasztalatok után már kizárólag a nagy strapabírású fonottat részesítik előnyben a nádi horgászok.
Orsó a nádban inkább zavaró, mint lényeges elem, ezért, ha lehet mellőzik -és nem az „occsítás” miatt- igazából nincs szerepe, ahogy már az előzőekben is említettem. Ám a gyékényben fordul a kocka, itt már távolabbról lehet horgászni – kevésbé zavarva a halat- és 6-10 méterre eldobni a könnyű szerelést csak orsóval lehet. Ezzel együtt jár, hogy a hosszabb zsinór nagyobb kifutást engedélyez a pontynak, a helyesen beállított fék pedig kontrollálja a húzóerőt, nagyobb esélyt adva a kíméletes fárasztásnak, szákolásnak. Én peremfutó orsót használok, de mostanában sok jót hallottam a multiorsóról, kacérkodom a kipróbálásával. Talán tudtok ebben, a számomra ismeretlen készülék használatában és megfelelő választásában segíteni.
Úszó tekintetében ismeritek az álláspontom, az egész nádi-gyékényi horgászat leggyengébb kínálati pontja, már én is ráfanyalodtam a régi bevált módszer általam kreált hibrid változatára. Én nem találtam a piacon -lehet, hogy nincs is- céljainknak megfelelőt. Ritka kivételtől eltekintve mindenki hattyútoll úszóval horgászik.
Bevágáskor az úszókra ható nagy tehetetlenségi erőhatás csökkentése, no meg azok -szükség esetén- gyors cseréje céljából a főzsinórra csúszó, -kicsi, 8-10-es méretű- karabineres forgókapcsot helyezek és ebbe akasztom a füles úszót. Sajnos az úszósérülésektől nem igazán véd, de pillanatok alatt cserélhető, persze azonos kisúlyozású úszóra… feltéve, ha, a gyakori cserétől még maradt ilyen a készletedben. Javasolnak még vékony,erős szilikoncsövet ráhúzni e karabinerre, fel egészen az úszó szárára, ez átveszi az erő egy részét és valóban csökkenti az ostorcsapásból eredő károkat.
Ahogy én meg tudom ítélni a horgok változtak a legkevesebbet az elmúlt bő 50 év alatt, a mai napig ugyanazokat a bivalyerős, vastaghúsú, nagy szakállú horgokat keressük és használjuk. A vékony horog további hátránya a kihajláson kívül, hogy erős akasztáskor bizonyos késhatás érvényesül, egyszerűen elvágja a hal húsát… így marad le és sérül meg a már mienknek tudott ponty.
Fontosnak tartom a horgokkal kapcsolatban felhívni a figyelmet arra, hogy füles horog alkalmazása esetén feltétlenül ellenőrizzük a kötés állását, feszességét a fülön, mert a laza csomó hajlamos elcsúszni és a horogszárral nem tökéletes zárás alatt a vékony fonott zsinór kicsúszik a fülből. Eléggé szégyenlem, de idén tavasszal két pontyom is ily módon szabadult „pirszing”-el a szájában.
Etetési módszerek, trükkök az idők folyamán nem változtak, ki áztatott kukoricával, ki főzöttel, ki főtt krumplival, ki etetőgombóccal, ki bojlival, ki mindezeket vegyesen használva, ízesítve etet -talán csak a moslék marad otthon- ízlése szerint több-kevesebb sikerrel.
De a legfontosabbról majdnem el is felejtkeztem! Amikor a klasszikus kapást követően akcióba lendült bot a zsinóron át az orsóra -ha úgy tetszik a zsinórtárolóra- továbbítja a küzdő ponty pulzáló terhelését és mindez a horgász kezében összpontosul, akkor a koncentrálás és az adrenalin szint az egekbe tör. A sikeres szákolás és a hal csónakba emelése már diadalmenet… de az egész megkoronázása, kíváncsiságunk bizonyítása a hal mérlegelésével záródik. A sok-sok lehetőség közül hadd válasszam ki ezt a több mint 100 éves, muzeális „POCKET BALANCE” -zsebmérleg- mérlegcsodát, amit mi is használtunk és a mai napig nagyon pontosan működik.
Forrás: kocika.freeblog.hu
Sajnos a blog már 10 éve megszűnt.