Mióta a Velencei-tó horgászkezelésbe került, s a fogási eredmények ugrásszerűen megnőttek, egyre több és több régi és új sporttárs keresi fel partjait, nádasainak zegét-zugát. Magam 1955 óta horgászom a tóban, tehát 33 évemmel is idős horgásznak számítok. Sukorón lakom, a tó északi partján. Az alább leírt események az ún. „Paptó” öblében játszódtak le a múlt év tavaszán, és egy hét időtartamát ölelik fel. Szolgáljanak tanulságul, vagy ha úgy tetszik, szórakozásul.
Március 8. szombat
Délután 2 óra felé eveztem be megszokott helyemre. A levegő párás, de itt-ott kivillant a koratavaszi napsugár. Keszegező készséget vittem magammal, csalinak kenyérből gyurmát. A nád elé dobáltam, megpróbáltam néhány keszeget kapásra ingerelni. Több-kevesebb sikerrel jártam, főleg az apraja kapott. Itt-ott azért akadt egy-egy rendesebb dévér vagy bodri. A tulajdonképpeni eseménysorozat innen kezdődik. A nádkaréj jobb oldalán lassan kiemelkedett a vízből egy ferde nádcsonk, majd ugyanolyan lassúsággal elmerült. Majd ugyanez még egyszer szinte ugyanúgy megismétlődött. Gyomromon enyhe remegés futott át. Ez ponty! De csak egy keszegező van nálam, 0,15-ös zsinórral. Ez legalább francia. Mindegy, megpróbálom. Óvatosan a nád elé pottyantottam az érzékeny szereléket. Az úszó szinte azonnal felfeküdt, majd lassan alámerült. Bevágás után a hal megiramodott, majd pár másodperc múlva a szerelék üresen hátravágódott. Nem a zsinór szakadt el, a parányi keszegező horog akadt ki. Közben be is sötétedett, fejemben nagyszabású terveket forgatva eveztem ki.
Március 9. vasárnap
Kora hajnalban összeállítottam egy pontyozó szereléket. 0,35 francia zsinór, feltolós rendszerű balsafa úszó, közepes nagyságú „Mustad” pontyhorog. Mikor elkészültem, kintről autóduda hallatszott. A ház előtt veterán Trabantjában barátom és állandó horgásztársam, Laci várakozott. Elmeséltem a tegnap délután történteket és rögtön láttam, hogy barátom „be van oltva”. Rögtön megfordult majd tíz perc múlva két pontyozóval és egy hátizsákkal felfegyverkezve jelent meg. Be a kocsiba, irány a tópart. Mivel az ő csónakja még a parton várta a tavaszi renoválást, így az én csónakommal mentünk be mindketten. Evezés közben megbeszéltük a haditervet. Barátom két botot hozott, én csak egyet. Úgy döntöttünk, hogy Laci az egyik szerelésre gilisztacsokrot, a másikra kenyérbél-gyurmát tesz. Én maradtam a kenyérbélnél. Először Lacinak volt kapása a gilisztacsokorra, de elügyetlenkedte. Alighogy leült, úszóm körül mozgás támadt, majd lassan emelkedni kezdett a balsafa test. Bevágáskor a nádban elcsörtetett egy ponty, azt hittem, elhamarkodtam a bevágást.
Reményvesztve kurbliztam, mikor a csónaktól 4-5 méterre élet költözött az addig ernyedten lógó zsinórba. Az történt ugyanis, hogy a hal a bevágás után a csónak felé indult, ezért nem éreztem a húzást az első pillanatokban. Egy perc múlva a csónak mellett csapkodott az idei első szép kerek tükörponty. A dátum tehát március 9.! Ezt az időpontot azért kívánom hangsúlyozni, mert sem a parton, sem a tavon teremtett lelket nem láttunk! E kis kitérő után térjünk vissza a még mindig a csónak mellett csapkodó potykához. Merítő persze nincs. Mindig így van az ember, a nagy sietségben a legfontosabbak egyikét otthon felejti. Barátom azonban hamar feltalálta magát és kopoltyújába nyúlva beemelte a már viszonylag megszelídített jószágot. Áhítattal gusztáltuk és óvatos becsléssel 1,5 kg-ra saccoltuk. Otthon kiderült, hogy 1,9 kg-ot nyomott. Ezután Laci barátom percei következtek. Két ragyogó kapás, két idény eleji bevágás. Az eredmény semmi. Azaz hogy mégis valami, nevezetesen az, hogy a kapás abbamaradt. 11 óra felé másik helyen próbálkoztunk. Itt Lacinak nem volt kapása, én kb. 15 perces várakozás után fogtam egy 1,5 kg-os tükröst. Délben kieveztünk, hazamentem ebédelni. Barátom még visszament; 2 órakor fogott is egy 32 cm-es tőpontyot. 3 óra felé erős délnyugati szél támadt, ezzel a ragyogó verőfényes időnek és Laci türelmének is vége lett. (Bár egyesek szerint ez utóbbi határtalan.) Másnap az erős szél tovább fújt, nem mentem le.
Március 11. kedd
1/2 12-kor beeveztem. A szél teljesen elállt, gyönyörű verőfényes az idő, legalább 18 Celsius-fok. A „Paptó” első öbléhez mentem, ahol vasárnap az első pontyot fogtam. (Továbbiakban I-es hely) 2 pontyozó felszerelést vittem. Egyik „UNIVERSAL” üvegbot, 0,35-ös francia zsinórral, zártdobú „Daiwa” peremfutóval, másik könnyű, egyrészes bambusz 0,35-ös NDK zsinórral „Galion” peremfutóval. Mindkét boton közepes nagyságú „Mustad” pontyhorog. Kb. 10 perces várakozás után a bambuszboton volt az első kapás. Ezen felfektetős rendszerű gyári úszó volt. Szokatlan nekem, hiszen évek óta saját gyártmányú feltolós balsafa úszókat használok, osztott súllyal. A kapást el is toltam annak rendje és módja szerint. A bevágás ugyan ült, de a hal kb. 1 méter után lemaradt. Utána beakadtam, be is szakítottam a felszerelést. Egy bottal horgásztam tovább. A jobb oldali nádlyukban szép kapás és kb. 13-kor egy 1,30-as tükröst szákoltam. Közben 2-3 elrontott kapás, majd 3 óra felé megvan a második. Ez már szebb, 2 kiló körüli tükrös. Hazamentem és időközben hazaérkezett feleségemmel megbeszéltük a dolgokat. Száraz kenyeret vittünk magunkkal, s beáztatva beszórtuk az I-es és II-es helyen. Visszafelé menet kíváncsi voltam milyen hatással volt az első etetés. Ahogy csendben eveztem az I-es hely mellett, láttuk, hogy pontyok döngetik a nádast, szedik fel a beszórt kenyeret.
Március 12. szerda
Átkozott balszerencsés nap! 1/2 7-kor indultam, félúton vettem észre, hogy a nylonzacskó a csalival és cigarettával otthon maradt. Kutyagolhattam vissza. A csónakhoz érve jutott eszembe, hogy az evezőket a rejtekhelyen felejtettem. Bosszúsan ügettem hát el a nádkupachoz, ahol az evezőket szoktam eldugni. Az igazi bosszúság azonban itt ért. Az evezőknek csak hűlt helyét találtam. Valamelyik „tréfás” jóakaróm jobb helyet talált neki. Erre a jobb helyre azóta sem akadtam rá. Futólépésben haza csáklyáért. Mire beértem tegnap beetetett helyemre, 8 óra körül járt az idő. Fél óra alatt 3 ragyogó kapásom volt, ugyanazon a boton mindhárom lemaradt. Megnéztem a horgot (épp itt volt az ideje!). A horog hegye le volt törve. Hogy lehet, hogy eddig nem vettem észre? Gyors csere, de kapás most már nincs. Közben mérsékelt délkeleti szél támadt, a víz fodrozódni kezdett. Végigpróbáltam még néhány helyet, teljesen eredménytelenül. 1 óra felé hazamentem azzal, hogy na, majd délután! Délután azonban a szél felerősödött, esőtől terhes felhők hasaltak a tóra és zuhogott a zápor. Átkozott nylonzacskó!
Március 13. csütörtök
Délután 1/2 3 óra felé beeveztem az I-es helyemre. Az idő szép napsütéses, de a délkeleti szél ismét fúj. Már szinte allergiás vagyok erre a szélre. Kenyérbéllel csaliztam, két nyamvadt kapás, két nyamvadt ponty, 23 ill. 25 centisek. Mindegy, egy darabig még maradok, hátha „ehető” hal is akad. Eközben kapkodom a fejem: itt is, ott is ugrik a hal, az úszót is húzogatják, lökdösik, de bevágni nem lehet. Fél 6 felé a szél felerősödött, a mozgás is abbamaradt. Figyelem a naplementét, hiszen holnapra Lacival megbeszéltem, hogy korán reggel kimegyünk a vízre. Szép tisztán megy le a nap, ha a népi szólásmondásnak hihetünk, nem lesz szél. Csúnya, szeles, esős idő volt pénteken. Borzongva néztem ki az ablakon, a víz látására is libabőrös lettem.
Március 15. szombat
Már reggel fél 7-kor az I-es helyemen voltam. Tegnap főztem kukoricát, most az a csali. Semmi mozgás, kapás sincs. Vissza a kenyérbélhez! A keszegek lökdösik, húzogatják, de semmi komoly. Fél 9 felé esőfelhők gyülekeztek, szemerkélni kezdett az eső. Esőkabát nincs, kénytelen voltam összepakolni és hazamenni. Jó is, mert nagy zápor kerekedett, úgy fél 12-ig tartott. Fél 1 felé a felhők szétoszlottak, a nap kisütött, a szél elállt. Ideális idő, futólépésben mentem a parthoz. Alighogy az I-es helyemre érve lekaróztam a csónakot, távoli dörgést hallottam. Először azt hittem repülőgép, de nyugatról felhők tornyosultak és a dörgés közeledett. Láttam egy villámlást is, és a rá következő dörgésből kiszámítottam, hogy a zivatar kb. 10-12 km-re lehet. A part 5 perc, még maradhatok valamennyit. Mert a kapás, az rögtön megindult. A csali most is főtt kukorica. Először egy 28 cm-es retúrt fogtam, majd 1 percre rá ugyanazon a helyen egy másfeles tükröst. Jelölt hal. A dörgés közeledett, az eső is szemerkélni kezdett. Sebbel-lobbal összepakoltam és még a zivatar kitörése előtt hazaértem. Március 16. vasárnap kora reggel indultam, 6 órakor már a helyemen voltam. Az idő szép csendes, az ég tiszta, jó idő várható. A nádban mindenfelé ragyogó mozgás. A csali főtt kukorica. Remegő kézzel csaliztam és dobtam be.
Azonnal kapás, azonnal elrontva. Túl hamar vágtam be. A bevágás után nagy csörtetés a nádban. Hú, de szép lehetett! Hogy az a…!! Na, semmi baj, van itt még hal! Miközben tűzöm fel a kukoricát, félszemmel a másik úszóra pillantok. Az békésen fekszik a vízen, illetve fektében kissé remeg. Bambán bámulom, kezemben a másik bottal, reflexeim teljes csődöt mondtak. Mikor végre pillanatnyi elmezavaromat leküzdve felkaptam a botot, az úszó egy billenéssel helyreállt. A felkelő nap sugarai gúnyosan csillogtak a vizes úszótesten. Méregbe jöttem. Gyorsan bedobtam a másik szerelést és rágyújtottam. Na, most döntsd fel, ha mered! Persze, nem meri. Pedig ott mozog mellette. Viszont az előbb bedobott feltolós rendszerű úszó, az egekig kinyomva kényelmesen sétál be a nádba. Reflexszerű gyors és főleg óriásira sikerült bevágás, amelyről a zsinór véleménye csak annyi volt, hogy paang! s én szaporíthattam bűneim lajstromát a hangosan elmondott szitkozódással. Ha valaki akkor lát, és hallja, ahogyan félhangosan motyogva szerelek, bizonyára széles ívben kikerül, gondolván, valami hibbant alakkal akadt össze. Még szerencse, hogy közben jött Laci, akinek elpanaszolhattam a pontyok méltánytalan eljárását.
Órámra néztem, 9 óra. Laci lekarózott a II-es helyre, és most már ketten folytattuk a gubbasztást. A pontyok, úgy látszik, nagyon a szívükre vették az előbbi szidalmakat, mert bár mozgás továbbra is volt, nem kaptak. Próbálkoztunk kenyérbéllel is, de eredménytelenül. Laci erre gilisztacsokrot fűzött fel, és azzal próbálta jobb belátásra bírni a csökönyös potykákat. Erre aztán volt is néhány kapása, de nem a jól bevált etetett helyeken, hanem mindenfelé lehetetlen levéltenyérnyi lyukakban, ahova bedobni is életveszélyes. Laci ettől függetlenül erőltette ezeket a nyavalyás kis lyukakat, minek eredményeképpen fogott is egy 28 centis retúrt, és egy méteres nádgyökeret. Beakadt ugyanis, mégpedig annyira, hogy oda kellett húznia a csónakot, hogy a horgot kiszabadíthassa.
A pontyok ezt végleg nem vették jó néven, és még a környékünkről is végleg elpucoltak. Két ilyen balekkal csak nem töltik a drága idejüket! Felszedelőzködtünk, másik helyre eveztünk. Itt 1 óra felé mindketten fogtunk 1-1 kb. 1,30-as tükröst, de ez már csak gyenge vigasz volt a délelőttiekért. 2 órakor korgó gyomorral és a vasárnapi ebédről való elkésés következtében otthon kialakult helyzetet és lehetséges kibúvókat latolgatva komoran hazaballagtunk. Hát íme, egy hét a horgászszezon elejéből! Summa-summárum fogtam egy hét alatt: 6 db méretes pontyot, de a leírtakból kiderül, hogy ez csak töredéke volt a lehetőségnek. Mindez tehát március elején történt. Ebből fakadóan lehetne ennek az írásnak a címe az is: Érdemes-e a Velencei-tóban márciusban pontyozni? Azt hiszem, a fentiek erre egyértelmű választ adnak.
Kiss Ferenc – Sukoró
