Egy ponty története, ami több lett egyszerű fogásnál
A magánkalendáriumomban 1966. július 12-e piros betűs ünnepként szerepel. Ez a nap nálam nem más, mint a „pontyok napja”. Nem véletlenül: ezen a nevezetes napon – és erre tanúim is vannak! – három pontyot fogtam a csopaki nádasokban.
Volt okom az örömre. Az előző év ugyanis kifejezetten gyászosra sikerült: mindössze egyetlen ponty „tisztelt meg” a jelenlétével. Sőt, akadtak olyan sanyarú esztendők is – árvíz, aszály, jégverés sújtotta idők –, amikor még ennyi sem jutott. Ez a július 12-e azonban valóban dicsőséges nap volt. Amikor a harmadik pontyot is kiszákoltam, még álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a régóta várt szerencse mennyi gondot fog okozni.
A titkos csali: A nokedli diadala
Éppen szabadságom tizenkettedik napját töltöttem. Késő délelőtt üres szákkal tértem vissza a vízről, dél körül pedig fátyolos ború fedte be az eget. Eső helyett azonban vendégek érkeztek: Dunántúlt járó kollégák toppantak be. Hal helyett kávéval kínáltam őket, és alig vártam, hogy továbbálljanak Tihany felé.
„Bizony, ideje lenne már valamit fogni…” – morogtam magamban, és nekiláttam az ebédnek.
Karfiolleves volt. A karfiolnak ugyan nincs sok köze a horgászathoz, de a levesben úszó nokedli hamarosan főszerephez jutott: ezzel a csalival fogtam meg mindhárom pontyot. Kettőt rögtön ebéd után, a harmadikat este hét körül.
„Miss Balaton” születése
Itt kezdődött a baj. Az első kettő sorsa egyértelmű volt: halászlé. De a harmadik… Az egészen más volt. Igazi nemes ponty. Szép, kívánatos, tökéletes példány. Egy igazi „Miss Balaton”. Úgy becézgettem, mint öregedő férj az ifjú feleségét. Zavarba ejtett. Mit kezdjek vele? Legszívesebben kézen fogva körbejártam volna vele a tavat, hogy mindenkinek eldicsekedhessek. Végül rabszíjra fűztem, és visszaengedtem a nádasba, hadd búcsúzzon el a családjától.
A hiúság országútján
Másnap reggel támadt egy ötletem: átviszem a pontyot Révfülöpre a keresztkomámnak. De előtte látni akartam a „száraz tényeket”.
• Hossz: 47 centiméter
• Súly: 4 kiló és 4 deka
Némi csalódás volt, mert öt kilónak reméltem, de így is ölben vittem ki a partra. Útközben cseh turisták állítottak meg: „Eladó?” – kérdezték. „Nem.” Csütörtök hajnalban már a vonaton ültünk. Frissen vágott sás közé fektettem, az utasok pedig körbeállták a vergődő „rabot”.
— „Szabad megnézni?”
— „Hogyne!”
— „Eladó?”
— „Nem.”
A hiúság ördögének engedtem, de a kapzsiságnak nem. Nem vagyok rabszolga kereskedő.
A rabtartó zsákmány
Révfülöpön derült ki a feketeleves: a komám csak 15-én érkezik. Ma még csak 14-e van. Miss Balaton bekerült a hátizsákomba, a fillérkukoricák helyére.
Zánkáról gyalog indultam Szepezd felé, egy másik ismerőshöz. Ahogy a vonat robogott a Balaton mellett, irigykedve néztem a stégeken ülő horgászokat. Ott lehettem volna közöttük, ehelyett én teljesen őrült módon házról házra hurcoltam a „nem eladó menyasszonyt”. Nem a ponty volt az én rabom. Én voltam az övé.
Hősi halál és halotti tor
Szepezden a kertkapu nyitva volt, de a házigazda sehol. A kertben egy hordó állt, teleengedtem vízzel, és beleborítottam a hátizsák tartalmát. Miss Balaton élettelenül bukott ki a fűre. De csak tetszhalott volt: egy órán belül magához tért a csordogáló vízben. Végül ott, újra életre kelve hajtotta fejét a konyhakés alá. Hősi halálát méltóképpen megünnepeltük: halotti torral és a házigazda nemes borával. A tanulság pedig örök: Megfogni nem volt könnyű. De túladni rajta még nehezebb volt.
Molnár Aurél írása
