Miközben horgászom, gondolataim elkalandoznak. Megengedhetem magamnak, hiszen kedves vendégeim még nem érkeztek meg, nyomuk sincs. Pedig finom terítékkel, igazi svédasztallal várom őket. A filédarabkáktól a tavalyi főtt kukoricáig teljes a skála, mindenki azt választhatna, amire gusztusa van. De úgy látszik, nincs étvágyuk…
Végre megérkeztek. Nyúlik a zsinór, bólint a bot, és a bevágás után a hal a fenéken körözni kezd. Néhány forduló után megkönnyebbül a készség. — Rosszul akadt — mormolom magam elé, és újra csalizok. Mögöttem Lajos bácsi megjegyzi: — Vélem is sokszor előfordul — majd oktatólag hozzáteszi — tudod, én mindig visszahúzom a horog hegyét a kukoricába, nehogy a hal észrevegye.
A többiek egyöntetű véleménye: a rossz akadás hozzátartozik a horgászathoz! A rossz akadás nem lehet isten csapása — perlekedem magamban — tenni kellene valamit ellene. De hangosan csak ennyit mondok: — Talán fenn kellene a horgokat — de hamar lehurrognak: — Minek? Élesek ezek a horgok — de ellenvetésemre, hogy az élés is eltompulhat, már csak hümmögés a felelet.
A vita végére megérkezett Jóska, és bosszankodva mesélte: — Több kapásról is lekéstem, pedig láthatjátok — mutatta a felszerelését — jó hosszúra vettem a horogelőkéket, hogy az óvatos hal is bátran felvehesse. Mégis minden kapást lukra vágtam, csupán egy daliás retúrt fogtam, igaz, az vitte volna a botot is.
A gondnok megérkezett a postával, a horgászújság is az asztalra került. Gyorsan elkértem, bár a többieket a Népsport jobban érdekelte. A hetedik oldalon megakadt a szemem a „Folyóvízi fenekező pontyozás” című pályázaton, és belemerültem. Ez az én emberem — gondoltam a cikk végére érve — ezt érdemes alaposan áttanulmányozni. Érdekes, mintha a nem régi szakmai csevejre érkezett volna válasz a lap hasábjain. Itt szó volt a horog élesítéséről, a rövid előke hasznáról, sőt még olyan istenkáromlásnak számító kitételről is, hogy pontyot süllőhoroggal lehet eredményesen fogni.
Újból átrágtam a cikket, és némi finomítással „adaptáltam” a Ráckevei Dunára a módszert. Valamivel vékonyabbra, az ajánlott alsó értékre, 25-ösre vettem a zsinórt, a negyvenes helyébe harmincast használtam. Alsó ólomnak kis laposat kötöttem, a lassan áramló vízben az is elég. Gondosan megfentem a vékony húsú süllőző horgokat, és horgászdobozomba került egy nagyító is a csak nagy ritkán használt fenőkövek mellé. Aprólékos gonddal elkészítettem a szereléket. Igaz, az etetőkosárhoz fel kellett áldoznom feleségem szifonjának műanyag csövét. Csalit is készítettem a meglévő kukoricák, puffasztott rizs és ki tudja még milyen elnevezésű halcsalogatók mellé. A lényeg, hogy nagyon puha legyen. A mézes gyurmám olyanra sikerült, hogy a hal szájnyoma is meglátszott volna rajta. Mindezt természetesen a közröhej elkerülése érdekében titokban bűvészkedtem össze, majd délután beálltam a szokott helyemre.
Az egyik botot mirelit kukorica, puffasztott rizs szendvicsekkel csalizva a csónak peremére helyeztem, hogy a hosszan kinyúló vége jól rugózzon. A másikra a mézes gyurma került, ezt kézben tartottam, a zsinórt az ujjamra helyezve.
Öt órakor kezdődött a kísérlet, de nyolc óra tájban már magam is kételkedtem a módszer eredményességében, mert eddig egy mozdítás sem volt. A többiek bizonygatták — süket a víz!
Fél kilenc felé a már majdnem zsibbadó ujjamon apró bizsergést jelezett a zsinór. Olyan gyenge volt a jel, hogy szinte csak kötelességszerűen vágtam be, talán ráakad a kis keszeg. De nem az volt. A puhára állított fék jóvoltából a hal mintegy hatvan métert lehúzott, majd felölelt egy bóját. Bizony elég nehéz volt fél kézzel a csónakot eloldani, majd a hal után mankózni, de mindez sikerült. Még egy darabig hajókáztunk, majd egy olyan széle-hossza egy, azaz kétszer 69-es pontyot tereltem a szákba. A nagyobb gondot a szélessége jelentette. A hatalmas ponty a mérlegen 11 kiló 30 dekát nyomott!
— Mázlista — nyugtázták a fogást a többiek, s ebben bizony igazuk volt. Azt nem tudták, és akkor még nem árultam el, hogy a süllőhorog úgy ült a hal szájában, hogy csak fogóval tudtam kioperálni.
Ez hétfő este történt. Szerda reggelig én is beálltam a sorba, ugyanúgy nem fogtam halat, mint a többiek. Végre hajnali ötkor finom kis ütést éreztem az ujjamon. Bevágás, fárasztás, szép kis ponty volt a vendégem. A mérleg kereken két kilót mutatott. Egy jó fél óra múlva újra jelzés az ujjam hegyén: a helyzet hasonló, csak az ellenállás nagyobb. Óvatosan kezeltem a felszerelést, nem akartam elveszíteni a halat. A szákot is nehezebben emeltem, a mérlegen 4,25-nél állt meg a mutató.
A süllőhorog mindkét halnál alaposan megtette a magáét, én is a magamét azzal, hogy a kagylóba, tuskóba akadt horog hegyét minden alkalommal gondosan utánafenem.
A tanyán a hangulat nem változott, csupán a mázlista jelző kapott egyre nagyobb hangsúlyt. A halakat egy nagy szákba tettem, és hazautaztam.
Pénteken délután a feleségemmel megerősítve érkeztem a tanyára, rá főként a halpucolásnál várt vezető szerep. Miután mindent elrendeztünk, én illedelmesen elköszöntem tőle, és horgászni indultam. — Megyek szaporítani az állományt — mondtam kissé nagyképűen, de hamar eszembe villant: a halak védőszentje nem nézi jó szemmel, ha valaki dézsmálja a védenceit — s ráadásul még szemtelen is.
Ez alkalommal egy szép, 4 kiló 50 dekás tükörponttyal ajándékozott meg a vizek ura. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kapás ezúttal is a kézben tartott boton jelentkezett, a süllőhorog tökéletesen ült, a csali mézes gyurma volt, puha, ízletes, ellenállhatatlan…
A mázlista jelző gyengült, az irigykedés nőtt, különben minden maradt a régiben.
Teendőim csak vasárnap délelőtt engedtek megint a halak közelébe, amikor feleségem már javában varázsolta konyhakésszé a szépen felszaporodott pontyokat. — Hová mész? — kérdezték barátaim, hiszen délelőtt 11 órakor, rekkenő hőségben nálunk nem szokás pontyozni. — Megnézem, mit csinálnak a pontyok — válaszoltam, és gyorsan eleveztem. Alig több mint fél óra múlva ismét a tanyán voltam. Hétágra sütött a nap, nem csodálták, hogy visszajöttem, kellemesebb ilyenkor az árnyékban hűsölni. Amikor a csónakból kiléptem, előbb csak egy csodálkozó hang hallatszott, de nem sokára körülöttem csoportosult mindenki. Nem, én voltam a közérdeklődés tárgya, hanem a szákom.
Egy hatkilós ponty volt benne.
Egymás után kaptam a kérdéseket: mivel fogtad, hol fogtad, hogyan fogtad?
Elérkezettnek láttam az időt, hogy előálljak a farbával. Szépen sorban elmeséltem mindent, pontról pontra úgy, ahogy a horgászújságban olvastam, majd ahogyan megvalósítottam. A süllőhorog „sehogy sem fért a fejekbe”, de amikor a felszerelésemet is apróra szemügyre vették, sőt összehasonlították a hamar előkapart horgászújságbeli cikkel, akkor mintha valami kis elismerés is kicsengett volna a szavakból. Még beszélgettünk egy darabig, de a kisördög megint fészkelődni kezdett bennem, így kimondtam, ami a bögyömet nyomta: — Igazatok volt, mert mázlista vagyok. Ilyen sorozatot egy hét alatt soha nem értem el életemben. De mit ért volna a mázli, ha nem olvasom el és nem valósítom meg Bozsér Zoltán módszerét? Ezeknek a halaknak a felét sem fogtam volna meg a szokott kényelmes módon: majd ha jön és viszi, akkor bevágok.
Érdekes, rögtön megnőtt a horgászújság becsülete, egymás után forgatták a lapokat.
Magyar Horgász (1987) Kovách Sándor
