Matula Gy.Oszkár – Vízparti sztriptíztánc
Valami hidegre ébredtem ami felülről érkezett s egy rég esedékes javításra emlékeztetett : ideje volna kijavítani a sátor tetejét ott, ahol felfeslett a varrás. A rám csöpögő vízből következtetve a hajnal bőkezűen mérte a harmatot, az szivárgott be a felfeslésnél. Túl ezen más fogyatékossága is van a sátor matuzsálemnek , például az, hogy túl alacsony, csak négykézláb lehet be vagy kimászni belőle, amit hosszú évekig toleráltam, s csak az után kezdtem kifogásolni, hogy betöltöttem a hatvanat. Igaz a mondás, a kor velejárója a fokozott komfort igény, ami nálam abban (is) jelentkezik, hogy negligálom az éjszakai horgászatokat.
Ez a mostani sem az én ötletem volt, hanem a Matyié. Jeles barátom azt hozta fel ürügyül, hogy esedékes megünnepelni húszéves együtt csatangolásunk évfordulóját, ott, ahol először futottunk össze. Ráadásul van egy fülese, fenemód elszaporodtak a rekord méretű törpeharcsák a Borzasnál, akad köztük kilós is a zsilip alatti katlanban. A törpék iránti érdeklődést értettem, ez volt a felesége gyengéje, imádta a törpeharcsa pörköltet. A súlyt illetően azonban volt némi kételyem,én életemben nem fogtam még kilós törpéket. Mint később kiderült,nekem lett igazam, az infó sántított,törpe ugyan volt dögivel, csak nem kilósak. Nagy csalódás nem ért,a Borzas zsilip és környéke máskor is szolgált már meglepetésekkel, jóval is, rosszal is.
Ez a műtárgy egyike azoknak, amik a Ráckevei-Soroksári Duna-ág vízrendszerét szabályozza a Kvassay beömléstől Tassig, maga a Borzas zsilip a Duna völgyi fő és a 30-as mellékcsatornák vízszintjét tartja szinkronban. A megközelítést tekintve viszonylag közel van, kocsival egy órányira Pesttől. Ennek ellenére kevésbé frekventált, a horgászok kerülik. Mert a dabasi kőútról letérve egy bitang rossz földút vezet a zsilipig, a mély kátyúkban még nyáron is pang a pocsolya, fent áll a leragadás vagy főtengely törés veszélye. Ezt olyankor kockáztatják meg egyesek, ha híre megy valami időszakos halbőségnek a zsilip felső vagy alsó szakaszán. Az első ilyen rekord bőségre amire vissza emlékszem, a 90-es évek derekán került sor. Akkor úgy elszaporodtak a csukák a környéken, hogy hírmondója sem maradt a békés halaknak,majd a békákat falták fel. A nagyszámú ragadozó váratlan megjelenése olyan volt, mint a népvándorlás korában az ismeretlen néptörzsek feltűnése Európában. A semmiből jöttek, raboltak, hódítottak, aztán nyomuk veszett. Az okát senki sem tudta. Nem így a pontyokét, ugyancsak a Borzasnál hat évvel később. Szó szerint hemzsegtek a zsilipkatlanban, ahol máskor alig volt belőlük néhány.
Járt akkor egy mondás: a Borzasnál csak az nem fog pontyot, aki béna. Bénák nem jöttek de annál több prominens húshorgász,meg olyan fazonok,akikért nem vállalnék kezességet OTP hitelhez. Tudta ezt a térségi halőr is, s míg tartott a pontybőség, naponta kijárt inspiciálni. A pontyok nem véletlenül kerültek ide ilyen nagy tömegben, ezt megelőzően haltelepítés volt a Duna-völgyi főcsatornán, majd rögtön ez után egy több napos esőzés ,amitől úgy felduzzadt a csatorna,hogy a plusz vizet át kellett engedni a XXX-as csatornába. Azzal együtt a telepített pontyok is mentek, egy részük a zsilip alatti katlanban maradt. A Matyi által beharangozott törpeharcsákkal más volt a helyzet, félre lett informálva. A mennyiséget illetően nem lehetett panaszunk,annál inkább a méretükre. A kifogott halak nagy részét visszadobáltuk.
Pénteken délután indultunk s tengelytörés nélkül célba is értünk. A biztonság okáért a kocsikat a töltésen hagytuk,a sátrakat viszont az ártéren vertük fel,közel a vízhez,hogy rálátás legyen a cájgokra. A zsilipkapu zárva volt,így a felső szakaszon a víz feltorlódott,a mérőléc két métert mutatott. Kezdetét vette a megszokott koreográfia. Én a menázsit helyeztem biztonságba, felkötöttem egy faágra,ahol nem érhetik el a rókák. Volt már rá precedens, hogy ravaszdiék megdézsmálták az elemózsiát s reggelire kenyeret ettünk mustárral. Matyi sem maradt tétlen, rá a csalihal fogás maradt, begyűjtött egy csomó snecit s feldarabolta őket. A törpék nagyja alkonyat után indul portyára, tudva ezt előre hoztuk a vacsorát, hogy időben starthoz tudjunk állni. Sült kolbászt ettünk, a melegre jól csúszott a hideg sör. A sör oldja a nyelvet, felidéztük azt a húsz évvel azelőtti délutánt, amikor én húztam ki a degeszből a Matyi öreg Skodáját az én nem kevésbé vén Ladámmal. Hogy miért lett az alkalmi segítség nyújtásból időtálló barátság? Talán azért is, mert egyikünk sem szószátyár, félszavakból is megértjük egymást. Egyetlen gondom van vele. Túl hiszékeny, bedől mindennek.
Erre fáztunk rá most is. – Isten nevében , vágjunk bele – mondtam vacsora után s kiültem a két botom közé a vízparton, Matyitól néhány méterre. Neki volt elsőnek kapása,meg is fogta. Már a húzásból látszott,hogy darabos,felszedett magára két kiló hínárt, merítő hálóval kellett partra emelni. Közelebb mentem, hogy meggusztáljam, kilós nem volt,az biztos. Matyi becsúsztatta a haltartóba, de előbb csókot cuppantott a bufli fejére, majd azt mondta, megfogtuk az Isten lábát, lesz bőven bográcsba való másnap. Ha az ő első törpéjét veszem összehasonlítási alapul, az én törpém legfeljebb lábujjnak felelt meg, csak azért nem dobtam vissza, mert a babona úgy tartja, hogy a visszadobott első hallal a szerencse is elúszik.
A halkra állított zsebrádióm a késő esti híreket mondta, amikor beindult a dömping,olyan gyakori lett a kapás,hogy az egyik botomat félre tettem, a másikra viszont kötöttem még egy előkét. Igy nem kellett kétfelé figyeljek. Éjfélig tartott a hajtás,illetve addig tartott a muníció,kifogytunk a halszeletekből. A szúnyogok sem tétlenkedtek, rajokban törtek ránk. A lámpámban lemerült az elem,tartalékot egyikünk sem hozott. A Holddal sem volt szerencsém, sarlója olyan vékonyra kopott,ami nem segített a látásban. Közös megegyezéssel bevontuk a vitorlákat és eltettük magunkat másnapra. Reggel elsőnek a fizimiskámat vettem szemügyre a visszapillantó tükörben. Nem volt örömöm a látványba. Az arcom jobb fele feldagadt, a szám fele lefittyedt,úgy nézem ki,mint öregapám szélütés után. – Ennyit a szúnyog riasztó spreyedről – akartam mondani Matyinak, de nem volt sehol. A sátra üres volt és hiányzott a hosszabbik teleszkópos botja,amit keszegfélékhez használ. Sejtettem,hová és miért lépett le. Pótlásért,mert kevésnek találta az éjjel fogott „rekord” törpéket az estére tervezett bográcspartihoz.
Tőlünk nem mesze van egy kanyar,utána a vízfolyás felgyorsul,ide gyűlnek a kárászok levegőzni,tuti a fogás. Mégse szívesen jövünk ide,csak végszükség esetén. Mert van egy szépséghibája. A mögötte húzódó olajfaligetet deleltetőnek használják a birkapásztorok, az árnyékban hűsölő bégető nyáj itt rázza ki magából a kullancsokat. Az innenső oldalról a nád miatt nem lehet horgászni, de egy vaspallón átlehet menni a túloldalra. Nyilván ott űzi az ipart Matyi. Nem vártam rá a reggelivel,de félretettem a részét,aztán, hogy teljen az idő, megpróbáltam a pontyot. Tudtam,délre mindenképp előkerül,akkorra terveztük a hazaindulást. Meg is jött, izzadtan, lucskosan, fél veder kárásszal és dühösen. – Valami csirkefogó meglovasította a vashidat,csak a pilótafák maradtak a mederben. Fel kellett menjek a kőhídig.
Visszafelé a rövidebb utat választottam, átcaplattam a csatornán – számolt be a frissen szerzett tapasztalatairól, majd miután végzett,a térdei közé vette a serpenyőt s neki látott a neki félretett kolbászos rántottának. – Hagyhattál volna többet is – mondta tele szájjal s kenyér béllel fényesre törölte a serpenyőt. Tiszta volt a lelkiismeretem,amit siettem közölni. – Igazságosan osztottam el a hat tojást és a negyed rőf csabait Sőt !Neked több jutott a felénél, tekintettel voltam a korpuszodra. A kávét is kifogásolta,langyos volt. Miközben azt hörpölte,azon sopánkodott, hogy milyen gyenge volt az éjjeli zsákmány. – Lili kiveri a dilit, ha meglátja, milyen kevés törpét fogtam. – Csapd hozzá az enyémet is, annyi csak elég lesz. De ha már itt tartunk,áruld el, ki kommendálta neked a Borzas zsilipet,ki regélt a sörösüveg nagyságú törpékről ? Kucsera. A bőr hűljön rá! Címeres tróger ! – Te meg egy címeres pancser vagy, aki mindennek bedől. Ha tudom,hogy ki az informátorod,el sem indulok veled. Kucserát mindenki ismeri a környékünkön, amolyan Münchauzen báró,de legalább Háry János. A sokadik pálya korrekciónál tart,pillanatnyilag házhoz járó kutya kozmetikus és elhunyt házi kedvencek elparentálását bonyolítja az alsónémedi kisállat temetőben.
Matyi végez a kávéval, lötyköli a poharat, ekkor figyelek fel egy mozdulatára, a feje búbját vakarja.Amúgy nem tulajdonítanák jelentőséget a dolognak, de eszembe jut,hogy merre járt. Hangot adok a gyanúmnak:- Te !Nem szedtél fel egy kullancsot?! Meg sem várom a választ, bele túrok a hajába, kurkászom, mint a maki majmok a kölyküket. A gyanúm jogosnak bizonyult, nem egy, hanem két termetes kullancsot találok a bozontjában. Szerencsére még nem értek lejjebb, nem ásták magukat a fejbőrbe. – Képzeld el,ehhez mit szólna Lili – mondom kajánul s a biztonság kedvéért a ruhát is leparancsolom róla. Nem ellenkezik, kilép a göncökből s pucéron ugrál a vízparton. Olyan,mint egy élemedett sztriptíz táncos, a látvány annyira muris, hogy muszáj röhögnöm. Rajtam kívül van még egy tanúja a jelenetnek, a szemközti fán kuporgó koszlott kárókatona báván bámulja a százkilós táncost. Még akkor is ezen kuncogok,amikor hazafelé ott zötykölődünk el, ahol a vas bürű állt, amin a túlpartra lehetett átjutni, az olajfa ligethez. A liget fái eső után esengnek,a környék kihalt,szombat van. Ilyenkor a juhász is frejertágot tart – ahogy néhai nagyapám mondta – nem hajtja ki a birkákat legelni. Ami nem azt jelenti, hogy a kullancsok is szabadnapoznak, kettő mindenesetre maradt s ezek szúrták ki Matyit. – Izé… ezt a kullancsos dolgot ugye nem írod meg? – kérdi barátom búcsúzáskor, s arrafelé sandít, ahol Lili vár rá a nyitott kapuban . Kitérő választ adtam,a mi nem kötelez semmire, csak magamban gondoltam, naná, hogy megírom! Hol van egy olyan firkász, aki kihagy egy ilyen sztorit ?