Lipták Elek nyugalmazott orvos-ezredes különc, magának való ember hírében állt Balatonkenesén. Még a közvetlen szomszédjai is csak annyit tudtak róla, hogy aktív éveiben orvos volt, Pesten van állandó lakhelye, családi állapotát tekintve pedig megrögzött agglegény. Azt, hogy a seregben szolgált, s a honvédség állományából vonult nyugdíjba, nem tudta senki, mert mundérban soha nem mutatkozott, szolgálatban is csak akkor, ha az egymást váltó honvédelmi miniszterek szemlét tartottak az ezrednél, ahol épp szolgált.
Lipták jó néhány garnizonban megfordult, és annyi sorozáshoz asszisztált, hogy örömmel mondott igent, amikor a sorköteles katonaság megszűntével neki is felkínálták a korkedvezményes obsitot. Leszerelése után első dolga az volt, hogy vételi ajánlatot tett arra az Orgona utcai házra, amit eladdig bérelt Balatonkenesén. Az adásvétel megtörténte után kora tavasztól késő őszig itt élt, csak nagyritkán utazott be Pestre.
Az agglegényeknek számtalan heppjük van, ő sem volt kivétel. Nála ez abban csúcsosodott ki, hogy szedett-vetett göncökben járt, olyan ócska ruhákban, cipőkben, amiket egy csöves sem vett volna magára. Ebben hajózott ki horgászni, és ebben járt el a közértbe, postára. Akik ismerték, hajlottak rá, hogy azt higgyék, „extravagáns” öltözködését polgárpukkasztásnak szánja. Valójában eredendően „laza” volt, ahogy azt manapság mondják.
Doktor Lipták egy Hattyú nevű vitorlással járt ki a tóra horgászni; az öreg teknő sem küllemében, sem fürgeségében nem szolgált rá a nevére. Lomha volt és dímatlan, még hátszélben is csak cammogott. A kajütjét szűkre méretezték, csak egy személy fért el benne kényelmesen. Liptákot ez sokáig nem zavarta, mígnem… De erről majd később.
A fáma szerint szűk baráti körben Liptákról az a hír járta, hogy fiatalon alig akadt nálánál nyalkább hadnagy a seregben, s századosként már veszett szívtipróként jegyezték, őrnagyként pedig azért vezényelték át egy másik ezredhez, mert elcsábította az ezredparancsnok feleségét. Persze ezekben az időkben Casanovánk még nem göncökben járt, nagyon is adott magára. Lipták akkor kezdett megcsendesedni, amikor betöltötte az ötvenet, s ezzel egy időben előléptették ezredesnek.
Obsitosként örült a korlátlan szabadságnak, ami az agglegénység velejárója. Aztán történt valami, ami kibillentette a paradicsomi állapotból, s mindezt egy harcsa idézte elő, amit egy szép, holdvilágos éjszakán fogott, félúton Balatonalmádi és Balatonaliga közt egy katlanban.
Ez a horgászat is úgy kezdődött, mint a többi. Bedobta a felcsalizott horgokat a vízbe, a botokat nekitámasztotta a palánknak, kényelmesen elfészkelt a tatnál, és várta a jó szerencsét. Ilyenkor, hogy jobban teljen az idő, felidézi a régi dolgokat, maga elé képzel olyan nőket, férfiakat, akik többé vagy kevésbé nyomot hagytak benne. Az előbbiből több volt, ezek úgy sorakoztak egy képzeletbeli albumban, mint bélyegek a gyűjtőknél. A nosztalgiázás majd mindig azzal végződik, hogy elalszik. Most is ez történt, az orsófék sivítására riadt fel, kábán kapott a bot után az utolsó pillanatban. A hal kis híján magával vitte a botot.
Még nappal is nehéz egy olyan halat fárasztani, ami úgy indul be, mint egy úthenger, hát még éjszaka, sötétben. Lipták jó fél óráig viaskodott vele, amíg mutatkoztak a fáradtság jelei. De nemcsak a hal, a horgász is elfáradt, mire sikerült beemelnie a tíz kiló körüli harcsát. Az öreg ragasztott nádbot és a nemrég vásárolt DAM Onliner orsó jól bírták a strapát, s gondolatban gratulált magának, amiért előtte való nap damilt cserélt az orsón.
A harcsa sorsáról később, hazafelé menet döntött a doktor. Neki nem volt rá szüksége, a mélyhűtője tele volt hallal. De jó lesz Kelemenéknek. Kelemenné, Mariska, bejárónőként szorgoskodik az Orgona utcai házban – meg ahová hívják –, s az így keresett forintokkal pótolja azt, ami a férje fizetéséből hiányzik. Kelemenék nyolcan ülik körül az asztalt naponta háromszor, nem gond, hogy ki eszi meg a harcsát. A véletlen azonban más sorsot szánt a bajuszosnak, Kelemenék aznap nem ettek halat.
Maga Lipták nem okozott volna feltűnést a balatonkenesei főutcán, sokan ismerték. Ám merőben más a helyzet, ha valaki egy tíz kilós harcsával baktat a vállán viseltes ruhában. Az ilyen fazonokat a küllemük alapján kezelik, beleértve a megszólítást is. Ez utóbbi hátulról, népieskedő stílusban hangzott el: – Jó ember, maga azzal a hallal! Álljon már meg, ne rohanjon úgy!
Lipták megállt, hátranézett, s mivel pillanatnyilag csak ő volt a közelben hallal az utcán, tudomásul vette, hogy a felszólítás neki szólt. – Óhajt valamit tőlem, hölgyem? – kérdezte visszafogott hangon, türtőztetve a nemtetszését.
Az ötvenes évei közepén járó hölgy kellemes jelenség volt, ápolt, ticiánvörösre festett hajjal, szabályos arccal; az orrsövény melletti pókhálóvékony ráncokat a púder jól palástolta, ám Lipták figyelmét nem kerülte el, az ilyesmikben spéci volt. – Csak annyit, hogy megvenném a halát, ha eladó.
Lipták közben folytatta a „leltárt” alulról felfelé. Csinos lábak, enyhén domborodó far, megjárós cicik (egy árnyalattal lehetnének nagyobbak) – összegezte az eredményt az anatómiában jártas Don Juan, s a látottak alapján úgy döntött, belemegy a játékba, átvált ő is népieskedő stílusba. – Eladni eladnám, azért fogtam. Mennyit szán rá a naccsága? – Nem is tudom… négy… mondjuk ötezret…
Liptákot mulattatta az ajánlat. A szupermarketekben ezerhétszáz forint egy kiló harcsa, ha van. De többnyire hiánycikk. Az övé testvérek közt is megér tízezret, és ezt az asszony is tudja. – Az kevés. A harcsa drága portéka, tegyen még hozzá a naccsága.
Liptáknak nem volt gyakorlata a színjátszásban, kissé túljátszotta a szerepét. A második „naccságázás” – két cs-vel, elnyújtva – gyanút keltett az asszonyban. Fürkészve nézett Liptákra, s egy oktávval lágyabb hangon kezdett alkudni. – Na jó, legyen hatezer. De abban a hazaszállítás is benne van. Egyedül nem tudnék elcipelni egy ekkora halat.
Kertes villánál álltak meg az üdülőövezet legvégén. A gondozott kert a tóig nyúlt, végében gémlábakon álló napozóval. Az asszony bement a házba, de hamar vissza is jött, szemlátomást zavarban volt. – Sajnos nincs itthon elég pénzem. Kérem, kísérjen el a postáig, veszek ki pénzt az automatából.
A kérés nem illett bele Lipták terveibe. Ha útközben ismerősbe botlanak, oda az inkognitó, lőttek a heccnek. – Arra nekem most nincs időm, várnak egy építkezésnél. Tessék ideadni, amennyi van, a többiért majd eljövök máskor – tért ki a felkérés elől. – Jó. Megadom a telefonomat, keressen, mielőtt jönni akar. Nem mindig vagyok idekint, időnként bemegyek Pestre. A nevét, ha lenne szíves. Hogy tudjam, ki fog keresni. – Józsi. A halas ember – vágta rá Lipták. Úgy gondolta, egy halas emberhez ez a név passzol. Átvette a pénzt, meg is köszönte olyan hangon, ahogy az egy toplák Józsitól elvárható: csöpp alázattal és hajlongva. Magában persze mulatott, előre örült a folytatásnak, amikor megleckézteti majd a ticiánvörös amazont.
A folytatás a vártnál is jobban sikerült, a véletlen a kezére játszott. Amikor néhány nap múlva mobilon felhívta az asszonyt, az Pestről jelentkezett. – Két nap múlva megint lent leszek, majd akkor hívjon. – Micsoda véletlen! Holnap nekem is fel kell mennem orvosi felülvizsgálatra. Nem találkozhatnánk valahol? Őszintén szólva nagyon kellene az a kis pénz…
A Ferenciek terén beszélték meg a találkát, az aluljáró mellett. Lipták erre az alkalomra felvette a gálaegyenruháját, glancba vágta magát, s mint az várható volt, özvegy Fadgyas Ödönné, született Patalló Viktória földbegyökerezett lábakkal bámult „Józsira”, a halas emberre. A nem várt metamorfózistól a hangja is elakadt. – Maga aztán jól rászedett engem – mondta neheztelő hangon, már bent a Gerbeaud-ban, ahová Lipták meghívta.
A második randevún, Siófokon Viktória arra kérte az ezredest, hogy szólítsa Nünükének. – A család és a barátok így becéznek – mondta diszkrét mosollyal. Liptáknak rémlett, hogy a keresztfiának – tíz éve nem látta – gyerekkorában volt egy ronda tengerimalaca, azt hívták Nünükének. De ezt óvakodott közölni Viktóriával. – Maga pedig hagyja az ezredes urazást, szólítson Lexinek. Az Eleket nem csípem, olyan parlagi.
Búcsúzáskor megkockáztatott egy ajánlatot a doktor: – Nem volna kedve kipróbálni a hajómat? Nünüke előbb kérette magát, csak aztán mondott igent, s az őszi hazaköltözésig többször is kihajóztak együtt. Ennek során Nünüke bemutatta a teljes fürdőruha-kollekcióját, meg ami azokba tartozott. Liptáknak határozottan tetszett a kínálat, a szokottnál kevesebbet horgászott, de annál több időt töltött a fixírozással. Aztán egy délután attakra szánta el magát, ha nem is olyan vehemenciával, mint egy lovassági tábornok.
– No, no! Kis lovag! Amit szabad a szemnek, tilos a kéznek – hárította az asszony a támadást, nem túl meggyőző hangon. Lipták több más tapasztalat mellett arra a következtetésre jutott, hogy a Hattyú kabinja túl szűk két személynek, s a heverő is keskeny. Mellesleg az utóbbit Nünüke is szóvá tette.
Novembertől már Pesten találkozgattak hetente kétszer, a Gerbeaud lett a törzshelyük. Mígnem egy délután Nünüke engedett a csábításnak, s beosont az obsitos hadfi zuglói házába. Erre elsőnek Kriszpricsányiné figyelt fel, a szemközti zöldséges. A pletykazsák némberről az volt a környékbeliek véleménye – köztük Liptáknak is –, hogy küllemben hasonlít egy napóleoni idők markotányosnőjéhez. – Na nézd már a vén kecskét, milyen maskarát csípett fel. Csak tudnám, mit kezd majd vele – szólt oda a férjének, aki egy káposztáshordónak támaszkodva lopta a napot.
Kriszpricsányi azon a véleményen volt – véleményét megtartva magának –, hogy boldogan cserélne asszonyt a szomszéddal. Böskének pedig azt mondta: ez a nőcske nem úgy néz ki, mint akik eddig Liptákhoz jártak, ez rávarrja magát a doktorra. A dolgok végkimenetelét ismerve Kriszpricsányi felcsaphatott volna jósnak: Lipták fennragadt Nünükén, mint légy az enyves papíron.
Eltekintve a Ferenciek téri első randevútól, Lipták a továbbiakban csak civilben járt. Annyi engedményt tett a megszokásai rovására, hogy megvált az ócska göncöktől. És még valamitől: az öreg Hattyútól. Tél vége felé, amikor már nagyon mehetnékje támadt, Lipták doktor terveket szőtt a nyárra. Akkor már ki volt tűzve az esküvő időpontja is, szóba került a nászút.
– Mit szólnál, ha körbejárnánk hajóval a Balatont? Kikötnénk Badacsony környékén és Keszthelyen, néhány napra bemennénk Hévízhez, és persze horgásznánk útközben. Szeretném, ha kedvet kapnál hozzá – mondta Nünükének, aki ha nem is hivatalosan, már bebútorozott hozzá. – Egy délután erejéig vagy egy félnapra még csak elmegy. De napokig nem szívesen törném magamat azon a vén teknőn. Kettőnek túl szűk, kényelmetlen. Add el, és vegyünk egy másikat! Liptákot meghökkentette az asszony javaslata. – Tudod te, mennyit kéne a Hattyúért kapott pénzhez pótolni? – Tudom. Szereztem egy katalógust, és találtam benne egy nekünk alkalmas katamaránt kéz alól. Az értékkülönbözet felét én állom. – Nem túl nagy kettőnknek egy kéttörzsű hajó? – Majd hozzászoksz – zárta le a további vitát Nünüke. Azt korainak tartotta közölni, hogy a várható létszámba bekalkulálta az unokákat is, ami azzal járhat, hogy a ricsajtól messze elkerülik a hajót a halak. Ráér ezt Lexi később megtudni.
Nünükének volt még egy csatája, amit meg kellett vívnia. Lipták az istennek sem akart mundérba öltözni a házasságkötéshez, és arra sem volt hajlandó, hogy a Mátyás-templomban is kimondja a boldogító igent. Végül is mindkettőt megtette, s abba is beleegyezett, hogy a lagzit a Mátyás-pincében tartsák.
A meghívottak közt egy pszichiáter is volt, Zádor doktor a nejével. – Ügyes ember a barátod, úgy látszik, ért hozzá, hogyan kell egy csinos asszonyt meghódítani – mondta Zádorné két fogás közt. Szakmai ártalom: a pszichiáterek gyanakvó emberek, nem ülnek fel a látszatnak. Zádor a róka és a csuka esetét hozta fel példának, mondván: nem egészen egyértelmű, hogy ki kit fogott meg, Lexi Nünükét, avagy fordítva.
A balatoni nászút után Nünüke meghívta néhány barátnőjét a zuglói házba, ahová végérvényesen betanyázott. Lipták kimenőt kapott erre az alkalomra, a hölgyek fesztelenül cseveghettek. Közkívánatra Nünüke elmesélte, hogyan ismerkedett meg Lexivel. – Milyen romantikus! – visította Amál. – Ilyen mázlid is csak neked van. Összefutsz egy békával, akiről kiderül, hogy elvarázsolt királyfi. Akár a mesében! – Ez azért túlzás. Mondjuk úgy: találkoztam egy jóravaló, öregedő mackóval. Akiről már akkor tudtam, hogy kicsoda, amikor először randiztunk a Ferenciek terén. Gyanús lett Balatonkenesén, túljátszotta a halas ember szerepét.
Utánaérdeklődtem, s a kapott információk alapján rástartoltam. Én nem bízok semmit a véletlenre – mondta Nünüke öntelt mosollyal. Amiből arra kell következtetnünk, hogy Zádor doktor érti a szakmáját. Sajnos a mondák szerzői anonimok, így nem tudjuk, kit tisztelhetünk név szerint a „Róka fogta csuka, csuka fogta róka” című mese szerzőjeként, akit alighanem az öntapasztalat ihletett meg, lévén maga is alanya egy Lexi–Nünüke-féle sztorinak.
Matula Gy. Oszkár
