Matula Gy. Oszkár – Potykák a tündérrózsák köz
Van egy képem az apámról ami azon az őszön készült,amikor anyám utoljára főzte a szüreti birkatokányt a kertben. Fürgén tüsténkedett a bogrács körül s mint máskor is, ő kóstolta meg elsőnek a mustot. Félév múlva meghalt,álmában érte a halál, elment,ellobbant, mint a mécsláng ha huzat éri. Apám nem heverte ki soha. Nem vagyok profi fotós csak amatőr, de ez a kép jól sikerült. Megőrizte az akkori pillanat hangulatát, benne a búcsúzó nyár és a közelgő ősz melankóliáját. Apámat a három lugas egyikénél kaptam lencsevégre, állt a kétágú létrán ágaskodva,egyik kezében a metszőollóval, a másikkal egy tömött, sötétkék, harmattól csillogó otelló fürtöt markolt, gyönyörködött benne. Naptár szerint még nyár volt de a közelgő ősz hajnalonként előre küldte a piktorait – kölyök ködöket, sunyi szeleket-amik átfestették a lugasok levélsátrát,s mert a levelek nem örültek az új színeknek, neheztelésként elkezdtek hullani. A helyükön keletkezett réseken átsütött a felülről érkező méz sárga napsugár, az egyik fénynyaláb mint egy színházi reflektor, megvilágította apám arcának ráncait.
Ez a fotó harminc éve lóg az íróasztalom melletti falon,számomra olyan mint egy félve őrzött relikvia. Dani-unokáimnak egyike- bár nálunk cseperedett fel, csak most fedezte fel, kamaszkorának hajnalán. Körül járta mint egy mirákulumot s valami kapisgálhatott nála, mert megkérdezte:
– Papi, nem rokon ez a bácsi ? – De mennyire,hogy az!
– Az én apám, a te dédapád. Apád, amikor még kicsi volt, elnevezte Papónak.
– Attól kezdve mindenki csak így szólította.
– Mesélj még róla valamit, milyen ember volt?
A kérdés váratlanul ért, zavarba jöttem. Hogyan jellemezzek valakit hitelesen egy tízen éves srácnak ? Apám szélsőséges volt, hangulat ember. Hol túl komoly,hol meg bohéman könnyelmű. Én az utóbbi énjét szerettem. Közhellyel válaszoltam,aligha volt meggyőző. – Szeretetre méltó volt, mindenki szerette és ő is szeretett mindenkit.
– Szóval nem volt verekedős fajta, nem hasonlított apura – vonta le a következtetést Dani.
– Értettem a következtetés miértjét, a fiam szigorú, rövid pórázon tartja a fiait, hamar eljár a keze.
– Legyünk őszinték, gyakran rászolgáltok egy-egy fülesre-vettem védelmébe az apját.
– Például amikor kigyomláltátok a plébános virágait a papkertben vagy amikor békát tettetek a katedrafiókba öcséddel. Azt nem állítom, hogy én mintagyerek voltam, apám volt elnézőbb. Két esetre emlékszem, amikor tettlegességre került sor, két pofonra. Az egyik nagyon komoly pofon volt, ráadásul nem szolgáltam rá.
Az általános iskola utolsó évében pályaválasztás előtt álltam s úgy döntöttem, a fémforgácsolást választom. Az ipariskolában akkor indult egy kétéves kurzus, ami esztergályosokat és marósokat képezett ki a szerszámgép gyárnak. Rajtam kívül még tizenkilencen sorakoztunk fel tanévkezdéskor a tanterem előtt, valamennyien a gyárváros negyedből verbuválódtunk s rossz hírünk volt. Azok közé tartoztunk akiket csak úgy aposztrofált a város: azok a kültelki stricik. A jelző valós jelentése nem illet ránk, az viszont igaz volt amit a rovásunkra írtak. Agresszívek ,öntörvényűek voltunk, kerestük az okot a verekedésre. Vadásztunk a a város más negyedeinek srácaira,főleg azokra, akik arra „vetemedtek”, hogy a mi negyedünk lányainak kurizáljanak.
A képzésünkben a szakma gyakorlati elsajátításán volt a hangsúly. Délelőtt öt órát a gép mellett álltunk,délután hármat a tanteremben ülünk. Ösztöndíjat kaptunk,tízórait, délben meleg ebédet, évente egy rend munkaruhát és egy rend utcait. Ez utóbbi liba fos színű volt, zsávolyból készült, elől és hátul az iskola emblémájával. Ennek a lehetetlen színű és szabású egyenruhának is része volt abban,hogy közfeltűnést keltettünk ha iskola után hangoskodva végig vonultunk az utcán,belekötve a járókelőkbe, beszólva a lányoknak. Bár mérsékelten, én is részt vettem a banzájban, muszáj volt. Aki farkasok közé keveredik, muszáj, hogy velük üvöltsön.
Volt köztünk három roma srác is ,az egyik termetre, magasságra hátulról hasonlított hozzám. Szabó Jánosnak anyakönyvezték de mindenki csak Kancsi Heringnek hívta, mert erősen bandzsított. Janinak lógott egy deszkája, néhány garasért bármire rálehetett venni. Ez adta az ötletet az osztály hangadójának, Csajbék Jóskának,aki öt doboz cigit ígért a romának, ha fényes nappal végig slagalja a belvárosi Breiner utcát. Jani hajlott a szóra, végig slagalta. Pedig akkor már másodévesek voltunk, vége felé járt az inaskodás. Mi sem természetesebb, hogy Jani produkciója kiverte a biztosítékot a járókelőkből, kivált annál, aki néhány lépésre jött mögöttünk, Hársfalvi Benőnél, iskolánk igazgatójánál. Hársfalvinak is volt ragadványneve, amivel mi ruháztuk fel, Nyolcdioptriásnak csúfoltuk, mert szódaüveg vastag okulát hordott. Mivel a kancsi srác muníciója véges volt, a függöny hamar legördült,ment mindenki dolgára. Hársfalvi sem adta jelét a jelenlétének,úgy döntött, másnapra halasztja a tetemrehívást, pechemre.
Az iskolától nem messze volt egy vegyesbolt, anyám itt dolgozott, ő szolgált ki a dohánytermék és ital részlegen. Munkába menet Hársfalvi itt vette meg a napi cigaretta adagját s időnként elbeszélgetett anyámmal, tájékoztatta rólam. A slagalást követő napon is ezt tette s a beszámolójában én szerepeltem mint tettes a Brainer utcai ingyen cirkuszban. Nyolcdioptriás hátulról még szemüveggel is összetévesztett Janival. A tévedés hamar kiderült a sebtében megtartott fegyelmi gyűlésen de igazgatónk ezt elmulasztotta közölni a mutival aki azon nyomban elmondta a járdavizelést apámnak aki aznap amúgy is rossz passzban jött haza,valaki felhergelte. Végszóra érkeztem, gyanútlanul léptem a konyhába de arra már nem maradt időm,hogy köszönjek,apámnak lendült a keze,tele tenyérrel pofon vágott. Háttal álltam a konyhaajtónak,ami kilincstől felfelé üveges volt,ennek csapódott a fejem, rámástól együtt kiütöttem az ablakot, az üveg csörömpölve hullt a cementpadlóra majd hirtelen csend lett. Anyám és én dermedten bámultunk, apám szó nélkül kiment a nyári konyhába s ledobta magát a dikóra.
– Végre megjött a szavam. – Ezt miért kaptam ? – kérdeztem anyámtól.
– A Brainer utcai pisilésért. Ilyen szégyent! Embernyi ember vagy, maholnap szabadulsz. Hogy tehettél ilyet ?! – Ott voltam mint passzív szemlélő, de nem én tettem,hanem az a hülye roma, a Szabó Jani. Megvárhattál volna, mielőtt felhergeled apát. Vacsora nélkül feküdtem le, az nap egyikünk sem vacsorált. Anyám kiment a nyári konyhába, sokáig beszélgettek apámmal, aki másnap munka előtt előbb bement az iskolába,hogy a legilletékesebbel, Hársfalvival tisztázza a Brainer utcai skandalumot.
A beszélgetésről nem számolt be még anyámnak sem nekem még kevésbé.Túl ezen még annyi történt az nap,hogy hazafelé is tett egy kitérőt, megkereste Veres Lalát,aki mindenhez konyított. Ő csinált új üveges ablakot a konyhaajtóra, A pofonról nem esett több szó,sem akkor,sem később. Ebből arra lehetne következtetni,hogy apám nem érzett megbánást az elhamarkodott tettlegességért. Nagyon is érzett s kereste a módját,hogy kibékítsen. Erre hétvégén került sor egy ajánlat formájában.
A szombat rövid nap volt, nem kellet iskolába menni. Apám is előbb végzett, az utcánk elején futottunk össze. Akkor már harmadik napja tartott a mosolyszünet köztünk,a köszönésen túl nem beszélgettünk. Most, kőhajításnyira a házunktól, apám váratlanul megállt és megkérdezte: – Volna kedved holnap pecázni? Tudok egy helyet, tuti a potyka.
Valami jóleső melegség áradt szét bennem,éreztem,tudtam, apám békülésnek szánja a pecázást. Két szóval válaszoltam :- Hát persze. S közben megkerestem a kezét, kézen fogva léptünk be a kapun. Mint régen,kisgyerek koromban, amikor kézen fogva vezetett a berekben,útban a folyóhoz. Életem során ez volt az első és utolsó alkalom,amikor nehezteltem az apámra, igaz csak három napig.
A Váradhoz közeli Püspök és Félix termál fürdök története a középkorig nyúlik vissza, sőt egyes történészek szerint már a rómaiak ismerték és éltek is a víz gyógyító hatásával. A termálvíz által táplált másfél hektárnyi tó flórája és faunája egyedi ami iránt a szakmai érdeklődés a 18 század végén mutatkozott meg először, egy botanikus írt róla tanulmányt, amiben a tóban honos tavirózsát a lótuszok közé sorolta. Állítását többen is vitatták, a növény végleges hová tartozását Flott Károly döntötte el, aki 1886-ban egy Egyiptomból, a Nilus deltából hozatott példánnyal bizonyította,hogy az, és a püspökfürdői azonosak, mind kettő a tündérrózsák családjába tartozik. Megkülönböztetésül a püspökfürdői egyed a Nymphaea thermalis nevet kapta.
Püspökfürdő nem túl mozgalmas történetében a 19-század utolsó éveiben állt be fordulat, amikor Schlauch bíboros-püspök úgy döntött, hogy az akkor divatos Karlsbard és Pöstyén szintjére emeli a fürdőt, ami a Bihari Egyházmegye tulajdona volt. Átépítette, kibővítette és korszerűsítette azt. Azzal nyilván senki nem számolt, hogy mind ez azzal is jár, hogy több gyógyvízre lesz szükség s ezzel veszít a tó területileg, csökken a tündérrózsák élettere.
Érdekes kortörténeti adalék, hogy az elsők közt az akkor Váradon újságíróskodó Ady protestált a tündérrózsák érdekében, igaz ő nem a megnövekedett vízfogyasztást okolta,hanem a szabadtéri fürdőzést, a lovak, tehenek, disznók szabad garázdálkodását a tó vizében.Sok foganatja nem lett a sajtóban megjelent dörgedelmének, ötven év kellett elteljen,hogy érdemi intézkedésekre kerüljön sor. Törvényerejű rendelet jelent meg, ami embernek,állatnak megtiltotta a tóban való fürdést, tilos lett a virágot letépni, mi több,még a horgászokat is kitiltották, mert gyakori jelenség volt, hogy hal helyett tündérrózsa került a horogra, amit gyökerestől tépett ki a „szerencsés” horgász. A tilalmak betartatásával egy állandó őrt bíztak meg akit az erdészettől helyeztek át ide. Mind ez akkortájt történt, amikor én azt a megapofont kaptam apámtól, majd azt követően a horgászatra tett indítványt-engesztelésül.
Kis srác koromban szülői felügyelettel magam is fürödtem néhányszor a püspökfürdői tóban,de horgászni egyszer sem voltam. Sokan jártak ki Váradról, néha verekedésig fajult a tülekedés a jobb helyekért, több volt az eszkimó mint a fóka.
A vasárnapi horgászáshoz már szombaton este bepakoltuk a cuccokat,hogy reggel ne kelljen vele bajlódni. Pakolás közben apám szokatlan dolgot mondott, a botok maradnak, azokat nem visszük. Csodálkoztam de nem kommentáltam, ha kiérünk úgy is megtudom .Az állomáson újfent volt min értetlenkedjem, egy olyan helyiérdekű vonatra szálltunk fel ami a fürdőkig ment meg onnan vissza. Püspökfürdőnél szálltunk le, apám bement a restibe cigarettát venni, egyre rágyújtott, aztán elindultunk azon az úton, ami a fürdőközpontba vezetett. Nem vagyok jó megfigyelő de észrevettem,hogy az utat aszfalt borítja. Amikor utoljára itt jártam, még kopott, megsüppedt kockakövön bukdácsoltunk, aminek a gödreiben megállt az esővíz. Apám is észrevette a változást mert megjegyezte: – Na nézd már, flaszter került az útra. Úgy látszik, új gazda van ami jobb mint a régi.
A változást a park is tükrözte,ahol régebben egy gazos mező húzódott a szalonna sütések fekete foltjaival. Most öt ágyás nyújtózott öt irányba, egy szökőkúttal a közepén. Az ágyások teli voltak ültetve kánnákkal amik most virágoztak s úgy álltak glédában, mint piros panyókás bercsényi huszárok a seregszelén. A szökőkút vízsugara ezüstösen ívelt át a virágok felett, majd hangos csobbanással vissza hullt a medencébe. A tópartot épp csak érintve egy glicénia ösvényhez értünk, mellette padokkal, az egyiken ketten beszélgettek valami idegen nyelven.
– Franciák – mondta apám, miután távolabb értünk.
– Akkor nyilván Franciaországból jöttek.
– Átutazták fél Európát, elköltenek egy kalap pénzt azért, hogy egy középszerű fürdőhelyen nyaraljanak.
– Szerintem ez balgaság.
Most, hogy az emlékek bugyrát bontogatom, más szemmel látom az akkori dolgokat. Magam elé képzelem az akkori Püspökfürdőt, a környező erdővel, a sétányával, a temérdek virággal, a gyepen szökdécselő feketerigókkal, a tündérrózsás tóval és azzal az őzsutával, ami az anyja mellől csámborgott el s a Lótusz szálló személyzete vette pártfogásába. Belátom, tévedtem, a fiatalságomnak tudom be, nyitott szemmel sem láttam, hogy tündérországban járok. Nem a franciák hanem én voltam balga.
A glicénia ösvény végén egy dróthálós vaskapu állta az utunkat amin lakat lógott. Apám az órájára nézett, mint aki vár valakit.
– Tulajdonképpen miért jöttünk ide – kívánkozott ki belőlem a kérdés.
– Mi másért mint horgászni. A fürdést most mellőzzük.
– Itt, a tóban?! De hisz ott tilos horgászni már több mint egy éve ! Te nem tudtad ? – Az most ránk nem vonatkozik. Várd ki a végét, majd meglátod.
Néhány perc múlva egy jáger ruhás, apám korabeli köpcös tag csörtetett elő egy böhöm nagy szelindekkel. A kutya gyanakvón megszagolt bennünket de nyugton maradt. Gazdája lekezelt apámmal, velem is,abból, hogy tegeződnek, könnyű volt kitalálnom, hogy ismerik egymást és az sem volt kétséges, hogy ő a cerberus, ő vigyáz a tóra. Sok szót nem vesztegettek, a köpcös neki indult egy nádfalnak amin csapás vezetett át de még így is nehéz volt rajta áthatolni. Elöl a szelindek loholt utána a gazdája, mink voltunk apámmal a sereghajtók. A nádfal a tópartig tartott, szemben, mint egy folytatás, szintén nádas volt, a kettő közt pedig egy öböl, aminek a tükrén tündérrózsák lebegtek. Életemben most láttam ilyen közelről tündérrózsát először, önfeledten bámultam őket. A fehér és ekrüszínű kelyhek olyanok voltak, mint a mesebeli hercegkisasszonyok nyolcágú koronája . Ezeket karéjban méregzöld levelek vették körül, amin virgonc békák tutajoztak. Az egyik levélre akkor kunkorodott fel egy termetes vízi sikló, mire brekiék sürgősen tovább álltak.
– Itt nem lát meg benneteket senki és sok a potyka. A padmaly alatt lapulnak, közvetlen a mart mellé dobjatok. Amott a botok, amit kértél- mutatott kísérőnk egy lucfenyő felé, annak volt támasztva két mogyoró pálca. Még kaptunk két intelmet: ne csapjunk zajt és ne tegyünk kárt a tündérrózsákban. Elsőnek a botokat vettük szemügyre, nehezek voltak, suták, látszott rajtuk, hogy tegnap még a rigó fütyölt rajtuk. Faragtunk rajtuk egy keveset, aztán felszereltük őket, a horgokra galacsint tűztünk, amit apám gyúrt fekete kenyérből. A mélység beállításkor az ólom másfél méternél ért feneket s vissza húzva iszapos aljzatot jelzett.
– Itt jó lesz-mondta apám majd két vízbe lógó gyökér közé dobta a horgát. Néhány lépésre tőle én is ezt tettem, majd hogy teljen az idő,neki láttunk a zsíros deszkáknak. Félóra telhetett el, de egyikünknek sem volt kapása, kezdtük kétségbe vonni a köpcös tanácsát a padmalyt illetően. Egy játékos ponty segített rajtunk,ami a szemközti nádfal előtt aranytallérként vetette ki magát a vízből s mint egy légtornász, szaltót vetett, majd vissza csobbant a vízbe. – Szóval ott vagytok, hűsöltök az árnyékban-kiáltott fel apám vidáman. Egyszerre nyúltunk a botokért s egyszerre cserélünk helyet.
A helycsere jónak bizonyult, mert néhány perc múlva az én úszom mozdult, lassan gyorsulva megindult arrafelé,ahol a legsűrűbb volt a tündérrózsa. Nem engedtem odáig eljutni, bevágtam. Rövid fárasztás után egy kiló körüli potykát emeltem partra. Szokatlan színe volt, narancssárga, olyan mint a koipontyoké, amit a szökőkutakban tartanak díszhalként vagy az erősen iszapos vadvizekben honos aranykárászé. Apámmal azonos véleményen voltam, ezt a pontyokra nem jellemző színt a kénes termálvíz idézi elő. Apámnál elsőként egy kalap nagyságú teknős akadt a horogra. Keményen pedálozott s nyújtogatta a nyakát, nehezen tudtuk kivenni a horgot a szájából. Másodiknak ő is pontyot fogott, méretre azonosat az enyémmel, egyívásúak lehettek.
A közeli Hájón delet harangoztak amikor zárórát mondtunk,ketten öt halat fogtunk, többre nem volt szükségünk. Időközben megtudtam, hogy a köpcöst Lajosnak hívják, apám osztálytársa volt és egy században szolgáltak sorkatonaként.
– Évekig nem láttam, véletlenül futottunk össze az utcán. Akkor tudtam meg, hogy ő itt az őr tónál. Kis rábeszéléssel sikerült rávegyem, engedje meg,hogy kipróbáljam, igaz e hogy nagy potykák vannak a tóban. Ódzkodott, de egy lityi cujkáért ráállt. Lajos szereti a tütüt – mondta apám nevetve. Nem volt kétségem a korrumpálás miértjéről, nem magáért csinálta,nekem akart kedvezni vele. Sikerült. Ettől volt ez a közös vasárnap valahogy más, mint a többi. Ma is előttem van, ahogy várjuk Lajost, hanyatt dőlve a mohaágyon, egy öreg lucfenyő árnyékában, karnyújtásnyira a tündérrózsás tóhoz. Időnként felnéztünk a magasba, gondtalanul bámultuk a változó eget. Bennem valami határtalan boldogság áradt szét, aminek hangot is adtam:
– Szép ez az élet !
– Szép-hagyta rám apám…
Ő már tudta, amit egy tizenhét éves srác még nem tud. Hogy a jó és rossz napok hullámzásában több a rossz mint a jó. Ez a vasárnap az utóbbiak közé tartozott.
