Matula Gy.Oszkár – Magyar kolibri

Matula Gy.Oszkár – Magyar kolibri
Áttelepedésem után a román Biharból sokáig kerestem a helyemet az új élettérben, s ebbe az is beletartozott,hogy végig próbáltam jó néhány horgászhelyet, míg végre a Duna-Tisza Csatorna mellett kötöttem ki, mert ez bizonyult a legkedvezőbbnek. Közel volt Pesthez, vízpartig lehetett kocsival eljutni s jó volt a haltartása, ritkán mentem haza hal nélkül. Hogy valójában mennyi és milyen hal van itt, azt egy későbbi tömeges halpusztulás során tapasztaltuk meg, amit egy multinacionális cég gondatlansága idézett elő. A víz felszínén tonna számra lebegtek a hal tetemek, köztük 15-20 kilós harcsák, böhöm nagy pontyok, kapitális amurok.

Noha a mérgezés megszűnte után számos telepítés történt, ez és a természetes szaporulat együttesen sem tudta a veszteséget pótolni, a csatorna sokáig nem volt a régi. A DTCS-és évek során sok tapasztalattal lettem gazdagabb, köztük azzal is, hogy a sporik nagy többsége alig, vagy semmit nem tud a csatorna történetéről. Engem a legilletékesebb, a néhai Bohák Imre informált, aki húszegy néhány évig volt főmérnöke a Közép-Duna-Völgyi Vízügyi Igazgatóság ráckevei kirendeltségének, ahová a DTCS is tartozott.

A történet 1715-ig nyúlik vissza, ekkor vetette fel Diller báró, Szolnok Vármegye főispánja egy Pestet Szolnokkal összekötő vízi út megépítésének ötletét amiről plánum is készült. Ami ez után történt, unikum a csatorna építések történetében. A kivitelezés „csekély” 232 évet váratott magára, ekkor, 1947 tavaszán ejtették meg az első kapavágást Dunaharasztinál, innen indult el a 132 kilométerre tervezett csatorna Szolnok irányába. Sajnos amilyen elánnal indult a beruházás, olyan hamar ki is fújt. Csak Dabasig jutottak el az építéssel, mert időközben kiderült,hogy az ország büdzséje nem tudja előteremteni a tervezettnél nagyobb költségeket.

Hajóút nem épült de idővel a befektetés megtérült, a csatorna lehetővé tette az öntözést, a gabona termesztést a sokkal kifizetőbb szabadföldi zöldségtermesztés váltotta fel a térségben. Ezt úgy érték el, hogy mellékcsatornákat ástak, amiket rácsatlakoztattak a DTCS-re. Ezek egyikét Szittyós néven tartják nyilán, ami ott kezd önálló életet ahol egy házat iktattak be hajdan szolgálati lakásnak a majdani gátőrnek. Állandó lakója soha nem lett csak alkalmiak. A Ráda és Szelesürbő pusztai mező és halőrök ide tértek be pihenni, falatozni. Idővel, Bohák engedélyével én is igénybe vettem, ha éjjelre mentem ki horgászni. Egy ilyen éjszakáról, amihez vihar is társult, egy tíz kilós harcsa emléke maradt fent. A kapásjelző dörgés és villámlás közepette szólalt meg s én zuhogó esőben, csurom vizesen egy órán keresztül birkóztam a harcsával amíg partra emeltem.

Éjjeli kint maradásra érkeztem a Szittyós torkolatához egy kora nyári hétvégén is s miután beparkoltam a szokott helyemre, az őrház tornácáról terepszemlét tartottam. Jobbra, ahol a brokkoli földek kezdődnek, szokatlan dolgot pillantottam meg. A Szittyó csatorna partján, egy húsz év körüli, tar kopasz fiatalember tolókocsiból horgászott. Mivel közel és távol nem láttam senkit, felvetődött bennem a kérdés, hogyan jutott el a fiú a labilis járművel idáig. A legközelebbi település hat kilométerre volt az őrházhoz s ebből kettő földút, teli traktorkerék nyomokkal. Ennek utánajárok-gondolta magamban s elindultam a fiúhoz ismerkedni. Amikor látta,hogy felé indulok, fel állt bár nehézkesen s kicsit imbolygott. Ebből arra következtettem, hogy nem béna, következéskép vagy mozgássérülten született vagy szklerózis multiplexben szenved. Mint utólag megtudtam,az utóbbi eset állt fenn. Még nem volt tizenhét éves amikor az izomsorvadás kezdeti jelei mutatkoztak,előbb csak bicegett, majd tolókocsiba kényszerült.

Köszöntem, bemutatkoztam, mondta ő is a nevét: – Daru Zsolt. Daru, de nem madár-tette hozz tréfásan. Mosolygott, derűs tekintettel nézett rám,bár volt ebben a mosolygásban valami különös. Azok mosolyognak így akik akkor is nevetnek ha szomorúak,látszatvidámsággal leplezik a bajukat.
– Hogy jutott ide tolókocsival, járt már itt máskor is? – kérdeztem tőle.
– Míg tudtam járni,gyakran kijöttem ide. Amióta lerokkantam, ritkán. A nagybátyám hoz ki furgonnal, errefelé van a káposztaföldje. Amúgy pesti vagyok, Angyalföldi, a rokonság ócsai, náluk szoktam nyaralni – Miért nem a nagy csatornánál horgászik? – Máskor ott szoktam de a minap olyan jelenségre figyeltem fel, ami arra utal, hogy fekete sügér került a Szittyóba. Tamáskodón néztem a fiúra, valótlannak tűnt, ami mondott. A fekete sügér tájidegen hal nálunk s bár több mint száz éve, hogy Amerikából áthoztak egy kísérleti tételt Európába, még mindég kevés van belőlük a hazai vizekben.

– Mi volt az a jelenség, amire utal? – Több jégmadarat láttam, ami nem jellemző errefelé. Látott már jégmadarat?
– Már hogyne láttam volna! A víz közelben élő madarak legszebbje amit a tollazatának köszönhet. Kivált télen mutatós, ha havas a táj s a zafírkék tolla kirí a fehér háttérből. De mi az összefüggés a jégmadár és a fekete sügér közt? –Egyezik az ízlésünk, nekem is tetszik,ő a madárvilág kokottja. De van egy bűne is. Torkos halivadék pusztító,kivált a fekete sügér ivadékokra vadászik. A módszere hasonlít a kormoránéhoz. Ki ül egy víz fölé hajló faágra vagy nádbugára s mozdulatlanul lesi a vizet. S ha feltűnik egy ivadék, villámgyorsan lecsap rá. – Na és mivel magyarázza a fekete sügérek feltűnését ebben a semmi kis vízben? Én még magyar sügért sem fogtam itt, nemhogy feketét.
– A legvalószínűbb, hogy a vadmadarak közvetítésével kerültek ide egy olyan tógazdaságból, ahol fekete sügért tenyésztenek telepítésre. Újabban megnőtt a kereslet irántuk. Abban igaza van, hogy a Szittyós nem a legideálisabb élettér a feketéknek, hogy mégis megmaradtak azzal magyarázható, hogy rengeteg itt az ökle amivel a kis egyedek is megtudnak birkózni.

Új ismerősöm olyan hévvel és magabiztosan érvelt,hogy nem győztem csodálkozni. Magam is tudok egyet s mást a halakról, madaraktól, de a mit most hallottam, új volt a számomra. – Honnan vannak az információi, szakkönyvekből ?
– Azokból is. Amit olvasok,összevetem a látottakkal, figyelek, tapasztalok. Kisgyerek korom óta mindent elolvasok, ami a flórával, faunával kapcsolatos. Azt terveztem,hogy kutató leszek, távoli földrészekre megyek, hogy eddig ismeretlen egyedeket fedezzek fel. Az álmokból ez lett! – csapott Zsolt teli tenyérrel a tolókocsi könyöklőjére, s az eddig derűs tekintete elfelhősödött, mint az ég,ha felhő kerül a Nap elé. Számoltam vele, hogy elzárkózik, ha a bajáról kérdezek, mégis megkockáztattam. Készséggel válaszolt, a hirtelen támadt indulat hirtelen el is múlt. – Szklerózis multiplex.

Utolsó éves voltam a gimiben, pályaválasztás előtt álltam. A biológia szakra jelentkeztem,amikor észrevettem,hogy valami nincs rendben. A matúrára már bottal mentem, rekord idő alatt jutottam el a tolókocsiig. Az egyetemnek persze lőttek, egy fogyatékosokat foglalkoztató cégnél dolgozok.
– Miért adta fel? A szklerózis nem ok a meghátrálásra,tolókocsiban is lehet tanulni. Zsolt szomorúan legyintett: – Ha csak az lenne. De… Itt megállt, nem fejezte be a mondatot. Nem erőltettem a témát, másfelé tereltem a szót. Felnéztem az égre, a Nap állásából saccoltam meg az időt. – Jól elbeszélgettünk, lassacskán dél lesz. Hasznomra vált, sokat tanultam magától. Mondja, nem volna kedve kint maradni velem éjszakára? Hely van kettőnknek is az őrházban s az elemózsiából is futja. Majd segítek ha ki kell menjen…

– Az nem gond, néhány lépésnyit még eltudok battyogni bottal. Szívesen maradnék, meglátjuk mit mond s bátyus. A bátyus délután pöfögött elő egy rozoga Barkasszal, csurig megrakva káposztával. Nem volt kifogása a kint maradás ellen. Előkotort egy pokrócot meg a tarisznyát a megmaradt ennivalóval, ezzel járult hozzá a közös vacsorához. Vacsorára nyársonsült szalonnát ettünk, a nyárs végére kolbászt is tűztünk. Zsolt szemlátomást jó érezte magát, jó ízűen falatozott,nekem mindazonáltal úgy tűnt, szeretne mondani valamit, csak nem tudja hogy kezdjen neki. – Ki vele, mi a gond, túl zsíros az abrak ?- kérdeztem.
– Dehogy! Csak azon hezitálok,hogyan szólítsam. Szólíthatom a keresztnevén, hozzá téve a bácsit? Ötvenhat éves voltam, már volt egy unokám. Zsolt akkor múlt huszonegy. A kéréséből arra következtettem, hogy a korkülönbség ellenére egy hullámhosszra kerültünk.
– Részemről OK. Nekem is van egy kérésem, illetve javaslatom. Zsolt helyet Zsoltinak szólítom. Szerintem így meghittebb.
Reggel az évszakhoz képest hűvösebb időre ébredtünk, cidrizve álltam a nyitott ajtóban s az eget bámultam. Odafent esőgyanús fellegeket lökdösött a szél keletről nyugatra.
– Maga főzzön teát a reggelihez, én lemegyek a zsiliphez öklét fogni csalinak – szóltam oda Zsoltinak. Két évvel később már nem tehettem volna, a szivárványos öklét is besorolták a fokozottan védett halfélék közé. Csalihal fogás közben többször is megborzongtam, ami arra késztetett, hogy megelőzve egy nyári hűlést, Zsoltinak egy pulóvert, magamnak egy orkándzsekit kotorjak elő a tartalékgöncös zsákból. Így felszerelkezve vonultunk ki oda, ahol Zsolti ült tegnap. A víz sodrását látva mind ketten a fenekezésnél döntöttünk s a túloldali nádfal elé dobtuk a horgokat. Nekem már az első percekben volt egy vehemens kapásom, de a húzásból következtetve nem volt nagy az érdeklődő, egy húsz dekás csapó sügért akasztottam.

– Törpe?- kérdezte Zsolti, mert a köztünk terpeszkedő kökény bokor miatt nem láthatta a zsákmányt.
– Sígér – válaszoltam Herman Ottót idézve. Az öreg polihisztor a pákászoktól hallotta így nevezni a kis ordasokat. A következő egy óra alatt meggyőződhettünk arról, hogy csutak sügérekből nincs hiány, viszont a feketék nem jelentkeztek s jégmadarat sem láttunk egy fiát sem. Csak egy szárcsa mama pedálozott el előttünk,nyomában öt sárga pipével, meg a fecskék cikáztak bogarakra vadászva. Megjelent viszont valami más,amire Zsolti figyelt fel egy tájidegen szurokfű cserjén a partfalban. Intett, hogy menjek közelebb s az egyik bíbor színű virágra mutatott,ami fölött egy gyermektenyér nagyságú valami lebegett s hosszú szívókájával a virág nektárját dézsmálta. – Látott már ilyet ?- kérdezte fiatal barátom suttogva s izgatottnak tűnt. Szemügyre vettem a valamit aminek az egy helyben lebegése volt különös, hasonlított a kolibriéhez. Csakhogy a kolibri hiánycikk Magyarországon, magam szabadban élő kolibrit Kaliforniában láttam először.
– Ha jól látom, valami lepkeféle. Eleddig nem volt még hozzá szerencsém. Úgy lebeg,mint egy helikopter vagy egy kolibri- mondtam végül is.
– Másokat is megtévesztett már ez a hasonlóság s ezért nevezték el a lepidopterológusok is magyar kolibrinek. Amúgy valóban lepke, a kacsafarkú szenderek egyik fajtája. Az alföldön igen ritka, annál több van belőlük Pécs környékén. Szerettem volna közelebbről is megszemlélni a különös szerzetet de nem maradt időm rá, elrepült.
– Nem vesztett semmit, van lepkekatalógusom, majd készítek róla egy színes fotókópiát és elküldöm postán- ígérte Zsolti, aztán visszaült az előbbi helyére s én is visszaballagtam a botjaimhoz. Még fogtam két sűgérkét meg egy törpét, aztán úgy döntöttem, átköltözöm a nagy csatornához, átállok pontyra. Már össze voltam pakolva, amikor mozgás támadt a szomszédban. Azzal kezdődött, hogy Zsolti nehézkesen fel állt a székéből s szétvetett lábakkal próbált állva maradni, miközben görcsösen fogta a botját.

A könnyű féder meggörbült, a húr megfeszült s úgy csillogott, mint őszi verőfényben az ökörnyál. Az esetek többségében a horogra akadt hal folyóvízben a folyással egy irányba menekül. Ez a hal fordítva csinálta és felém jött. Már nem volt időm a magam cájgjait kivenni, elkerülendő az összeakadást, de nem is kellett, mert félúton lazult a húzás, majd megtorpant. Vagy a hal akadt el a hínárban,vagy a fenékólom. Zsolti rántott néhányat, hogy kiakassza, de nem erőltette, tartott tőle, hogy a tizennégyes húr elpattan. Nem szólt, csak segítséget kérőn nézett rám. A helyzet egyértelmű volt, itt csak az segít,ha valamelyikünk bemegy a vízbe s kiakasztja a zsákmányt a hínárból. Mivel Zsolti alkalmatlan volt erre, csak én jöhettem számításba. Én, aki még nyári kánikulában is kerültem az e fajta fürdőzést. És akkor eszembe jutott a hínárgereblyém, amit egy kiszuperált ablakmosóból barkácsoltam. Levágtam a teleszkópos nyél végéről a gumipengét s egy gereblyét szereltem a helyére.
– Várjon, nyomban segítek!- kiáltottam oda a fiúnak s négyesbe kapcsolva eliramodtam a kocsihoz, rohantam a gereblyéért. Az egész ne tartott két percig, liheg értem vissza.

A teleszkópost a teljes hosszáig kihúztam, lerúgtam a cipőmet, majd nadrágféken lecsúsztam a meredek parton a vízig. Hármat léptem, térdig ért a víz, innen céloztam meg a gereblyével azt a pontot,ahol a halat sejtettem. Sajnos a gereblye nem ért el odáig, hiányzott másfél méter. Tudtam, hogy a csatorna hirtelen mélyül s ha azt a másfél métert meglépem, biztos a fürdés. Zsolti felé néztem, ő meg rám. Életem során többször is megtapasztaltam, hogy a fogyatékosok, rokkantak jelentéktelen dolgokat is sikerélményként élnek meg, ha sikerül. Ha viszont kudarcot vallanak, elcsüggednek. Zsolti tekintetéből nem volt nehéz kiolvasni, hogy nála is ez fog bekövetkezni, ha az a fránya hal elslisszol. Döntöttem, léptem. És mellig merültem ruhástól a hínáros vízbe. Már nem kellett a gereblye, megragadtam a húrt, kitapogattam a halat és magam felé húztam. Vergődött s eközben az egyik tüskéje a tenyerembe fúródott. Akkor nem fájt, csak később.

Felkapaszkodtam vele a partra, s odavittem Zsoltinak. Ez volt élete első fekete sügérje. Ragyogott az arca az örömtől, úgy cirógatta a zsákmányt, mint gyerek az új játékszerét.
– Ugye milyen szép ?- kérdezte elragadtatva. Szubjektív megítélés, nálam a szép hal a pisztrángnál kezdődik a fekete sügér a sokadik helyen áll. Nem csípem a vicsorgó fizimiskáját, árad róla az agresszivitás. Az viszont nem vitás,hogy a húsa vetekszik a süllőjével. Csorgott a ruhámból a víz, kezdett fájni a tenyerem, még sem bántam, hogy megfürödtem. Valami homályos megérzés azt súgta, Zsoltinak most és csakis most adatott meg, hogy fekete sügért fogjon. Sajnos jó volt a megérzésem. A zsákmányt lemértük, egy kiló tíz dekát nyomott. A maga nemében ha nem is kapitális, de ritka példány volt. Tartottam tőle – okkal, hogy a hajcihő elriasztotta a halakat a környékről, időbe telik amíg vissza jönnek. Tévedtem. Délig Zsolti fogott még egy feketét, s nekem is volt két kapásom. Az egyiket elbaltáztam, a másik megakadt. Ezek már kisebbek voltak, de méretesek. A továbbiakban még háromszor horgásztunk kettesben Zsoltival, először a Szittyósnál,de mert sem a jégmadarak se a fekete sügérek nem jelentkeztek, vissza pártoltunk a nagy csatornához.

Nyárasszony hamar lelépett a színpadról abban az évben, a függöny legördült,a horgászatnak befellegzett. A nyarat váltó ősz rengeteg esővel érkezett, a sártengeren nemhogy az autó,de még a traktorok is csak félterűvel tudtak átvergődni vagy még úgysem. Utoljára szeptemberben vettem búcsút Zsoltitól meg az öreg őrháztól. Valamikor, novemberben ötletszerűen feltárcsáztam azt a számot, amit Zsolti adott meg a nyáron. A készülék kicsengett de a kagylót nem vette fel senki s ugyan ez megismétlődött legközelebb is. Életjelt karácsony előtt kaptam tőle, a borítékban egy ünnepi üdvözlőlap és két színes fotókópia volt. Az egyiken a jégmadár, a másikon a kacsafarkú szender. Zsolti nem feledkezett meg az ígéretéről. Viszonzásként én is küldtem két fotót, amit a nagybátyja készített rólunk az én gépemmel. Az őrház előtt és a zsilip mellett kapott le bennünket. Tavasszal hiába vártam, se kép sem hang. Valahogy úgy jött ki a lépés,hogy a nagybátyjával is elkerültük egymást, csak májusban találkoztunk. – Zsolti?- szegeztem neki a kérdést. Értetlenül nézett rám.
– Zsolti ?- kérdezett vissza. – Hát maga nem tudja? Még januárban meghalt.
Döbbenten hebegtem: – A szklerózistól? Úgy tudtam,az nem halálos…
– Az nem. De a veserák igen. Magának nem szólt? Tavaly tavasszal műtötték, az egyik veséjét kivették. Aztán kemózták, attól volt kopasz. Úgy nézett ki,hogy megmarad, de decemberben kiújult a baj, leállt a megmaradt veséje. Még megérte az új évet, aztán elment. Kár érte, jó eszű,okos gyerek volt, ki tudja mire viszi, ha nem hal meg…

A már említett tömeges halpusztulás után jó ideig feléje sem néztem a Duna-Tisza csatornának,sőt a harmincas, harmincegyes és Szittyó csatornákat is messzi ívben elkerültem, noha ezeknél haltetemeket nem észleltünk, ám két jelenség is arra utalt, hogy ezek is megsínylették a vízszennyeződést: jelentősen csökkent a halállományuk s a kifogott halak húsának valami szokatlan íze volt. Az elpártolásba az is belejátszott, hogy kétlaki lettem, vettünk egy tanyát a Jászságban. Azóta tavasztól őszig többnyire a Tiszán, a Millér csatornán és a jászkiséri tógazdaságot átszelő tápcsatorna zsilip utáni szakaszán horgászok, ahol rengeteg a jaszkó. A tógazdaság és a hozzá közeli erdő közti pástnak van egy érdekessége, szándékosan nem szánják fel, parlagon hagyják s kutyákkal kapartatják ki a földből az aranyat érő szarvasgombát.

Nyár közepén szomorú kötelesség mozdított ki a jászsági nyugalmamból, meghalt egy kollégám Kunpeszéren s a család engem kért fel a búcsúztatására. Előbb hazaugrottam terepszemlére Pesten s csak ezután vettem az irányt Bács-Kiskun felé. Az oda út keresztezi a Duna-Tisza csatornát s mindjárt a híd után ágazik el az a gidres-gödrös földút, ami az egykori kedvenc helyemig visz, a Szittyós zsiliphez. Menetben eszembe jutott, milyen sokszor letértem erre az útra,hány kellemes napot töltöttem az őrháznál. Nem álltam meg,de visszafelé engedtem a csábításnak s a híd előtt bejeleztem jobbra. A hajdani Ladámat nem kíméltem, a mostani puccos Chevrolettel csak lépésben szlalomoztam a gödrök közt, s megkönnyebbülten sóhajtottam amikor megpillantottam a zsilipet. Az őrházat szándékosan nem említem, mert már nincs. A táj leltárának megcsonkulásáról már értesültem, a némedi mezőőr mondta el, miként ment végbe az önkényes „tereprendezés”. Elsőnek a nyílászárókat vitték el, majd a tetőt hordták el, cserepet, gerendát, utána pedig a falakat téglánként. Az öreg őrház reinkarnálódott, új ház épült belőle-valahol…

A zsilipnél beálltam a régi helyemre, kiszálltam s szemem ösztönszerűen azt a topolyafa matuzsálemet kereste, ami azzal a beugróval szemben állt, ahol kis barátom, Zsolti horgászott annak idején a Szittyósnál. Eredendően két fa állt ott vizavé, egyik a csatorna jobb, a másik a bal partján. Magasságukból ítélve egy korúak lehettek, azonos évek során bámulták a puszta felett átvonuló fellegeket s őrizék a lombjuk közt megbúvó madarak nyugalmát. A jobb oldali topolyát, amit Zsolti napernyőnek használt-ő nevezte így-nem sokkal az utolsó együtt töltött ottlétünk előtt döntötte ki egy szokatlanul komisz szélvihar. Az irdatlan fatetem keresztben feküdt a csatornán, levelei még zöldek volta, de fonnyadtak, már nem volt bennük élet. A látvány lehangoló volt sőt annál is több: szívbe markoló. Úgy hatott, mint egy sírhant, amin elhervadtak a koszorúk. Nálamnál csak Zsolti volt szomorúbb, látszott rajta, csak azért nem sír mert restelli. Próbáltam vigasztalni.

– Ne búsuljon. A gyökérből maradt a földben, sarjad majd belőle új hajtás.
– Azt én már aligha fogom megérni – mondta a könnyeivel küszködve. Most volna oka megint a sírásra Zsoltinak, a másik fa is meghalt. Nem a szél döntötte ki, nem villám sújtotta, hanem kivágták. Nem tőből, csak derék magasságban. Nem mert útban volt, kellett valakinek. Tűzrevalónak, kerítésnek, dagasztóteknőnek, vagy ki tudja mi másnak. Állok a rönk mellett, olyan mint egy piedesztál, amiről ledöntötték a szobrot. A természet szobrát, az élet jelképét. Júdás pénzért valaki megölt egy életet, elrabolt egy darabot a pusztából.

És ekkor, mintegy kárpótlásul a szomorú látványért, két madárka landol a tönkön, két színpompás jégmadár, amiknek a toll bóbitája olyan kék mint a puszta fölé boruló nyári égboltot vissza tükröző víztükör. A kép a székelyföldi ó temetők süppedt sírjain korhadó kopjafákat juttatják eszembe, amire a néhai neve fölé két madarat is felvéstek, jelképeként az elröppent életnek. A jégmadár szép, de nem csipog, nem csivitel, nem trillázik, valami sajátos, más madárhangra nem hasonlító hangon kommunikál a párjával. A tönkön ülők egyike is ezt teszi, teli torokkal udvarol. Az ő bóbitája színesebb mint a másiké, innen tudni, hogy ő a hím. Az idill rövid életű,mert valami csörtet a bozótban, amitől a két jégmadár megriad. Egyszerre rebbennek fel s egy irányba tűnnek el a csatorna partján strázsáló nád mögött. Mint két színes látomás.

Megjegyzés: a tárca valós és virtuális epizódokat tartalmaz, a helyszínek megválasztása úgyszintén.
Minden egyéb hasonlóság a véletlen műve…