Kelemen Pista hamis dolgai (Igali-Mészáros József, 1937)

Kelemen Pista hamis dolgai (Igali-Mészáros József, 1937)
Együtt nőttünk fel mindketten a Balaton mellett egy kis városkában s egy ideig az iskola padját is egy épületben faragtuk. Jó pajtások voltunk, jóban-rosszban mindig kitartottunk egymás mellett. Barátságunkat a horgászás iránti rajongásunk még szorosabbra fűzte. Hosszú évekig együtt jártuk a Balatont s nem volt nyáron egy hajnal, amelyen meg ne jelent volna Kelemen Pista a vízhez közel fekvő házunk ablaka alatt s horognyelének végével tudomásomra ne hozta volna, hogy ismét elérkezett egy reményekkel teli nap.

A Szép napoknak azonban egyszerre vége szakadt. Fájó szívvel meg kellett válnom a Balatontól, ettől a gyönyörű víztől, amelynél szebbet, jobbat horgász még álmodni sem tud. Sokszor gondoltam vissza a Balatonon eltöltött eredményes horgásznapokra és régi kedves barátomra, Kelemen Pistára. Sok évig semmi hírét nem hallottam. Csak annyit tudtam felőle, hogy időközben más vidékre vándorolt. Hosszú évek után azonban a véletlen ismét összehozott bennünket.

Kellemes, jóleső meleg idő volt, még egészen a nyár elején. A ráckevei helyiérdekű vasútállomás épülete előtt álldogáltam és vártam a vonat indulását A sok várakozó között feltűnt nekem egy sport- ruhába öltözött férfi, hátizsákkal a hátán, vállára akasztott horognyelekkel. Kelemen Pista volt, sz én régi balatoni horgásztársam.

Nagy volt az öröm mindkettőnk részéről. De még kellemesebbé tette találkozásunkat az a körülmény, hogy mindketten ugyanazon vízre készültünk horgászni. A szokásos kérdezősködések után elbeszélte, hogy kevéssel azután, hogy én otthagytam a Balatont, ő is elköltözött onnan egy olyan városkába, ahol nemcsak halas víz nem volt a közelben, de még rendes ivóvizet is alig lehetett beszerezni. Végre hosszú nélkülözések után felkerült a fővárosba s itt legalább a könnyen megközelíthető soroksári Duna-ág legtöbbször álló vize valamennyire pótolta számára a Balatont. A nagy Duna nem jelentett részére mást, mint egy nagy vízi utat, mely csak arra alkalmas, hogy hajók járjanak rajta és esetleg emberek fürödjenek benne. Horgászat szempontjából nem méltatta figyelemre, aminek egy igen komoly oka volt. Kelemen Pista nem hiába állóvíz mellett nőtt fel, nem szerette a folyóvizet s az úsztatós horogfelszerelés mellett ki is tartott. Soha meg nem kísérelte volna, hogy más készséget alkalmazzon, különösen nem kedvelte a műcsalis vagy pergőcsalis horgászási módot.

Mondta is nem egyszer:
-Addig, amíg természetes csalival tudok halat fogni, megmaradok én a mellett. Nem is próbálkozott meg semmiféle műléggyel, sem pergővel, sem másféle “hamis dolgokkal”. Ellenszenvét azonban bizonyára le tudta volna győzni ezekkel a készségekkel szemben, ha az úsztatójáról nem kellett volna lemondani. Az úsztató mindenekelőtt. -E nélkül nincs horgászat, — szokta mondani Pista. Valami igazsága volt is neki, mert az úsztató jelzéseit semmi sem tudja pótolni. Észrevehetjük a zsinór feszüléséből is a hal jelentkezését a horognál, vagy a horognyél is figyelmeztethet bennünket a harapásra, de azt az érzést egyik sem tudta kiváltani a horgászból, amit az úsztatónak egy parányi megmozdulása is képes előidézni.

Kelemen Pista az úsztató alkalmazásának tántoríthatatlan híve volt. Fel is használta a legelső alkalmat ás rosszallólag megrázta nagy fejét, amikor Horthy-ligeten megállapodva, horgászáshoz kezdtünk s bepillantást nyerhetett szerszámos dobozomba, hol a sok holmi között felfedezett néhány villantót és celluloid forgót.
Már te is így lezüllöttél? Elpártoltál a jó kukoricától, meg az élőhal csalitól? — kérdezte szemrehányólag.
— Dehogy pártoltanm el. Használom én most is mindegyiket. De ezeket sem lehet nélkülözni.
— A Balatonon te sem halásztál ilyenekkel. Mégis fogtál halat, amennyit csak akartál.
Ebben igazat kellett neki adnom, ott bizony abban az időben műcsalikkal nem horgásztunk. Ha elmentünk pontyra horgászni, főztünk kukoricát vagy málét, ha süllőt vagy csukát akartunk megakasztani a horgon, merítettünk kishalat. Villantóval én is csak később kezdtem horgászni.
Na és mit teszel most a horogra? — kérdezte kíváncsian.
— Málét, öregem. Málét teszek, itt egyébként ez egy igen jól bevált csalim…
— És mondd csak. Fogtál már ezekkel a készségekkel rendes halat?
— Fogtam bizony. Meggyőződhetsz te is róla. Jöjj el velem legközelebb, elvezetlek a nagy Dunára, ahol megláthatod majd, hogy milyen jól jönnek ezekre a csalikra egyes halak. Eleinte vonakodott, hogy nem szereti a folyóvizeket, nem tud ott halat fogni. Mikor biztosítottam róla, hogy olyan helyen fogunk horgászni, ahol az úsztatót is tudja majd használni, még akkor sem engedett s változatlanul a mellett kardoskodott, hogy nem igazi horgászat az, amelyet műcsalikkal űznek s közel sem lehet olyan élvezetes.
De bizony én nem hagytam magam s nekiláttam, hogy mindent elmondjak, ami szépet és jót a pergőcsalis horgászatról el lehet mondani. Az eredmény nem maradt el, a legközelebbi alkalommal ismét együtt voltunk kint a vízen, de már nem a soroksári Duna-ág csendes vizén, hanem a nagy Duna partját jártuk és iparkodtam a gyakorlatban is bebizonyítani neki, hogy ez a legsportszerűbb halfogási eljárás, nem pedig az, amikor a csónakban vagy a parton ülve várja a szerencsét.

Talán siker koronázta volna fáradozásomat, ha nem lett volna olyan kibírhatatlan nagy meleg és legalább egy őn mutatkozott volna.
Pista barátom hamarosan megunta a járkálást a vízparton, elfáradt a nagy melegben és meg is jegyezte:
— Ezalatt az idő alatt már legalább két pontyot fogtam volna és semmiesetre sem. fáradtam volna el ennyire.
— Ebben igazad van. A pontyozás mindenesetre kényelmesebb, mint az őnök után járni, de az viszont már nem olyan biztos, hogy azóta jött is volna ponty a horgodra, — feleltem neki vissza.
— Annyit biztosan fogtam volna, mint a te módszereddel, — mondta és már ki is választott magának a part mellett egy csendesebb vízrészt, kényelmesen letelepedett oda és nagyban nekikészülődött, hogy bevesse horgát a vízbe. Majd odaszólt hozzám, nem minden rosszmájúság nélkül:
— Csak folytasd, én majd nézem.
Nem is kérettem magam, elindultam a parton s ismét lehorgásztam az előbb már bejárt vízrészeket. Közelében akartam maradni Pistának, szerettem volna neki bebizonyítani, hogy milyen rendes kis csali az én kanalas villantóm.
Alig húztam be néhányszor a zsinórt, máris rajtavesztet
egy hal. Arrafelé néztem, ahol Pista ült, látja-e a villantó munkáját. Közömbösen figyelte az eseményeket. Én annál nagyobb érdeklődést mutattam az elejtett halam iránt, mert őn helyett egy csukát húztam ki a vízből.
Alaposan megrohamozta a villantót, mohón lenyelte.
Míg beletettem a csuka szájába a feszítővasat és horogszabadítóval kiszedtem a horgot, Pista nem mulasztott el egy csípős megjegyzést:
— Milyen véletlen ! És ült tovább Szép nyugodtan, de hal nem jött a horgára. A helyzet azonban úgy alakult, hogy sikerült nekem még két őnt megakasztani a horgon mégpedig az ő szeme láttára.
Ezt már úgylátszik nem tudta nyugodtan végignézni, mert észre sem vettem, mellettem termett.
— Add csak ide a horgodat! — szólt hozzám, majd kivette kezemből horognyelemet és kihajította a csalit a vízre.
Fogva maradt egy őn.
Felcsaptam szemlélőnek és szép lassan haladtunk a parton. Örvénylő vízrészhez értünk, e jó víz- területről ki is emelt még egy őnt a horgával. Este, mikor mentünk hazafelé, nem győzte dícsérni ezt a kitűnő sporthalat s főleg azt a módot, ahogy horgászott rá.
Másnap, mikor összetalálkoztunk, megkérdeztem tőle, hogy tetszik a pergőcsalis horgászat.
— Szép, szép, csak ne fájna úgy a karom a sok dobálától. Alig bírom megmozdítani, — panaszkodott, miközben mozgatta fájó karjait.
— Majd megszokod ezt is, mint az ülést a csónakban. Most legalább láthatod, hogy ez sokkal testedzőbb, mint órákon át ülni egyhelyben.

Elváltunk a nélkül, hogy megbeszéltünk volna egy újabb kirándulást.
E találkozásunk utáni vasárnap még melegebbre fordult az idő. Emlékszem, harminckét fok Celsiust mértünk aznap árnyékban. Nem a legkellemesebb idő arra, hogy az ember sokáig járja a vízpartot. Le is raktam hamarosan a felszerelést és megmártottam magam a part mellett a Duna hűs vizében. Mikor fürdés után mentem ki a vízből a partra, megcsapta fülemet egy jól ismert hang, a kihajított csali suhanása a levegőben és vele egyidőben felfedeztem Kelemen Pista alakját a vízparton. Folyt róla a víz, az inge is teljesen átázott már.
— Mit művelsz te itt, Pista? — kérdeztem, pedig nagyon jól tudtam, mi járatban van errefelé. A szóra megállt, nagyon meglepődött. Kezében volt a horognyele, a lelógó zsinór végén pedig megvillant a nyári napfényben egy kis “hamis dolog”, s mint egy rossz gyermek, akit csínytevésen értek, zavart mozdulatokat tett és akadozva elkezdte:
— Hát kérlek… én azt mondom, hogy…. – hogy szép, nagyon szép a sportszerű halfogás, de mégis csak legszebb közöttük a pergőcsalis horgászat, — segítettem neki befejezni a mondókáját. Szavaimhoz nagyokat bólogatott fejével, melyről patakzott a veríték és őszintén rámhagyta:
— Igazad van. Teljesen igazad van. Habár hamis dolgok ezek, de azért mégis csak jó dolgok. És már lendült is a karja s a kihajított csali messze a parttól ráesett a víz sima tükrére.