Kaszanits József – Egy karácsony vigiliáján
Furcsa idők jártak errefelé. Az 1981. decembere sokak számára emlékezetesen szomorú karácsonyt ígért itt Lengyelországban. Főleg az internáló táborokban raboskodó embereknek és az otthon aggódó várakozó családnak. Ma már szinte hihetetlennek tűnik a jegyrendszer, amivel pedig jó néhány évig gyötörték itt a népet. Akkoriban történt, hogy a karácsonyi ponty korán elfogyott lakóhelyünk egyetlen boltjában, így nekünk már nem jutott belőle. A pontykocsonya pedig Lengyelországban karácsony vigiliáján főétel.
Majd hajnalban elmegyek csukát fogni vigasztaltam nejemet, aki nagy hagyomány tisztelő, bár tisztában voltam vele, „rendes ember” nem megy horgászni a nagy ünnepet megelőző napon. – Maradj itthon Józsi, nem dől össze a világ, ha nem lesz hal az asztalon. Már ott csengett fülemben nejem nyugtató szava, miközben mára folyó felé tartva tapostam a friss havat. Kiérve a partra egy szép szál fenyőfának támasztottam a hátam és elgyönyörködtem a csendesen szállingózó hó-pelyhekben. Szemem csupán ösztönösen vetettem a mozdulatlan vízre, mert gondolataim teljesen máshol jártak. Régi karácsonyok merültek föl emlékezetemből, majd előhírnökei: a hétköznapinak tűnő – de számunkra hangulatos – munkák. Ezek közé tartozott a káposzta szeletelése, döngölése. Ebben a „szertartásban” részt vett az egész család. Ugyanúgy a disznóölésben, ahol az összesereglett gyerekek árgus szemekkel figyelték a „böllér” minden mozdulatát, s a katlanból felszálló illatok elfeledtették velünk a szegény „hízó” tragédiáját.
Ebben a feledésben közrejátszott a felnőttek ritka jókedve is, melyet fölfokozott az erős szilvórium, amit annak idején „kupicának” nevezett pohárból ittak az emberek. Az asszonyokat ugyan zavarta lábatlankodásunk, de megkínáltak bennünket frissen főtt „bürkével”, aminek ízét fölségesnek találtunk, és csak „akkor tűntünk le a horizontról”, amikor a böllér bácsi egy szalmaszállal felfújta a „hólyagot”, mi pedig elrohantunk vele focizni.
A háború után Somogyban sem volt minden fenékig tejföl. Az ünnepeken mégis sok finom dolog került az asztalra. Minket gyerekeket elsősorban mégsem ez érdekelt, hanem a várva várt karácsonyfa. Sok szép karácsonyfát láttam már életemben, talán szebbeket is, mint gyermekkoromban, de csupán a felnőtt szemével. Mégis a régi gyermekkori fák emléke marad meg örökre bennem, azok, amelyeket a Jézuska hozott. Még akkor is, ha csak festett dió, mosolygós piros alma, vagy később giccsesnek mondott cifra mézeskalács figurák lógtak rajta cérnaszálon. Az elmaradhatatlan szaloncukor azonban esztétikai élményen kívül jobban kísértett bennünket, mint a finom, sok süteménnyel díszített ünnepi asztal.
Emlékeimbe merülve néztem a vizet, most nem árulkodott halakról, mint nyáron, nem látszott rablás, még a pérek megszokott „bogarászása” sem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy decemberben ritka a bogár errefelé. Mégis ösztönszerűen megéreztem, lesz itt ma hal. Egyes horgászoknak adva van ez az ősi megérzés képessége, melyet nem tud racionálisan megmagyarázni, ezért inkább nem beszél róla. Finoman kirepítettem sárga színű, kisméretű wobbleremet, és hagytam, hadd ússzon lefelé a sodrásban. Ahogy elérte a kis kanyart, hangtalanul felhajlítottam orsóm felkapókarját. Ettől a wobbler lebukott, a botvégemet pedig abban a pillanatban elemi erővel megrántotta valami. Ilyenkor szokott a horgász elfeledkezni a múltról, a jelen gondolatairól, a jövőről és minden „földi” dologról. Könnyedén meghúztam a bot spiccét. Rögtön tudtam, csakis pisztránggal lehet dolgom, mert ilyen heves kirohanásokra és gyors irány-változtatásra egyetlen hal sem képes. Amikor végül is kifáradt szegény, zsebkendőmért nyúltam és lehajolva ráterítettem és kiemeltem a vízből a piros pettyes színpompás pisztrángot. Jó negyvenes volt, ahogy errefelé mondják. Óvatosan kiakasztottam a hármashorgot és visszaeresztettem a vízbe.
Úgy tünt, csodálkozva néz rám vissza, de jobban látta mielőbb eltűnni a mélyben. „Neköd is most költött gyünni” morogtam magamban jó somogyi tájszólásban, „gyünné vissza tavasszal, hisz most tilalmi idő van”. Mintha barátaim, a pisztrángok tudták volna ezt, mert kis idö múltán két kisebbet fogtam még, de a csukák csak nem jöttek. Az idén nem lesz hal az asztalon, gondoltam magamban rezignáltan és megnéztem, hány óra van. A kismutató végzetesen közeledett az általam megszabott határhoz, mely végérvényesen jelzi majd a horgászat mai befejeztét. Bár jó néhány kilométert „lecaplattam” már, mégis úgy döntöttem, még elmegyek egy következő kanyarig. Ott van egy „ügyeletes” csukám, illetve búvóhely, ahová mindig ügyetlenebb városi vendégeimet szoktam küldeni a biztos kapás reményében. Ezt a helyet éléskamrának is szoktam nevezni, amit Somogyban jó magyarsággal „spájznak” hívnak. Innen szinte soha nem érkeztem haza zsákmány nélkül. Levettem a kis pisztrángőlő wobblert és egy ötös Mepps villantót kötötten’ fel hajszálvékony wolfram előkével, abban bízva, hogy ez majd kissé távol tartja a jó szemű pisztrángokat.
Most az első dobás bizony nem hozott kapást és még az utána következő sem. Ilyenkor mindig egy kis gondolkodási szünetet tartok, általában azon elmélkedve, vajon milyen csalit kéne föltennem. Közben eszembe jutott Vígh Józsi bátyánk egy kedves novellája a karácsonyi pontyról. Itt erről szó sem lehet, mert a tavakat már jégréteg borítja, s az ilyenkor még vékony, életveszélyes. A rég olvasott novella itt a fenyvesekkel és nyírfákkal övezett kies folyóparton szívfájdítóan juttatta eszembe hazám kedves vizeit. Magam előtt láttam a mindig fenségesen hömpölygő Dunát, egyetemi éveim szegedi Tiszáját és gyermekkorom Kapos folyóját.
Mi csak Kapos-ároknak hívtuk, de ebben nem volt lekicsinylés vagy tiszteletlenség. Ahogy az első, szerény, háború utáni szerény karácsonyfára emlékszem melegség tölti el önkéntelenül szívemet, ugyanúgy gondolok az első folyócskára, ó nyújtotta nekem a horgászat ősi örömét emberpalánta koromban. Ez a kis jelentéktelen patak egy életre szóló ajándékot adott nekem. Hazám vizeinek emléke itt ezen a leírhatatlanul gyönyörű tájon mégis az elveszett édenkert érzését keltette fől bennem. A futó idő azonban visszarántott a valóságba. Föltettem egy 15 centis wobblert és lassan lecsúsztattam a vízen. A levegőben varjúsereg kérte a havat, pedig hullott az ebadta állandóan, már majdnem térdig ért. Szépen vezettem a jól bukó csalit, de nem jött rá semmi. Még háromszor bedobom, aztán usgyi haza. Mindig három „utolsó” dobással szoktam befejezni a horgászatot, hisz „három a magyar igazság”. A második dobásnál botomat jól megrántotta a hal. Nem késlekedtem a bevágással. Most nem történt azonnali vad kirohanás, hanem helyette, ahogy szemléletesen egyes horgászírók írják: „mintha tuskóba akadt volna a horog”. A „tuskó” azonban rögtön elindult. Valahogy úgy, ahogy a fiatal még elég virgonc harcsák szokták, de messzire lustábban, mint a nyári csukák. Ez pedig mégis csuka volt, mégpedig a javából.
Megindult lefelé, és amíg a bokrok engedték, botvégen tartva és is követtem, mert ha nem muszáj, nem szeretem, ha a hal állandóan húzza a féket, amelyet közben „élesre” állítottam. A pisztrángos vizeken ugyanis a fék mindig könnyűre van állítva, a keményre állított fékberendezés ugyanis a régi álmoskönyvek szerint bottörést eredményez. Ez a maxima lehet, hogy több halfajra érvényes, de a pisztrángra biztos.
Ezt garantálhatom. Minden igyekezetem és kitűnő pergető botom dacára a hal azért mégis leúzott úgy nyolc-tíz métert a zsinórból. Ekkor mintha meggondolta volna magát, visszafordult és jó egyenletes tempóban megindult felém.
Gyorsan tekertem a nem túl nagy áttételű orsót, hogy a damil feszes maradjon. Ez a le-föl járás még eltartott egy darabig, nem tudom meddig, fárasztás közben ugyanis sohasem nézek az órámra, mert ezt a gyönyörűséget, melyet ilyenkor érez a horgász, nem érdemes időben mérni. Egy perc vagy öt perc — nem mond semmit. Engem kifejezetten idegesít, ha erről olvasok valahol. A boldogságot, az igazi tiszta örömet nem lehet és nem szabad idővel mérni. A halat pedig úgy kell fárasztani, ahogy illik (Na ez egy nagy mondás!) Persze a jó horgász azt érti alatta, hogy sem túl sokáig, mert ez állatkínzás, sem túl gyorsan: ez viszont barbárság. Pontosan akkor, amikor kellőképpen kifáradt a nagy csuka, szép nyugodtan kivezettem a homokos partra.
Megmértem, 78 centis volt. Leültem mellé a hóba. Megcsodáltam nyúlánk termetét, erős fogazatát, az évszak ellenére élénk színeit. „Megvan a vigiliai vacsora” ötlött fel bennem önkéntelenül az első gondolat, aztán lassan elhessegettem magamtól. Mintha nem is én cselekednék, óvatosan kiakasztottam a wobblert halam éles fogai közül és visszaeresztettem a vízbe. Karácsonyest közeledett. Az én ünnepi ajándékom a legszebb volt, amit egy szegény csuka kaphat a horgásztól — maga az élet. És ahogy a nejem mondta: nem dőlt össze velem a világ.
Kaszanits József – Horgászok Lapja – 1994
