Jurán Vidor – Lazacztörténetek – I. rész
Összevont szemöldökkel és hátratett kezekkel, melyekben hatalma jelvényét, a nádpálczát szorongatta, kiadta a rendeletet: – Nebulók! Két óráig tanulni fogtok, elő a latin könyvekkel! A szobából kimozdulni nem szabad. Dixi! Az öreg úr kiment a szobából. A folyosón még hallottam a hangját, valamit beszélt az édes anyámmal. Alig zárult be az ajtó, az öcsémmel összedugtuk a fejünket. – Meg van? – kérdezi ő. – Meg, – a válasz. – Mikor szerezted? – Éjjel. – Hogyan? – A jegyzőék kerítésén átmásztam, mezítláb besompolyogtam a folyosóra, a sarokban rábukkantam a bambuszbotra s levágtam az egészet. A beszédnek vége szakadt, a folyosóról egyenletes léptek zaja hallatszott a kis szobába s mi latin könyveink fölé hajolva sillabizáltuk a nyelvtörő betűket. Az öreg úr – az édes apám – ismét bejött, néhányszor végigmérte a szoba hosszúságát és szélességét, aztán szótlanul kiment; bizonyára a gazdasági udvaron akadt dolga. – Mikor megyünk? – szólalt meg az öcsém. – Menjünk most, – indítványoztam én. – Szökjünk? – Hát szökjünk! Pillanat alatt kirebbentünk a szobából. Az öcsém belopódzott a konyhába, honnan nemsokára egy hatalmas karéj kenyérrel a kert felé iramodott. Ezalatt a kéményből előkotorásztam a vastag mogyoróbotot, mellyel titokban a halászatot űztem. Óvatosan kisompolyogtam a gyümölcsösbe, onnan – ungon-berken keresztül – a Poprádhoz rohantunk. A vízduzzasztónál megálltunk.
A kenyéren előbb igazságosan osztozkodtunk, aztán kabátom legbelsőbb zsebéből előkotorásztam azt a valamit, mely a diákszobából a vízhez kiugrasztott bennünket. A tíz különféle papirosból álló burkolatot leoldottam, mire egy hosszú, erős selyem halászzsinór és egy hármashorgú kis műhalacska került napfényre. A halászszerszám remek volt. A gumiból készült miniatűr kis halacska a pisztráng igazi képmása, farkán ott díszelgett az angol reditschi „Allkock”-gyár védjegye. Az orrába hosszú háromszoros selyemféregbél volt fűzve, melybe művésziesen be voltak fonva a kettős forgókapcsok. Erre a kis szerszámra régóta fájt a fogunk. A jegyzőéknél ugyanis egy budapesti tanár nyaralt, a ki napnap mellett különféle szerszámmal a Poprádban horgászott. Eleinte csak messziről néztük a munkáját, későbben a közelébe furakodtunk s napestig hordtuk a halászkosarát, a mely néha bizony nagyon könnyű volt, máskor azonban, ha oda nagy halak is belekerültek, erősen vágta a vállunkat. Egyszer a tanár úr műhallal hatalmas tengeri pisztrángot fogott. Ott álltam mellette, mikor a vergődő állatot parthoz húzta, én aztán rávetettem magamat a hánykolódó halra s belegyömöszöltem a kosárba. Azóta a kis műhalacska nem ment ki a fejemből, lestem az alkalomra, hogy elcsenhessem. Végre hát kezeim közé került! Az erős selyemzsinórt a botra erősítettem, a kis műhalat aztán bedobtam a vízbe s a part felé húztam.
Gyönyörűség volt nézni a kis forgó, eviczkélő csalira! Apró halak seregestől bámulva követték az ide-oda czikázó vendéget, bizonyára pajtásuknak nézték a fürge műhalacskát. A nagyja azonban nem jelentkezett. Több eredménytelen kísérlet után ledobtam a kabátomat, czipőmet, a nadrágomat fölgyűrve, átgázoltam a gát vizén s a közepén egy kiálló czölöpre telepedtem. Újból vízbe merítettem a műhalacskát. Egyszerre csak megfeszül a halászzsinór, a bot erősen meghajlik, jobbra-balra ránczigálom a szerszámot, a csali azonban nem akart vízszínre kerülni. A parton álló öcsém nevetve kiáltotta: – De nagy lazaczot fogtál! – Tuskó az nem lazacz. – válaszoltam ingerülten. Újból megrántottam a zsineget, a bot recsegni kezdett, a fenéken pedig fölkavarodott a víz. A zsinórt jobb kezemre csavarva, a czölöphöz húztam azt a láthatatlan valamit, mely a horgomra akadt. Már a selyemféregbél s a forgókapcsok is felszínre kerültek, de még mindig nem láttam a műhalon fönnakadt terhet. Egy erős rántás – a következő pillanatban egy hatalmas fej bukott elő a vízből. Csak arra emlékszem, hogy a horogra akadt nagy hal a czölöp mellett szörnyen hánykolódott, mikor testem egyensúlyát elveszítve, fejjel előre buktam a mélv vízbe. Kétségbeejtő küzdelem fejlődött ki erre köztünk. A hal erőnek erejével a gát tuskói és czölöpei felé ránczigált, én pedig megfeszített erővel a sekély víz felé úsztam. Mikor lábam már-már talajt érzett maga alatt, egy hatalmas rántás visszahúzott a mély vízbe s újból kezdetét vette a birkózás.
Jobb karomon a megfeszült halászzsinór mélyen a húsba vágódott, a küzdelem közepette letört a halászbot hegye is, balkezemmel lankadatlanul eveztem, míg olyan helyre vergődtem, hol a vizet már lábolhattam. Most már két kézzel ragadtam meg a zsinórt. A hatalmas prédát övig érő vízbe vonszoltam, hol lábaimat nekifeszítettem a meder nagy köveinek s elnéztem a horogra akadt nagy hal borzalmas, de gyönyörű vergődését. A lazacz – mert az volt – a rettenetes kavarodásban méter magas hullámokat vágott föl, körülötte a véres víz bíborszínben ragyogott, hol előre, hol hátra iramodott mindenütt menekülést keresett, a finom selyemzsinór azonban ellenállt minden rántásnak. gyöngültek, lassan tehát mégis beletörődött szomorú helyzetébe. Végre egészen elcsöndesedett. Hatalmas teste szinte mereven vesztegelt a vízben, csak az egyenletesen mozgó kopoltyúi, melyekből a vér vékony fonalban csordogált s az idegesen remegő farka árulta el, hogy él. A száját félig kitátotta s ekkor észrevettem, hogy a hármas selyemféregbél belenyúlik a torkába, bizonyára ott valahol akadtak meg az erős horgok. E fölfedezésnek végtelenül megörültem. Hacsak a halászzsinór el nem szakad, úgy a lazacz másképen nem is menekülhet meg a kelepczéből.
Kimerültségét arra használtam fel, hogy óvatosan és zajtalanul a part felé vonszoltam, A félúton azonban megújult a küzdelem. Mint az aczélrúgó, úgy vágódott föl teste a levegőbe, honnan erős csobbanással ismét a vízbe zuhant. Itt összevissza, előre és hátra iramodott, farkának erős csapásaival fölkavarta a csöndes tükröt, melyet erre kisebb s nagyobb hullámok barázdáltak végig. Nagy nehezen mégis elértem a magas partot. A lazacz egy ideig még vergődött a vízben, aztán lassan-lassan ismét lecsöndesedett. Az öcsém most megragadta a zsinórt, én pedig karjaimmal óvatosan a hasa alá nyúltam s egy erős lökéssel kidobtam a zöld gyepre. A lazacz a friss levegőn még kétségbeesettebben hánykolódót. Testét ölnyire fellökte a levegőbe, szájával éltető eleme: a víz után kapkodott, új környezete azonban más semmit sem nyújthatott, mint a megsemmisülést, a halált. Gyorsan kiugrottam a vízből. A vergődő lazaczot kabátommal letakartam, vizes ruhámat kifacsartuk, aztán a gyümölcsös kerten keresztül diadallal hazarohantunk. Az udvaron az édes apámmal találkoztunk. – Hol voltatok? – kérdezte szigorúan. – Halászni. – És a latin könyvek? Semmi válasz. A lazaczot a cseléddel a konyhába küldte, aztán jött a hadd el hadd: a nádpálczával alaposan elvert. – Ki fogta a lazaczot? – kérdezte most barátságosan. – Mi ketten – válaszoltam sírva. Erre kezével a nadrágzsebébe nyúlt és mindegyikünk markába egy ezüst máriást (25 krajczáros) nyomott. Ujjongva a konyhába futottunk. A vizes dézsában mozdulatlanul feküdt az 5 1/2 kilogrammos halóriás, bámuló testvéreimnek aztán nagy hűhóval és sok túlzással elmondtam fogásának történetét. Ez az első lazaczom krónikája, melyhez egy elcsent műhal, a suhogó nádpálcza s egy ezüst máriás kedves és felejthetetlen emléke fűz.
Megjelent:
Halászat folyóirat VIII. évf. 1907
Koczkás László szerk: Horgászat a Halászatban (2021)
