Jéger Szabolcs – A 111. oldal
Messziről kezdem a mai kis történetem, mert ennek csak úgy, egyszerűen nekivágni nem lehet…
Amikor a horgászatról kérdeznek nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy az számomra az egyik legnagyobb közösségi élmény. Olyan téma, amit jó megélni, visszaemlékezni rá, beszélni róla. Persze jó néha egyedül üldögélni a botok mellett, de számomra a peca társaságban az igazi. Ha jó horgásztársra talál az ember, akkor a beszélgetés fonala gyorsan elterelődik a kifogott halak darabszámáról és méretéről. Nem holmi kivagyiság, kérkedés lengi át a párbeszédet, hanem egy olyan, később bizalmi alapokra épülő információcsere, ami többet ér a legjobb csalinál, botnál, orsónál. Mert bár a technikai kütyükkel egyre könnyebb a halfogás, de valódi tudás, vagy helyismeret nélkül ez aligha megy azonnal.
Tisztelem, akik maguktól, saját kútfőből tanulták meg a leckét, amit a természet és a halak szabtak ki rájuk. Lehet, hogy nem szép dolog, de én nem ezt a rögös, sokszor járhatatlannak tűnő utat választottam. Minél többet tudok, és hallok róla, a horgászat, – és legfőképp a Tisza – számomra, egy olyan, többszörösen is összetett egyenlethez hasonlítható leginkább, amiben az ismeretlenek száma, minden egyszerűsítés után egyre csak nő. Mivel azonban a matematika nem az erősségem, így egyszerűbben keresem az utat az ismeretlenekhez. A saját tapasztalataim mellett, a barátaim, minden horgászni szerető tudására számítok, persze azokéra, aki hajlandók súgni, hogy a képlet összeálljon. Tolakodni nem szoktam, erre nagyon vigyázok, és ha megbízhatónak tűnik a horgásztárs, cserébe olyasmit kínálok, ami manapság egyre inkább kihalófélben van: őszinteséget, barátságot. Tapasztaltam, hogy ez a legfontosabb és legtöbb, amit a másiknak adhatunk. Hosszú órák, napok témája lehet a horgászat, miközben olyan mély kapcsolatok jöhetnek létre, amelyek egy életen át velünk maradnak. Őszintén fogadom a tanácsokat, még akkor is, ha azok ellenkezőjét másoktól már megkaptam, vagy ha egy kicsit hihetetlennek is tűnnek, mégis igyekszem olyan szeretettel őrizni azokat, mintha csak valami kincsek lennének.
Szeretek a horgászatról beszélgetni, olyanokkal, akiket jól ismerek és olyanokkal is, akiket még egyáltalán nem. Nem kerülhetem el a dolgot, nekem is van már közösségi média felületem, olyan tér ez a virtuális világban ahol most épp több, mint ezerötszáz olyan ismerősöm van, akik valójában engem ismerek, illetve nem ismernek, csak tudják, hogy ki vagyok. Vagy mégsem? Ha így gondolunk bele már nem is olyan egyszerűen értelmezhető ez a fajta, ugyan emberinek mondott, de mégis inkább csak virtuális kapcsolat.
Nemrég elkapott a tudásvágy és arra buzdította a belsőm egy érzés, hogy amit csak lehet meg kell tudnom szeretett folyómról. A Tiszáról sokan írtak, sokféleképpen, és szerencsére találtam is – igaz, hogy csak egy antikváriumban – olyan kiadványt, amit úgy forgatok ma is akár a Bibliát. Zabos Géza bácsi könyvéről van szó, amit a Tiszáról írt, pont olyan horgászoknak, mint amilyen én is vagyok. Tudtam, hogy Géza bácsinak több más könyve is jelent meg, és kerestem őket itt-ott, de ezekhez már egyáltalán nem volt szerencsém. Megoldásként marad a könyvtári kölcsönzés, vagy a használt könyvek piaca. Egy nap – azon a bizonyos közösségi oldalon – kértem az ismeretlen ismerőseim, akinek netán a könyvespolcon pihen ez a kötet, hogy legalább egy kis időre, de aki tudja, adja kölcsön nekem. Kisvártatva érkezett egy válasz. Attila írt. Megtudtam, hogy nagyon szereti Géza bácsi történeteit, és évről-évre újra is olvassa azokat. Most is épp ezt teszi, de ha végzett vele – csak írjam meg a postacímem – elküldi nekem. Váltottunk még néhány üzenetet és gyorsan kiderült számomra, hogy vele egy hullámhosszon vagyunk, és az is, hogy mostanság van ideje gondolkodni és olvasgatni bőven, mert kórházban van. Ugyan olyan átéléssel írt a pecáról, ahogy én is vélekedem róla, de azért egy kicsit tartottam is a dologtól, mégis csak egy ismeretlennek készülök megadni a címemet. Pár nap múlva újra jelentkezett Attila, és kérte, ugyan írjam már meg tényleg a címem, és a jövő héten postáztatja a könyvet.
– Csak nem hazaengednek?- kérdeztem tőle lelkesen.
– Nem, de kiolvasom gyorsan és a feleségem elküldi. – jött a válasz.
– Ohh, kapkodni azért nem kell! –írtam kissé félszegen, hiszen mégiscsak ő tenne nekem szívességet ezzel az egész könyvhistóriával
– Nem fogod tudni letenni! Még ma kiolvasom, nem tudom hányadszorra és küldöm!
– Gondolom járatos vagy akkor Te is a Tiszán?
– Nem igazán, hozzám a Bodrog van közel, oda szoktam járni. – szólt az utolsó üzenet.
Majd végül elküldtem a címem és kíváncsian lestem, nap, mint nap a postaládát, vajon érkezett-e valami. A napok teltek, de a küldemény elmaradt. Később már nem is fordítottam nagyobb figyelmet az egészre, hiszen elszaladt legalább három hét is. Egy darabig bántott a csalódottság, de igazából mit vártam? Néhány üzenet, pár szó, mondat egy számomra idegen embertől. Azután se jelentkezett, de igaz, én se írtam. Milyen is lett volna, még éppen nekem erőltetni a dolgot. – gondoltam
Ne tagadom, csalódtam párszor már emberekben, és – itt most furcsa különbséget teszek – horgásztársakban is. Persze lehet, hogy ezeknek a nagyobb része az én naivságom miatt történt. Nem nagyon hagyott nyugodni a dolog, még egy jólelkű cimborámmal folytatott beszélgetésben is felvetettem, hogyan jártam. Elújságoltam a fenti történetet és azt, hogy mennyire várom, vártam a könyvet, amit ő is tud, hogy oly régóta szeretnék. Nem ítélkeztem és nem éreztem magam becsapva, egyszerűen csak csalódott voltam. Pont úgy, mint a kisgyerek, akinek a Jézuska nem azt hozott ajándékba, amit szívből várt. Le is zártam az ügyet, majd Laci is gyorsan témát váltott. Elmesélt nekem egy történetet egy srácról, akivel egy ideje levelezett. Egy horgászversenyen ismerkedtek meg, nem is olyan régen, és azóta tartották a kapcsolatot. Persze, hogy a horgászat adta a beszélgetéseik alapját. Említett már erről pár mondatot nekem, de most nem nagyon értettem Lacit, csak azt éreztem a szavaiból, hogy valami nagyon megviseli. Majd kibökte:
– Meghalt az a srác. Tudod, akivel a verseny óta dumáltunk. – mondta.
Egymást követték ezután a kérdéseim, majd jöttek a válaszok, és az újabb és újabb megválaszolatlanul maradt kérdések. Egyszer csak feltűnt valami azonosság a dologban – már nem tudom mi volt, mert az, mert az ezt követő percek nagyon megviseltek – majd a szálak lassan-lassan összeértek. Vissza-visszakérdeztem, de bizonyossá vált, hogy az a lesújtó hír, amit Laci kapott a nekem szánt olvasmány késlekedésének is az oka. Attila nem csak nekem nem válaszolt…
Hiába küzdött sokáig, a betegség legyőzte, két gyönyörű gyermekétől és feleségétől szakította el. Értetlenül ültem a korábban egymással váltott üzenetünk előtt. Annyira már nem is érdekelt a könyv, mi több megfogadtam, nem is fog már soha többé. Ez így nem kell!
Néhány napja aztán üzenetet kaptam, egy döbbenetesen, szívhez szólót. Felesége ismeretlenül írt rám. Értesített férje haláláról és arról, hogy Attila a lelkére kötötte, hogy adja nekem postára a könyvet. Némán, döbbenten ültem és olvastam újra és újra a sorokat. Többször is nekifutottam, mire szavakat találtam a válaszomhoz. Mi mást tudtam volna írni, megköszöntem és ígértem, visszaküldöm, ha megérkezik és kiolvastam, hiszen Attilával mi ezt így beszéltük meg.
Sohasem találkoztunk, nem ismerjük egymást, de most már tudom, Attila sokszor beszélt a feleségének rólam, akivel sohasem találkozott, akit csak itt-ott, talán a TV-ben, vagy az interneten láthatott valahol. Rólam, akiről nem is tudta, hogy valójában ki vagyok és én sem, hogy Ő kicsoda. De azt igen, hogy imádott horgászni, akárcsak én. Remélem, hogy a felesége erős, két gyermek édesanyja, és hiszem, hogy elég erőt ad még neki az Isten, hogy az is maradhasson. A horgász barátságok ilyenek. Nem kell kérkedni, méregetni a másik fogását, nagyobbnál nagyobbat mondani. Örülni kell egymásnak, a másik sikereinek, és elraktározni magunkban mélyen azokat az élményeket, érzéseket, amit a barátainktól kapunk. A legnagyobbakat könnyű, de értékelni kell a legkisebbeket is, melyek olykor a legfontosabbak lehetnek.
Napokkal később küldemény érkezett, fehér borítékban, buborék fóliába csomagolva. Pontosan tudtam, hogy mi lehet benne, de kibontani nem mertem. Leültem, és elolvastam többször is a feladó nevét, mellette az enyémmel, a címemmel. Óvatosan felnyitottam a csomagot, szép, tiszta, vigyázott állapotban, ott volt a kezemben a könyv, ahogy ígérte. Két kézzel fogtam és kiüresedett fejjel bámultam magam elé. Nyoma se volt bennem a nagy örömnek. Végigpörgettem a lapokat és egyszer csak azok megakadtak egy könyvjelzőnél. Északi sarok, szól a fejezet címe a 111. oldalon. Eddig jutott Attila, én pedig innen folytatom…
Köszönöm
Szabolcs
