Vizák a vaskapunál



A Duna romániai szakaszát kevés hazai horgász ismeri. - Én se. A Duna-deltába ugyan már majdnem eljutottam egyszer, a madárinfluenzás őrület miatt azonban kútba esett az a terv is. A minap viszont talán egy annál is rejtélyesebb Duna-szakaszra vezérelt a jó sors: Orsova környékére, a híres szorosok tájára. Nem horgászni küldtek, igaz, hanem az al-dunai árvizekhez. De ha már ott jár az ember, nem állhatja meg, hogy ne horgásszon egy keveset.

Csak gondolatban persze. Mert minden bot otthon maradt, egyébként is most vagyunk a tilalom közepén. És - legyen bármilyen furcsa -, Romániában, legalábbis az ilyen frekventált helyeken, rendkívül szigorúan veszik a tilalom betartását. Különösen a Vaskapu környékén, mely igen forgalmas határátkelő is egyben Románia és Szerbia között. Vagy száz kilométerrel lejjebb van egy másik Vaskapu, egy kisebb erőmű is, itt telepedtem le végül egy kis képzeletbeli horgászatra.

Gyönyörűen sütött a nap, a fortyogó áradat csendesebb részein bolondul rabolt a balin. De nem ám a nálunk már óriásnak számító három-négy kilósok! A partról nézve voltak köztük hét-nyolc kilós ragadozók is. Az én szívem azonban nem a balinokért fájt. Hanem a vizákért, a Duna óriásaiért. Mert ott voltak ők is, valahol lent a harminc-negyven méter mély vízben, csak épp nem mutatkoztak. A viza amúgy se nagy önmutogató fajta. De itt legalább még egyszer-egyszer látni őket. Nálunk viszont elvétve, jó, ha tíz-húsz évenként egyet. Az utóbbi száz évben mindössze huszonnyolc vizafogást jegyeztek fel a hazai vizakrónikások, de 1970 óta egyetlen komolyabb fogásról hallottunk. Mohácson zsákmányolták 1987-ben, hetven-valahány kilót nyomott.

Főleg a másik Vaskapu akadályozza meg őket, hogy felússzanak hozzánk a Fekete-tengerből. Ívni jártak fel valamikor, Komárom, Győr környéke volt az utolsó állomásuk. Komárom halászai például valamikor szinte kizárólag a vizából éltek. A rendes, nagy példányai nyolc-tíz méteresre is megnőttek, súlyuk pedig megközelítette a tíz mázsát.

Már a latin neve is árulkodó: Huso huso. A görög hus szóból vezethető le, ami disznót jelent. A ma embere a tokféléket, amelyek közé a viza is tartozik, szinte csak az ikrájukról, a híres kaviárról ismeri, de a régiek felhasználták minden porcikáját. A viza úszóhólyagjából például kiváló enyvet főztek, s volt idő, mikor a húsa egész seregeket mentett meg az éhhaláltól. Ma már a legtöbb helyen szigorúan korlátozzák a fogását, de a kaviárral szerezhető irdatlan pénz nagy csáberő.

Talán nem mindenki ismeri a kaviárkészítés titkát. A legtöbb helyen mind a mai napig az ősi módszereket követik, csak egy kicsit modernebb eszközökkel. Régen a halászok előbb vesszővel verték az ikrától duzzadó petefészket, hogy az ikrát a rátapadó hártyáktól megtisztítsák. Aztán sózták, hordóba tették, s vitték messzire. A legrosszabb minőségű egyébként a sajtolt kaviár, amit csak durván tisztítottak meg, aztán besózták, gyékényre terítve szárították, majd hordókba taposták.
A legjobb minőségű kaviár kicsit bonyolultabban készült: az ikrát tisztítás után vászonzacskóba tették, sós vízben áztatták, majd felakasztották száradni, s csak ezután csomagolták. Az egykori feljegyzések szerint a Dunában fogtak olyan vizát is, amelyik tizennégy mázsát nyomott, s több mint négy mázsa ikra volt benne!

De még mielőtt azt hinnénk, hogy ez a világ legszaporább állata, el kell mondanunk azt is, hogy rendkívül lassan válik ivaréretté. Az ikrások tizenhárom-tizenöt, a tejesek pedig húsz-huszonkét éves korukra! Hasonlítsuk csak össze az emberrel... S ránk még csak nem is halásznak, horgásznak. Úgyhogy ne csodálkozzunk, hogy többen vagyunk, mint a vizák.

Balogh Géza írása

Vizák a vaskapunál


Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......