Halűzés erdőzúgással



Széchenyi Zsigmond, a híres vadász írta, hogy a vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás. Valahogy így van ez a horgászattal is. Sokkal több az üres szák, mint a tele, de azért alig múlik el horgászat „erdőzúgás” nélkül. És nekünk az is megteszi. Mert az ember nemcsak halakra, hanem élményekre is vadászik.

Egyszer a milotai Tarpay-füzesen csorgott velünk lefelé a csónak. Szép, aranyló ősz volt, balinoztunk, de nem járt a hal. Máskor ilyentájt már csapatban raboltak, most azonban néma volt a víz, csak a sárga falevelek úsztak rajra. A túlsó, ukrán oldalon vitte hajónkat az ár, s már messziről észrevettük, hogy a parton valami állat mozog. Kutya, borz, róka nem lehet, néztünk össze a párommal – a meredek, szakadt parton azok nem tudtak volna lejönni a vízhez. Az csak vidra vagy valami macskaféle lehet.

Egy gyönyörű, sárga nyakú nyuszt volt. A víz fölött arasznyira fél méter széles, tíz-tizenkét lépésnyi padka húzódott, lelkesen onnan halászott. Igen, halászott. Pedig a nyuszt meg unokatestvére, a nyest, nemigen kedveli a vizet. A mi nyusztunk viszont olyan elmerülten figyelte a folyót, hogy mellé érve akár nyakon is csíphettük volna. Ügyet se vetett ránk. Amikor egy-egy nagyobb küsz teste megvillant a vízben, mohón kapott utána. Megfogni ugyan nem tudta őket, de lelkesedése cseppet se lankadt. Sajnos gyorsan elsodródtunk mellőle, pedig nagyon kíváncsiak lettünk volna: vajon sikerül-e halat fognia? Nekünk nem sikerült.

Egy nyári napon a Túr gátján ballagtunk, valahol a túrricsei erdő alatt, mikor barátom megfogta a kezem, és előre intett. Vagy száz méterre tőlünk a gátkorona peremén egy nagy, szürke madár forgolódott. Nem kaszálták még le a füvet, így észrevétlenül egészen közel férkőzhettünk hozzá. Nem akartunk hinni a szemünknek: a csőrével szabályos gödröt ásott. Csak úgy röpködtek a göröngyök – és a tenyérnyi lépdarabok! Egy darázsölyvet értünk tetten, amely épp egy hatalmas, föld alatti darázsfészket dézsmált. Minden fűszál össze-vissza volt kenve mézzel, és mindenfelé kikelésre váró fehér darázslárvák tekergőztek. Elrepült persze hamar a nagy madár, mi pedig kíváncsian kukucskáltunk a gödörbe. De nem sokáig. A felbőszített darazsak bennünket vettek célba – soha olyan gyorsan nem vetettük magunkat a Túrba.
A ricsei erdő környéke a legkedvesebb halászhelyeink közé tartozott mindig, ahol termetes dévéreket lehetett fogni. Főleg nyár végén, ősz elején. Azon az ősz eleji éjjelen viszont irigy volt a Túr, egyetlen hal se ficánkolt a szákunkban. A barátom le is dűlt egy szénacsomóra, egyedül emelgettem a kámzsát. Teljesen eredménytelenül. Később gyertyát gyújtottam, hallgattam a paládi kaszálókon kiabáló harisokat, majd nekiálltam enni. Kenyeret szalonnával. És a gyertya tövében megjelent egy egészen apró, hosszú orrú, egérforma jószág. Egy cickány.

Leült velem szembe, és nézett. Ha hirtelen megmozdultam, elugrott, de hamarosan ott ült megint. Fogalmam se volt, hogy mit akar, de azért odalöktem elibe egy kis körömnyi kenyérhéjat. Megszagolta, rám nézett, majd rágcsálni kezdte. Aztán egy csipetnyi kenyérbelet ejtettem elé. Azt is mohón majszolni kezdte. S mikor elfogyott, visszafordult fanyalogva a héjhoz. Kenyérbelet dobtam hát megint neki, aztán felváltva hol az egyiket, hol a másikat. A kenyérbelet szerette jobban.
Tisztára, mint az ember!

Balogh Géza írása

Halűzés erdőzúgással


Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......