A kényelmes horgász, ha kirándul



De rég volt a nyár! Már a bőröm is alig emlékszik az izzó napsütésre, a hűsítő fürdőkre, az elnyert halakra. Hol vannak a vidám esték, a társaságban megsütött fogás, a remek fárasztások? Hopp, egy még beugrik! Tudod, amikor minden sikerült, és semmi sem, fogtunk is, és nem is, és olyan jól szórakoztunk, hogy semmiért el nem cserélnénk?! No, azt fogom elmesélni. Az egész Fekete Istvánnal indult. Azt nem mondom, hogy minden az ő hibája, de a történtek alakulásában erősen benne van a keze. Az ő természetjáró írásai indítottak el ezen a rögös úton, aminek a vége egy 3 napos tábor lett a Velencei-tó egyik szigetén.

Évek óta tervezgettük, és olyan igazi Matulásra sikerült. Izgatottan csörren a lánc, ahogyan eloldom a csónakot, már csak arra kell vigyázni, hogy ki ne boruljon belőle a töméntelen horgászeszköz. Péter, és István barátaim éppen csak elhelyezkednek a nekik jutó maradék tenyérnyi helyen, én pedig a forró fém orron térdelve tolom ki magunkat a cölöpök közül. Peti addig vacakol, míg a szűk helyen nekikoppanunk a másik oldalon kikötött rocsónak, nem baj, nem az én motorom... Aztán végre egyenesbe bénázzuk magunkat, és nagy lendületet veszünk a nyílt víz felé. Úgy értem: vennénk. Merthogy olyan alacsony a víz, és akkora mennyiségben nő benne a hínár, hogy többször meg kell állnunk leszedni a maradékokat a propellerről, mígnem kiverekedjük magunkat a langyos zöldséglevesre hasonlító kikötőből. Csendesen totyogunk, innentől vigyázni kell az akkura, aztán meg nem sietünk, miénk a nyár! De milyen nyár! Úgy tűz a nap, hogy már odafelé megsülnek a tojások. Mindenféle, amire csak gondolsz. Szívem szerint dobálnék már most, de a kacatoktól levegőt venni sem nagyon merünk. Így aztán marad a türelmes ücsörgés, míg oda nem érünk a megálmodott helyre, ami nagy szerencsénkre üres. Az persze egy más tészta, hogy ki az a bolond, aki ilyen hőségben kiülne? Úgy értem, rajtunk kívül... Péter becsusszantja a csónak elejét a kikötésre használt nádsziget sarka mögé, én pedig kipattanok, és a hosszú láncon félig partra húzom a bálnát.

A kirakodás tovább tart, mint egy óriás konténerhajóé, igaz, nekik ott a daru segítségnek. Valahogy mégis végzünk, csendesen álldogálunk a gigászi halom felszerelés előtt, az arcokról szinte lerí a kérdés: mi ez a sok … izé? Azt csak remélem, hogy nem ők nem olvasnak az én gondolataimban, mert én meg azt gondolom, ekkora marhákat, mint mi... : ) Istvánunk marad szortírozni, Péterrel elmegyünk egy újabb körre. Kifelé menet meg is egyezünk abban, hogy feltesszük az akkut töltőre, és erre a nagy ijedtségre való tekintettel meg is ebédelünk, jóllehet ez nem szerepelt az előzetes programkiírásban. Úgyhogy a kikötő mély, hűvösebb vizű strandján egy nagyot csobbantunk, és utána kikértük egy igazi tál horgász ételt... nem, nem halat, sült kolbászt, hosszúlépést! Nem is nagyon volt kedvünk útnak indulni, de hát nagy úr a muszáj! Újra teleraktuk a csónakot, én pedig egy felülős kajakon követtem a mestert. Sajnos, mire a szigethez értünk, István már szinte teljesen kipakolt, amit pedig még ma is sajnálok, hiszen úgy, de úúúgy segítettünk volna. Szortírozva várnak a felszerelések, elhelyezve a kempingágyak, asztal, szék, hűtő, mifene, minden ahol kell. Még egy olyan órát pakolászunk, de még így is alig múlt el dél, mire végzünk. - No, most mi legyen? - Rám hiába néztek, hát nem horgászni jöttünk? - Jó, de ilyen melegben? Ok, akkor István marad a parton, úgysem tud úszni, mi pedig elmegyünk a nád szélére. Persze, pergetni. Alig értünk a nád takarásába, Péter máris kiadja az ukázt: ugorgyunk! Dejszen olyan forróság van, hogy a hajam leég, naná, hogy jót fog tenni egy kis fürdő. Hszuuuóófúú, hallom, ahogy sistereg a víz a bőrömön, csukott szemmel lebegünk, igazán nem lehet rossz halnak lenni! Aztán erőt veszünk a velünk született lustaságon, és nekiállunk egy kicsit" dolgozni" is. 1-7 gr-os a pálcám, éppen csak süllyedő vobblerek a nyerők, ezt már tudom a korábbi napsütéses próbálkozásokból. Mert mikor megy ki a lusta horgász általában? 11 és 15 között, amikorra azt ajánlják, hogy maradjunk árnyékban... Ezt azonban a halak is tudják, és a nádas éppen csak fél méternyi árnyékot adó picit kevésbé forró vizében pihegnek. Már ami a fehérhalat illeti!

A balinok, folyamatosan csapkodnak, nem is teli sok időbe mire megakasztom az első... nádcsomót. Nem ollan eccerű az a halfogás dolog. De aztán sikerül ráérezni a rablások ritmusára, és valami véletlen folytán épp beledobok egy tolóhullámba, amit a vízig görbülő bot egyből jelez is, ha magamtól nem jöttem volna rá. Csodálatos a harc ezzel a vékonka bottal, alig kezdünk, és máris ad egy 2,5 kg-os balint a tó! - Peti, mi legyen ezzel? Szákot persze nem hoztuk magunkkal, visszamenni még nem kéne, megtartani pedig túl meleg van. - Engedd vissza, úgyis csupa szálka! Okosok, ugye? Így aztán útjára engedjük az első halat, igaz az illem is így kívánja, meg aztán, az első napra még van ételünk, bőven. Visszafelé akadt még egy kisebb, valamint kardozni is sikerült a botokkal, ki érti, miért próbál valaki 3,5 méteres pálcával csónakból pergetni? No mindegy. Még egy kötelező fürdés (ha már bérletünk van), és már vissza is érünk az alaptáborba. - Jól elvoltatok! - Bocs, István, eltévedtünk... persze. No, akkor mérjünk! Olyan 1,2-1,5-es a víz, vastag az iszap. - István, meddig tudsz dobni? Akkor oda etetünk. Ő már bekeverte az etetőanyagát, aztán a pár dobással kijelölt helyre kajakkal bevittem, beszórtam azt. - Mutasd, mivel horgászol? Egy feeder, és egy picker bot van bekészítve, és egy olyan előke, amit csak rémálmaiban tennék fel. Mert annyira értek hozzá, ez majd még később kiderül. - Mi ez az előke? - Tudod, ez úgy van - magyarázza -, hogy a felső horog egy műanyag pöcökkel van rögzítve, aztán a csonti-kukorica-sztirofóm golyó pedig szépen lebeg rajta, bla-bla-bla. - Jó, oké, csinál csak, ahogy akarod. Majd ÉN megmutatom! Minek az a két horog? Csak a gond van vele, ahogy én csinálom, az egyszerűbb, jobb, messzebb... De addig is fogok néhány csalihalat, és bedobom úszóval csukára, a másik, távdobó bojlisnak mondott cájgot pedig behajítom, amilyen messze csak lehet, és megszóróm kukoricával, ha jönne rá ponty, amur! - Peti? - Én feederezek tudod, a távdobókat hoztam. Elég szedett-vedett a kép, csak Péter botjai egyformák, ő katonás rendben lerakva várja a kapást. Az én egyik botom ugyan új, szép, de a másik... 30 éves karbon teleszkópos, még az első, amit vásároltam, semmi pénzért le nem cserélném! István is le tudja úgy tenni, hogy mikor mindkettőt piszkálják, nem győz ugrálni egyik bot végétől a másikig, így cinkeljük, ezzel elvagyunk egy darabig. Csoda, eddig nem zavart senki a telefonon, most hogy elkészültünk, épp leülnénk, rögtön csörög valaki. - Szevasz, Miki, mi újság? - Jöttem megnézni, ahogy pecáztok. - De hát, bent vagyunk a tó közepén... - Be tudsz vinni? - ;łŁ$í*>;>$ß**!! Persze. Végül is, három napra szántuk az akkut, mi az a pár fölösleges út! De Miki jó srác, megérdemli, hogy megegyék a szúnyogok. Leülünk mind a négyen, lassan ránk esteledik, még zsibong a strand, de már csendesül a környék. Igaz, megjöttek a szúnyogok is. Ez nem gond, hoztunk olyan riasztó spirált. Peti, melyik zacskóban van, hová tetted? Keressük. Még keressük. Aztán már nem, mert eszembe jut, hogy egy zacskó ottmaradt a teraszon. No comment. Amíg mi mérgelődünk, István elkezdi akasztgatni a kárászokat, kispontyokat. Néha egyszerre rezeg a két bot, pedig teljesen máshová vannak bedobva, és a távolság is nagyon más. Vicces nézni, ahogy pattog István a két bot között, mivel V alakban rakja le őket, de úgy, hogy a spiccek vannak egymáshoz közel, hogy látni lehessen minden kapást. Épp a kisebbik bottal teker ki egy kárászt, amikor óriásit beleng a hosszabb feeder eleje. Miki odaugrik, és azzal a lendülettel egy óriási besom a halnak... a kitekert fékkel... gordiuszi bolyhos damil-csomag a jutalom. - Óóó, ne haragudj, jaaj, most mi lesz? - Miki, nyugi, mindjárt kibogozzuk. Szerencsére Istvánunk olyan nyugodt, kedves ember, hogy egy rossz szava nincs, én már biztosan kinyírtam volna. Egy darabot sikerül megmenteni, de aztán menthetetlenül elakadunk. - Most mi legyen? - Elvágjuk, összekötöm, aztán kidobjuk a maradék csomót. Így is lett. Szerintem vagy 20-30 métert rövidítettünk, István kedvesen mosolyog, Miki sápítozik : ) Teljesen sötétben dolgozom, még szerencse, hogy jók voltak a tanáraim, csukott szemmel is megy a damil toldás. - Nno, húzhatod! Erre kiteker egy majd 4 kilós pontyot. Úgy, hogy egy pocsék bevágás után fél órát szereltünk. Köszi! Péter csak mosolyog. Legalábbis gondolom, mert látom, ahogy a sötétben a válla rázkódik a rötyögéstől. Elhelyezkedünk a csillagok alatt, és megindul a halk dörmögés, életről, asszonyokról, sosem fogott halakról, néha újra dobunk, István kihúz pár dévért, csendesen telik az éjszaka. És kényelmetlenül. Kemény dolog ez a nádas romantika! Ha bebújok a hálózsákba az a baj, ha kitakarom magam, megesznek a szúnyogok, amikor azok elülnek, hűvösödik, a derékalj rögös, mondjam még? De jól szórakozunk, csak aludni nem sikerül sokat, pedig nem a halak zavarnak. De legalább a Göncölök a helyes útról ragyognak, mint gyermekkoromban. - Peti, hogy aludtál? - Ne is kérdezd, úgy fáj a hátam, lábam! - Volt valami? - Semmi. Ok, jobbról hát rendben vagyunk. - A hűtőben a jég hogyan áll? - Kiolvadt, úgy nézem, együk meg a kolbászt, sonkát! Ilyen jól reggeli régen esett! Kovászos uborkával, hagymával, a tegnapi, de még friss kenyérrel betermeltük a füstölt árut, egy kis pálinkával lekísérve, és máris szebben ragyog a hajnal. Miki csak estére jött, de úgyis ki kell mennem, Ali cimborám jelezte, hogy pergetne, én pedig megígértem, hogy elkísérem. A bérelt csónaknál találkoztunk, persze egyből kínált: - Igyá! Csak ő perget, én most a gájd vagyok. Végigjárjuk Dinnyéstől a nádasok szélét, szépen alakul a teríték: balról egy csuka, jobbról egy balin.

Reklám: www.csodateszta.hu

Dél felé már szénné égve nézegetjük egymást, áll az algától zöld tó. Az egyik sarokban nyomok a felszínen, talán balinok csíkozták össze a vizet? Ali megdobja a nád szélét, és máris karika a bot, alig győzök kitolatni a csónakkal. - Mekkora balin??! Ali fáraszt, és ekkor a felszínen megmutatja magát... egy ... méteres amur. Az álla alatt akad, ráfordult a műcsalira megnézni, mi csobbant mellette! Merítőnk nincs, és egyébként is CésR, megszolgálta. - Kössünk egy hurkot a kikötő kötélből, és azzal meglasszózzuk a farkát, és úgy nem tud elmenni, le tudjuk fényképezni. Párat lövünk, aztán amint magához tér, azzal a lendülettel tépi ki magát a fogságból. Értetlen arcok. Ez elment! Még szerencse, hogy magunktól is elengedtük volna. No, Ali haza, én újra beevezek. - Volt valami? - István fogott dévéreket. - Ok, van egy ötletem, ti maradtok? Mert én bemegyek aludni, ilyesmi... Úgyhogy bepakoltunk mindent újra, és még világosban kimenekültünk a partra, hogy kényeztethessük elgyötört testünk. Az eredmény? Feeder vs egyéb = sok:kevés. Ennyit a nagy tudásról! Ja, és hazafelé lemerült az akksi, és eltört az egyik villa, úgyhogy kenu stílusban kellett kievezni : ) Az élmény azonban megfizethetetlen, minden másra ott a mesterkard…

Székely Imre írása

A kényelmes horgász, ha kirándul


Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......