Írások

A pákászatot, mint "foglalkozást" soha nem ismerték el a tiszántúli népe. Sőt a pákászt annak idején mindenki úgy ismerte, mint valami munkakerülő, tolvaj, csibész, bujkáló embert. Mondjuk, volt is benne valami - ezek az emberek, vagy egyedül, vagy családostúl, de remeteséget vállaltak. Sokszor a szegénység, sokszor a törvény elöli menekülés vitte rá ezeket az embereket arra, hogy beköltözzenek a rét belsejébe - a lápra, és táplálékszerzésüknek helyéül a szabad természetet válasszák.
(Ecsedi István - 1933)

A magyar nyelv szótára 1870-ben így írja le a pákászt :

Horgászat közben sok minden megfordul az ember fejében. Például az, hogy fáznak-e a halak. Első hallásra butaságnak tűnik a kérdés, mert hát a hal mégse ember – és a víz sem levegő, ami sokszor lehet mínusz negyvenfokos is, míg a víz legfeljebb nulla. No jó, a tengervíz kicsit hidegebb is, mert annak az édesvíznél alacsonyabb a fagyáspontja, de akkor sem kevesebb mínusz két foknál. Ami annyira azért nem hideg, talán még az emlősvilág leggyámoltalanabbnak mondott tagja, az ember is elviseli. A szárazföldön persze – a nulla fok körüli vízben nagyon hamar feladja a harcot.

Sokan azt gondolják, hogy a ponty kizárólag fenék közelben kutat a táplálék után és csak is ott fogható. Amennyiben fel tudjuk csalni felszínközelbe, és ott is tudjuk marasztalni óvatos barátunkat - akkor szép sikereket érhetünk el a ponty - vízközti és vízfelszíni horgászatában. A ponty a felszínen úszó kenyérnek is csak ritkán tud ellenállni, így 1-2 horgászmódszerrel becsapható és könnyebb lehet rá a horgászat.