Idegen vizeken
Elmesélem, hogyan tiltottak ki örökre Eddie Spencert, Anglia egyik legelőkelőbb pisztrángos vizéről.
Eddie barátom ügynök. Történetesen, Cheltenham mellett akadt több napra tervezett üzleti jellegű elintéznivalója az egyik vevőjénél, s mivel semmiképpen nem akarta elvesztegetni szabad estéit, mivel legkedvesebb szórakozása a horgászat volt, – így érdeklődött a környékbeli horgász lehetőségek után. Nemi huzavona árán be is jutott a helyi legyezőhorgászok százéves hagyományokat őrző klubjának a titkárához. A klub minden tagja kivétel nélkül megrögzött műlegyes horgász volt, és külön tavat béreltek a város határában.
Nos, mivel Eddie-nek futotta rá az idejéből (a horgászfelszerelése pedig állandóan ott lapult a csomagtartóban), semmit nem óhajtott annyira, mint egy kis esti pecázást. Felkötötte tehát a legszebb nyakkendőjét, és illedelmesen egy tisztes, deres hajú úriemberekből álló bizottság elé járult a kérésével. Mikor végre megkapta a hőn vágyott, két estére szóló, kézzel kiállított horgászjegyet, szerénye
köszönetet rebegett, majd tüstént a pisztrángos tóhoz hajtott. Mindössze három apró bökkenővel nem számolt Eddie. A horgászklub tagjai kizárólag száraz léggyel horgásztak, és rendkívül büszkék voltak művészi tudásukra, hogy tudniillik akár a legkisebb műlegyet is a megfelelő időben, a megfelelő helyen és kellő eleganciával képesek felkínálni. Eddie ezzel szemben csak békés halakra horgászik, elsősorban pontyra. És mit tesz isten, a tóban íme a harmadik bökkenő – valóban élt egy ponty, méghozzá egy arany ponty – az egyesület eleven amulettje.
Csodálatos, békés este volt. Eddie-nek, aki eleve nem szívleli a legyezőbotot, hamarosan elege lett belőle, hogy mindig ugyanazt a kis legyet lengesse a nyilvánvalóan üres víz fölött. Ebben a pillanatban önfeledt pancsolásra lett figyelmes. A neszezés a tó közepe felől hallatszott. Eddie azonnal és tévedhetetlenül felismerte:
ponty! Csupán néhány szempillantásra tellett, amíg villámgyorsan előkapta a csomagtartóból a pergetőbotot és a peremfutó orsót. Nagy sietve felkötött egy nagy öblű horgot meg egy kisebb ólmot az előkére, és már készen is állt a pontyozó készség. Nem tudom, a fülébe jutott-e Eddie-nek valami már előzőleg a tó pontyáról, mindenesetre akadt nála egy szelet pirítós, még a szállodai reggeliből. Lecsípett a kenyérből egy jókora darabot, feltűzte a horogra, és a sebtében készült csalit kidobta, amilyen messzire csak tudta, a tó közepén képződött vízgyűrű irányába. Ismerem annyira Eddie-t, hogy tudom róla, nem mindig mond igazat (mint a legtöbb horgász), és fenntartás nélkül nem is hiszem el minden szavát. Ő mindenesetre azt mesélte: állítólag hallotta, amint a ponty bekapta a kenyeret. Erre Eddie gyorsan bevágott és elkezdte a fárasztást. Kapitális példány volt (nem csoda. hiszen az egyesület tagjai évek óta féltő gonddal etették és dédelgették. Eddie felkészült a hosszú harcra.
Ekkor egy férfi lépett oda a fák közül. Zakót, kalapot, valamint bricsesznadrágot viselt. A kezében ragasztott tonkinnád legyezőbotot tartott . A horgászklub titkára volt. Eddie végül is üggyel-bajjal, de kiemelte a pontyot. Óvatosan kiakasztotta szájából a horgot, majd gyengéden visszahelyezte a halat a vízbe. Mindeközben a titkár sóbálvánnyá meredve szemlélte az eseményeket, mint aki nem akar hinni a szemének. Különösen a pirítós láttán nézett nagyot. Aztán – megköszörülte a torkát és csak ennyit szólt:
– Sir, talán jobb volna ha a jövőben nem mutatkozna a tó száz mérföldes körzetében – már amennyiben kedves az élete.
– Jó estét…
Roderick Wilkinson
Forrás : Blinker
