Jót tett a délutáni pihenő, felfrissülten láttunk a naplemente óráinak süllőhorgászatához. Dénes wobblerrel, én pedig élő csalihallal próbálkoztam. Elakadásgyanús helyzet. Éppen kezdtem volna rázni, midőn az „akadó” megelevenedett. Jókora süllőt vezettem kissé erőszakosan partra, nehogy nekem leakadjon valami fába. Mérlegem: 3,80-as. Elégedetten tenném bilincsre, ám az a hajóban maradt, így leütöm és egy fa tövébe helyezem. Közben Dénes is fáraszt egy jó süllőt. Másfeles. Mélyjáratú Shad-Rap-ra akasztotta.
Kezdtük egyre jobban érezni magunkat, de aztán nem jött több hal. Vacsora közben el is határoztuk, hogy előzetes terveinkhez híven elhagyjuk ezt a szép szigetet (mint később megtudtuk, Tikis-, magyarosan Tökös-sziget). Csendes, enyhe éjszakánk volt. Másnap kiadós rántotta-reggeli, majd sátorbontás, s a töménytelen holmi módszeres behajózása. A zsákokkal és egyéb javakkal dugig rakott hajó amolyan vízi ekhós-szekérre hasonlított leginkább. Dénes elhelyezkedett az első padon és buzgón jegyzetelt, fényképezett, miközben én indítottam, s hajónkat kikormányoztam a tuskó-labirintusból.
Tapogató eldorádó
Utunk során számos mederhorgásszal találkoztunk. Szívélyes karlendítésünkre bennünket is „víziköszöntésben” részesítettek. Az egyik sporttárs jöttünkkor éppen egy hatalmas márnát szákolt, de ahogy elnéztük, volt már felkantározva tízes-körüli nyurgapontya is!
Elhúzunk az 1390. fkm előtt, ahol a homorú partot vaskos kövezés védi. Érdekes módon készítették: közötte és a part között talán szándékosan két kis tószerű képződményt rekesztettek le az élő Dunából. Ennek vízállása a mindenkori Duna-szint függvénye. Ígéretes pontyozó, csukázó és természetesen keszegező víz. Igaz, jó néhány horgász gondoskodhat a halak megritkításáról, mert a parton sok kis faház, nyaraló árulkodott, hogy itt hétvégeken élénk horgász-tevékenység folyhat. A tavacskák csak közepes vízállásnál kerülnek a Dunával közvetlen összeköttetésbe, ilyenkor töltődnek fel a legkülönbözőbb halakkal.
A nyaralótelep alatti kövezett partszakasz a tapogató süllőhorgászok eldorádója: a meredek part számtalan öböllel, kiszögelléssel van megtörve, kitűnő terep pl. a wobblerezésre (tartás viszonylag kevesebb van itt). Az 1388-as fkm-rel szemben (Svilojevo, Sonda térségében) a kemény folyami homokkal borított parton egymástól ötszáz méternyire három nagy „T”-gát van (érdekes, hogy a jugoszláv Dunán jóval több a T-gát, mint a rugany), a víz közvetlen közelükben is mély, sőt a kövezésektől néha csak öt méternyire állnak a hajózó utat jelző úszók. Lejjebb, a bal parton sekély holtág-bejárat, amely csak magasabb vízállásnál kerül összeköttetésbe a Dunával.
A Dráva az 1382-es fkm fölött egyesül a folyammal.
Itt óvatosan kell a motort kezelni, mert a jobb parton, az összefolyás előtt csaknem a Duna közepéig benyúlik egy hatalmas homokzátony, úgyhogy a Drávába csak a torkolaton már majdnem túlhaladva, nagy ívű visszafordulással lehet behatolni, különben cserélhetjük a csiga csapszegét. A Dráva-torok rendkívül kedvelt horgászhely, főleg az eszéki horgászok látogatnak ide nagy számban. A Drávától északra elterülő rész ősvadon, természetvédelmi terület, az úgynevezett „Kopácsi rét”. Innen már csak jó kilométernyire van a jobb parton Aljmas (Almás), ahol jónak láttuk készleteinket felújítani. A kedves kis falu ABC-áruháza éppen a záráshoz készülődött, de sikerült még bevásárolnom, miközben cimborám a vízparton kedélyes beszélgetésbe elegyedett egy Heitel nevű (félig) magyarral, meg az eszéki egyetem egyik professzorával.
Néhány eszéki sör és három pirosra sült cipó látványától jobb kedvre hangolódva folytattuk utunkat. (Itt említem meg, hogy a jugoszláv vidéki boltok általában 7–12 és 17–20 óra között tartanak nyitva, amit eleinte nem tudtunk, s emiatt számos felesleges utunk volt.) Almással szemben több elöregedett, feltöltődött T-gátat pillantottunk meg, bár a gátvégeknél a vízmélység még így is elég tekintélyes. Alattuk a part egyenletes, homokos, de komoly esésű, szintén nagyon látogatott horgászhely. Itt ragadozó kevésbé, de ponty, márna, kecsege gyakran esik zsákmányul.
Legjobb a küsz
A sima, minket kevésbé érdeklő partról áttértünk a jobb oldalra: 5–6 m magas, a folyam által állandóan rombolt törőparttal találtuk szembe magunkat. A félelmetesen örvénylő sötét mélységben talán csak a nagy, dunai harcsák érezhetik magukat otthonosan. Alig valamivel lejjebb a folyó hatalmas jobbkanyarba tart: szinte szinkronban kiáltottunk fel: megvan a táborhely! A szemközti („pesti”) parton csaknem két kilométeres kövezés biztosítja a meder állandóságát az iszonyatos tömegű, a kövezést fortyogva támadó víztől. Anélkül, hogy közelebbről szemügyre vettük volna, tudtuk, hogy ez lesz a leginkább nekünk való horgászhely.
Mivel a nap már eléggé alacsonyan járt, villámgyors sátorverés és egy jó meleg leves elfogyasztása után lepihentünk, hogy másnap kellő időben fel tudjunk kelni, ami sajnos már nem megy mindig a legkönnyebben. Nem bizony, mert a nap már jócskán felkelt, mire lustaságunkat leküzdve feltápászkodtunk és az elmaradhatatlan kávézás után csalihalfogásnak láttunk. Ez – bár a helybeliek sokat panaszkodtak, hogy nehéz „gabler”-t (küsz) fogni – hamar ment: a csónak limányában húsz perc alatt fogtunk vagy ötven darab 6–7 cm-es snecit, a nálunk levő Daiwa botokkal, csontkukaccal, némi etetés mellett.
Az élénk, csillogóan ezüstös küsznél (véleményem szerint) nincs jobb süllőcsali, olykor-olykor csak a kis jász és szivárványos ökle tett túl rajta, amikor nagyon kényes, félénk kapások voltak. Várakozással telve indultunk a „köves-kanyarba” egy-egy süllőző- és balinozó felszereléssel, mely szintén mindig állandó tartozéka dunai horgászatainknak. Déltájban járt az idő, mire horgászni kezdtünk. Az igen erős mederáramlás ellenére a part mentén jól lehetett űzni a tapogató horgászatot, sőt, itt-ott még visszafolyások is keletkeztek a nagyobb kiszögellések mögött. (Az itt töltött napok alatt kedvenc kikötőhelyünk lett a képen is látható hatalmas partszéli fatuskó.) Kegyetlenül sütött a nap, lehetett vagy harminc fok, nem kimondottan alkalmas időpont süllőzésre!
Ötkilós balinok
Mégis, mintha a Duna rá akart volna cáfolni a szakirodalomra, már az első dobások igazolták várakozásunkat: itt igazi süllőbánya van. Egymástól tisztes távolságban, de egyidőben fogtunk két egyenként másfél kilós süllőt. Majd elrontott kapások, elég sok beszakadás, de csak a horgokat veszítettük el, ami a fenéken lapuló tuskókról árulkodott. Kora délután a balinok rablásai borzolták a vizet és idegeinket. Sajnos, a nagyjából nem, pedig négy-öt kilósakat is megfigyeltünk, ahogy rontottak a mindig máshol feltűnő küszcsapat közé. Hármat-hármat azért sikerült megakasztanunk, de azt követően a rablások teljesen abbamaradtak, csak kecsegék, márnák ugrottak néha, messze a sodrásban. Megint bebizonyosodott, hogy van esze a balinnak!
Dalj (Dálya)
Duna-parti sétányán araszos léptekkel baktatunk víztároló alkalmatosságainkkal, s nagyokat nyelünk a vélt kocsma hűs seritalára gondolván. Közben egy horgászbotos embert érünk utol, s ráköszönünk: Atti „dobar dan”-nal, én szokásomhoz híven „dobre dan”-nal — mire társam ingerülten rámförmed: nem dobre, hanem dobar, te marha! Ez már a szomjúság okozta ingerültség — gondoltam és nyeltem egyet. Horgásztársunk a diskurzust követően szelíden kérdezte anyanyelvünkön:
— Maguk magyarok?
— Igen, persze, da, da — lelkesedtünk, aztán előadtuk, mi járatban vagyunk.
Kiderült, hogy az SRD „SMUD” DALJ (Dályai „Süllő” Sporthorgász Egyesület) kis tanyaháza előtt állunk, ahol éppen egy házi horgászverseny eredményhirdetéséhez és az azt követő hallé-ebédhez készülődtek. Mit mondjak, álomnak tűnt az egész. Barátsággal fogadtak, kaptunk vizet, vásárolhattunk sört s természetesen olthattuk is szomjunkat a finom apatini nedűvel. Az elnök az eredményhirdetést követően külön köszöntött bennünket, a Duna vándorait, majd egyesülete nevében meghívott minket is egy kis hallé-partira.
Jólesett a gesztus, finom volt a hallé, jól éreztük magunkat, a nyelvi nehézségek ellenére is. Volt jelvénycsere, danarászás, s ha kellett, Radics Pista barátunk tolmácskodott. Aztán mi következtünk: Attila lesietett a hajóhoz, összecsomagolt minden mozdítható süllő-, balin- és domolykó „készletet” elegáns HOKÉV, illetve MOHOSZ reklámszatyrokba, majd zsákmányunkat keresetlen szavakkal az együttmaradt horgászközösség rendelkezésére bocsátottuk. Aztán fotózás és behajózás. Lassan húztunk lefelé. Én még zászlólengetéssel tisztelegtem barátainknak.
Süllő – tucatjával
A problémák a vízvételezéssel még nem értek véget, sőt… Kerestem az irattáskámat, de sehol! Benne az összes iratom és mindkettőnk valuta-készlete. Atti, azonnal fordulj…! Már félúton voltunk Borovo felé, midőn egy közel húszméter magas szakadt löszfal alatt fordultunk. Attila dühöngött, szidott, mint a bokrot, de hajtott teljes gázzal vissza. Bevallom szégyelltem magam — annyira azért nem szoktam megfeledkezni, hogy ne tudjam, mit hová teszek… Aztán — még mielőtt visszaértünk volna Dályára — a horgásztáskámba nyúlva megleltem brifkómat. Égett a bőr a képemről.
De a baj nem jár egyedül! Egy kanyarból bődületes dübörgéssel egyszerre csak velünk szembe tart egy bolgár konténer-szállító, óriás teherhajó, a Han-Aszparuh. Jó méteres tarajos hullámai elől nem volt menekvés. Atti — kiáltottam —, kissé oldalt állj rá a hullámokra! Én pedig felugrottam és a csónak peremén macskaügyességgel hátráltam, hogy ezzel az orr-részt hullámállóbbá tehessem. Némi víz így is besöpört az első tarajosból, majd nagy döccenéssel a hullámvölgybe zuhantunk…, s aztán ez így ment egy darabig, mígnem a háborgó víz lassan elcsitult. Megúsztuk.
Leendő táborhelyünket Borovo fölött szemeljük ki egy homoklapályon. Szemközt csipkézett törőpart, kövezésekkel, sarkantyúkkal — haltanyákat sejtetően. Fáradtan verünk sátrat, s a nyugodalmas éjszaka után verőfényes reggelre ébredünk. Közelünkben két kishalász bogozgatja hálóját. „Buongiorno”-val köszöntenek. Bizonyára olaszosan értelmezték magyar zászló-jelzésünket, s innen a félreértés. De aztán tisztázzuk magunkat és erre az idősebbik magyarba vált át! Hiába, a Duna vándorai… Nikola Mladenovics, vukovári halász és társa még egy kis halászásra is invitált. Örömmel velük tartottam, s kissé belekóstoltam nehéz mesterségükbe. A néhány szép dévért és kecsegét, amikkel „belőttem” ludamrezsájukat 😊 bolondháló), nekem ajándékozták.
Van ponty is
Korai halebéd után nekiláttunk a túlpart „vallatásának”. Az innenső laposparton fogott apró jászokkal és küszökkel mártogatunk, tapogatunk. Az ígéretes vízből előbb Atti vesz ki egy kiló körüli süllőt, majd — jóval följebb — nekem is heveny kapásom van. Csak röviden nyeletek: három kiló körüli harcsa. Nem mondom, hogy nem okozott kellemes meglepetést. Jó lesz hallének — gondolom, s tovább horgászok. Estig még süllők, domolykók estek kiváló csalihalaink áldozatául, de csak néhány nagyobb darabot ejtettünk rabságba konyhai célokra.
Aztán következett a nap csemegéje, az esti wobblerezés! A szürkület beálltával alábbhagytak a mártogató-tapogató kapások — kissé megpihenhettünk. Felszereltük wobblerező készségeinket, miközben csendben figyeltük az egyre sötétülő vizet. Itt is, ott is ugrások, loccsanások. Egy-két elkésett balinrablás, aztán furcsa vízszéli verétések. Na ez az… Ez már a süllő — szólok barátomnak, s megkezdjük ténykedésünket. Én kedvenc wobblerommal, egy CDJ-9-GFR típussal kimérten a felszín alatt vontatok, míg Attila, tőlem vagy 30 méterre 5 cm-es SR-5-SD Shad-Rap wobblerrel dolgozik. Nem részletezem.
Alig negyedórányi idő alatt „kitermeltünk” vagy egy tucat süllőt, szebbeket is, apróbbakat is. Akadt olyan is, amelyik épphogy nagyobb volt, mint a 9 cm-es Rapalám, de egy 4,20-as is előkelősködött horgomon, amit megtartottam, a többit jó szívvel eleresztettem, de társamat is könnyen lebeszéltem a felesleges „raktározásról”.
Még néhány kellemes napot töltöttünk Borovo fölött, s közben nagyobb kirándulásokat tettünk Vukovár alá is. Nappal balinoztunk, domolykóztunk, Attila még pontyozott is egy csendes langóban — nem eredménytelenül; az estéket pedig a süllőknek szenteltük. Távolléteinkben egy barátságos kondásbácsi vigyázta cuccainkat, mi pedig alkalmasint étellel, itallal kínáltuk.
Vissza Dályára
A Borovo-Vukovár térséget elhagyva úgy döntöttünk, hogy egy napot szánunk az előzetesen megbeszélt dályai tartózkodásra, azt követően táborozás az 1372. fkm-nél kiszemelt homokpadon, majd egy közbeeső táborhely a hazafelé út megszakítására. Dugig rakott hajónk 9 km/óra „sebességgel” haladt. Hiába, a 8 lóerő… Jegyzetelgettem, fotóztam. Közben elhaladtunk a „Szob” nevű magyar tolóhajó mellett, s zászlólengetéssel üdvözöltük honfitársainkat, akik köszöntésünket kürtszóval viszonozták.
Tisztelgő látogatásra kikötöttünk az 1354-es folyamkilométernél bóján veszteglő Radics-féle csónakhoz, majd a legfontosabb holmikkal partraszálltunk. A Joze Vlahovica utca népe alaposan megbámult bennünket, amint földet söprő süllőfüzéreinkkel bevonultunk a Radics-portára. Nagy volt a viszontlátás öröme, aztán hosszas beszélgetés, s Pista bátyánk ruhaszárító kötelén lógó szárított, füstölt csukáinak, kárászainak megcsodálása. Feleségének jóvoltából másnap reggelire ettünk is a főtt csuka-csemegéből. Másnap bevásárlás, benzin- és vízkészleteink feltöltése, búcsúzkodás és behajózás.
Elhúztunk a Dalj fölötti T-gátak előtt. Egyikén-másikán vadkempingezők horgásztak. Attila kérlelt, hogy horgásszuk meghatón az egyik éppen néptelen kövezést. „Oké” — intek, s már állunk is ki a mögöttes homokpadra. Barátom egy úszówobblerrel azonnal termetes balint akaszt, csalihal hiányában én is valamit műcsali után nézek: egy mélyjáratú jiggel kísérletezek. Húzós kapás a T-gát elvágó sodrásában, s az azonnali bevágás nyomán szokatlanul kemény ellenállás: egy jó kettes márna!!! Az eset meglep, bár fogtam már máskor is effélét műcsalival. Aztán jöttek a süllőfiak… Attinak is egyre kisebbedtek balinzsákmányai, úgyhogy elhagytuk a terepet. A túlpart dzsumbuját is kipróbáltuk.
Éjjel veszélyes
Próbáltunk csalihalat fogni, de nem ment, ezért kukaccal és nadállyal csalizott szerelékkel, lemacskázott csónakkal horgásztuk a tuskós mélységet. Néhány retúr kecsege, majd egy ötkilós harcsaifjonc úgy elfelejtette velünk az idő múlását, hogy közben ránkesteledett. Mennünk kellett, mert feltétlenül el akartuk érni tervezett táborhelyünket. Attila habozás nélkül indított, s a gép engedelmeskedett. Már koromsötét lett, mire elhaladtunk a gombosi hidak alatt, s befordultunk az erdődi kanyarba. Társam a csillagtalan éjszakában bizonytalankodott. Féltem, hogy valami baj ér bennünket, ezért átvettem a kormányzást. Végül is biztonságban megérkeztünk a dárdafáktól őrzött homokpadra, de abban megállapodtunk, hogy az éjszakai hajózás veszélyes, jobb azt elkerülni.
Pirkadt már, amikor az éjjel hevenyészve felvert sátorban közvetlen közeli szarvasbőgésre riadtam fel. Izgatottan bújtam ki a zippzárnyíláson, s megdöbbenve figyeltem, amint a neszre porfelhőt kavarva ugrik meg egy rudli szarvas. Vad vidék, állapítottam meg. A vízparti látvány sem éppen szokványos: a gomolygó ködfátyolból olyannak tűntek a vízből kiálló szálfák, mint apokalipszis-rémlátomás. Kissé borzongva bújtam vissza a sátorba, de aludni már nem tudtam. Közben egyre sűrűbben loccsantak a közeli ugrások és harsogtak a balinrablások. Most már öltözködtem, s Attilát is felráztam.
Tömény etetésre hamar összefogtuk a szükséges csalihal-mennyiséget, s lemacskázott csónakból mártogattunk. Meglepő volt a partközeli 8–10 méteres vízmélység, süllőt azonban nem adott a tuskós meder. Most már a ponty is mutatta magát. De milyenek! Hatalmas sudarasok a tízen felüliek társaságából! Átcejgoltunk pontyra. Szórást is csináltunk konzervkukoricával. Nekem semmi, Atti azonban eltorzult képpel vág be egy behemót húzásnak. „Megvan!” — rikoltja, s már felállva pumpálja a valamit — nyilván pontyot. De nem az: süllő, kukoricára! Hát ilyet… és micsoda darab: közel hatos! Később aztán megmentettem a potyoztatók becsületét, s barátom segítségével kiszákoltattam egy vadul védekező hármas nyurgát, amely két ízben is belegabalyodott egy közeli fa ágaiba, de azok szerencsémre idejében letöredeztek a „felgallyazni” készülő ponty rohamaitól.
Tízes csuka
Másnap a közeli holtág zárását vettük célba. A mögöttes területen próbáltunk snecit fogni, de a folyvást spriccelő csukarablások miatt még a legtöményebb etetéssel sem tudtuk a csalinak valót begyűjteni, mert a krokodilpofájúak egyszerűen elrémítették azokat. Kénytelenek voltunk odébb próbálkozni, s aztán valahogy összejött, ha szűkösen is. Ahogy reggeledett, sűrűsödtek a rablások, de jöttek a horgászok is…
Felhagytunk süllőzhetnékünkkel és csukázásra váltottuk nehezen megfogott csalétkeinket. Rá se hederítettek a „krokodilusok” fürge piszéinkre, ezért villantókra, wobblerekre szerelünk, de azok is hatástalanok maradtak. Egyszerűen annyi volt a folyvást zavart küsz, hogy a ragadozóknak eszük ágába se jutott a mi gyanús csalihalainkat felvenniük. Végre aztán egy bogojevői horgász úszós készségével akasztott egy hatalmas, közel tízes példányt, mi azonban a belső vízen hoppon maradtunk.
Bánatosan lógattam át betegen vergődő küszömet a Nagydunába, hogy ott próbáljak szerencsét, s mit ad Isten, azonnal heveny kapásom támad! Adom a zsineget, s tartom a kontaktust. Atti is jön, csak úgy döngnek a laza kövek csizmái alatt, hogy lássa, mi történt. Nem merek tovább várni, félek, hogy a dübörgésre otthagyja, s inkább a korainak vélt bevágást választom, de ült: jó hármasnak tűnő csuka védekezik konokul. Félek, hogy elharapja előkémet, de aztán Attila kézzel ügyesen kiveszi. Ami nem sikerült a holtágban, megadatott a Nagydunán. Attila mesterhármast ért el a csukák fogásában, nekem pedig megjöttek a süllők, de kettő kivételével elügyetlenkedtem kapásaimat. Elkedvetlenedtem, amihez éhségem is hozzájárult. Társamnál is alábbhagytak a kapások, úgyhogy hamarosan visszacsónakáztunk táborhelyünkre egy kis nyársonsült halebédre.
Most már kellő mennyiségű csalihallal tértünk vissza a zárásra. Erősen délutánodott. Magunkra maradtunk, elnéptelenedett a táj. Attila egy goromba beakadással kezdett. Pár pöccintés után vadul rázza, s közben szentségel… Egyszerre csak enged az akadály, egyidejűleg hatalmas rávágás bolygatja fel a kedélyeket. Ijedtében azonnal bevág, s nyomában nagyot hajlik botja. „Jaj, csak le ne maradjon!” — fohászkodik, jogosan, mert nem nyelette! Végül is az övé a mérlegeléskor 2,80-asnak bizonyult süllő. Mázlista… Estig volt még kapásunk bőven, fogtunk is, de már csak kisebb süllőket, a csukák pedig eltűntek… vagy kifogtuk volna őket?
Két tanyát
Másnap pontyozásra adtuk fejünket a holtágban. Előzetesen két „tanyát” etettünk, s a szórásokon próbálkoztunk. Mit mondjak, ez nem a mi műfajunk. Fogtunk néhány szép dévért, meg kárászt, a néhány jobb pontykapást pedig elfigyelmetlenkedtünk. A déli ebéd után megint átvedlettünk rablóhal-horgásszá, s a csukák, süllők nem is maradtak hűtlenek hozzánk. Az esti tapogatás és wobblerezés nagyobbjai: 3,75-ös, 2,80-as, 1,90-es, valamint társam 3,25-ös és kettes süllői!
Elégedetten tértünk meg éjjeli menedékhelyünkre, ám a homokpad előtti szálfánál, a „kapufánál” nagy döccenésre lettem figyelmes: egyidejűleg Attila egy „robinzonáddal” eltűnt a ladik fenekén. Izgatott kérdésemre zaklatottan hebegte: beugrott a csónakba egy jókora busa, amelyet közben sikerült a fedett orr-részbe toloncolnia. (Meglepő a Duna busa-bősége.) A planktonevőből másnap jóízű hallét főztünk, bár eleddig fenntartásaim voltak húsának minőségével szemben.
Elszaladt a két hét, elérkezett a hazaindulás ideje. A jól begyakorolt rakodást követően nekivágtunk a több mint hatvankilométeres vízútnak, amelyet eredeti tervünktől eltérően csak rövidke aktív pihenő, egy kis horgászat erejéig szakíthattunk meg. A jövetelünkkor kiszemelt, 1390. fkm-nél, az ígéretes süllőtanyán kötöttünk ki. Csalihalfogás egy sarkantyú mögött, majd mártogatás, tapogatás eleven snecivel a langó mély vizében. Annak érdekében, hogy jó szájízzel és visszavágyakozással hagyjuk el Jugoszláviát, a Duna kegyes volt hozzánk: alig másfél órányi horgászatunk során öt szép süllővel és két csukával ajándékozott meg bennünket útravalóul.
Már csak a hátralevő út megtétele és a bezdáni közös jugoszláv-magyar ki-, s beléptetés várt reánk. Minden rendben ment.
Búcsú a kedves szomszédoktól, a határjelnél háromszoros hurrá, ám üdvrivalgásunkat a Littman Péter mohácsi barátunk karikatúráján élethűen megörökített busatámadás szakította félbe, de aztán ha csapzottan és halnyálkától bűzölögve is, épségben hazaértünk.
