Horgászom, tehát gondolkodom

Horgászom, tehát gondolkodom
A kőgáton ülök valahol Fűzfő és Kenese között és a kapásjelzőt figyelem. Tőlem jobbra is ül egy ember, kék mackónadrágban és jambósapkában, bár az idő meleg, itt az első nyári hőhullám. Ő valamivel előbb érkezett, amikor ideértem. épp akkor keresett valami téglát, aztán leült és most figyel ő is. Enyhe nyugati szél fodroz, olykor meg-meglódul egy-egy kisebb hullám, néha egymásra nézünk, bár ha jól emlékszem, még csak nem is igen köszöntünk. A vizet nézzük, a Balaton kékesszürke acélját, amint fölfeszül, amíg a szem ellát, majd belevész a páraködbe, de az már Tihany magassága lehet. Hatalmas a csönd, tán ezért is oly váratlan amint a párából egyszer csak előrobajlik.

Egy hajó, s már a hangjáról hallani, az nem kirándulómotoros vagy vízibusz, hanem valami más. Percek kérdése, és lelkünkre teljes súlyával nehezedik a fölismerés: itt vannak megint!
Újból egymásra nézünk, most hosszabban, mintha tán erőt meríthetnénk egymásból, bátorítást, valami reményt az ellenállásra, de persze nem. Gyomrunk görcsbe rándul, tenyerünk izzadni kezd – már kivehetők a hajók, amint nagy ívben ráfordulnak a fűzfői karéjra -‚ s mi csak ülünk kedvtelenül, egyre nagyobb reménytelenségbe zuhanva.

Szép lassan fölvesszük a magyar horgász természetes létállapotát: a totális kiszolgáltatottságot. Az idők változásai miatt ez a védekezés jó néhány alaphelyzeten ment keresztül
– mindegyik alaphelyzet a horgász más és más viselkedési formáját alakította ki
– végig jellemzi azonban egy generális veszély. a halászok és a mögöttük álló erők elleni szívós küzdelem, amelyik a dolog jellegénél fogva váltakozó sikerrel folyik. Szóljunk előszór is erről, s majd ezek után a legújabbról: a politika magyar horgászatbéli térnyeréséról.
Fogalmazhatunk úgy is, a magyar horgász folyamatos és elkeseredett küzdelmet folytat a főhatóságokkal, a magyar horgászat újkori története nem más, mint a minisztériumokkal vívott szüntelen harcok története. A volt Belkereskedelmi Minisztériummal, amelyik – tudjuk – a jó minőségű magyar halat szeretné minél nagyobb mennyiségben a hűtőpultokban látni, aztán a Mezőgazdasági Minisztériummal, amelyik a jó minőségű magyar halat „kitermeli” és persze a Környezetvédelmi Minisztériummal, amelyik a vízminőség megóvásának érdekében tett hatékony intézkedéseket. Így legutóbb Maróthy, az egykori miniszter a Balaton közepén nyilvánosan ivott egy pohár vizet a tóból, majd mint aki cirfandli kóstolt, sűrű bólintások közepette állapította meg – jó. Nagyon jó. Ez a momentum egy nagy formátumú környezetvédelmi politikust sejtet, akkori mozdulatában a „jó, és nagyon jó” – már potenciálisan egy „vízlépcsőt és demokráciát” kiáltó államférfi bölcsessége mutatkozott meg.

Mit kapott a magyar horgász az elmúlt évtizedek során — különös tekintettel az elmúlt évtizedre – már legalábbis a Balatonra vetítve?
Mindenekelőtt emelkedő tagdíjjal ás évről évre csökkenő halállománnyal találta magát szembe, amely csökkenés egy markáns halállománybéli romlással találkozott. Most fölösleges föl-emlegetni azt, hogy a horgászok telepítette pontyállományt lehalászta a halászat, sőt azt is fölösleges emlegetni, hogy az angolna tervszerű telepítésével az illetékes minisztérium mekkora károkat okozott, említsük meg inkább azokat a pozitív eredményeket, melyeket a magyar horgász nem kis küzdelmek árán kivívott magának. és amelyek ilyenformán a haladás és progresszió jelképeivé váltak.

Tízéves küzdelem eredményeként a magyar horgász elérte azt, hogy az északi parton kétszáz, a délin háromszáz méteren belül nem szabad halászni. (Megjegyzendő, hogy ehhez képest mind a mai napig elképesztő mennyiségű bejelentés érkezik, hogy a halászok a nád előtt húznak és ütik a vizet, hogy a kiriadt halat befogják.) A parti sávban egyébként eddig is tilos volt halászni, ám a magyar horgász csak annyit látott, hogy halásznak. Ekkor a magyar horgász maga is a nádas felé vette az irányt, hogy a halászt kizavarja, amit csak azért szükséges fölemlíteni, hogy kézzelfoghatóvá, plasztikussá tegyük a magyar horgász védekező képességét. Majd ezek után visszamegy a botjaihoz. Továbbá a magyar horgász azt is elérte többéves harc után, hogy csónakkal az addigi egy kilométer helyett immár ezerötszáz méterre evezhet be horgászat céljából, s ott horgászhat is, ha ugyan onnét meg őt nem zavarják el a halászok.
Mint látjuk, a magyar horgászat igen kulturált elfoglaltságot jelent, a szabad idő hasznos és európai emberhez méltó eltöltését

Ezt kapta hát a magyar horgász, s e pillanatban is folytatja harcát az elemekkel. Amint azt egy megyei közgyűlésen az országos horgásztitkár kijelentett : „A Balaton teljes halászati jogának megszerzésében csupán egyetlen ütőkártyánk van: az, hogy sokan vagyunk.” Tegyük mindehhez hozzá: a mennyiség ebben az esetben az istennek nem akar átcsapni minőségbe, a százhuszonötezer balatoni horgász jelenleg valóban csak tömeget jelent, bírva ugyan a közvélemény szimpátiáját, a Balatoni Intéző-bizottság és az országos horgászszövetség igen erőtlen támogatását.

Amint azt a föntebb már aposztrofált egykori miniszter kijelentette a Balaton-horgászatból nem csinálunk Hévízügyet, de főleg nem Bős-Nagymarost. Világos beszéd! – Amint azt már eddig is láthattuk a magyar horgász azzal, hogy valamelyik egyesületnél horgászengedélyt váltott, becsöppent a hazai közélet vizébe, állandó készenlétet, érdekeinek szakadatlan védelmét vállalta magára. Kivált most, amikor történelem és sorsfordító időket élünk. A magyar horgász, ha az elmúlt évtizedek közállapotai dacára még mindig kedvet érzett ahhoz, hogy tegyen valami értelmeset, és gondozta tavát, rendesen fizette a tagdíjat, halasított, ápolt, épített, akkor most a helyi politikai erők aktivistáival néz szembe. egészen pontosan a következő kérdésekkel:
– Miből tellett neki erre?
– Ki áll mögötte?
– Kitől vette el?

Jogos kérdések, ahol valami épült, annak biztosan van egy másik oldala is: a gyanú. Az elmúlt évtizedek rombolásai közepette unikum volt az, ha valami épült, ennek következtében a magyar horgász politikai kihívás elébe néz. Progresszív és előremutató elemektől kényszerül megvédenie tavát. Itt már nem elég a verbális akarat, kevés az erőfitogtatás (lásd: horgász a nádasban halászt üldöz), itt bonyolultabb a kérdés. Politikai, közállapotbéli kitekintés nélkül ez nem megy. Jogosultságot bizonyítani, eredetet megállapítani, jogszerűséget, anyagi elszámolási bizonylatokat fölmutatni, pereskedni, azzal együtt járó idegeskedéseket elviselni, pártállást bizonyítani (letagadni), kommunista múltat cáfolni, másokra azt bizonyítani, múltat megtagadni, vallási hovatartozást igazoltatni. A magyar horgász a világon valószínűleg az egyetlen, amelyik csak fél szemmel lesi a botot, a másikkal mindig másfelé néz, ez a szerzett tulajdonság a föntebbi létállapotok természetes adaléka.

Kovács Zoltán írása