Szerencse is kell - Kovácsházy Vilmos, 1943



Finom, könnyű szerszám kell a sporthorgászáshoz. könnyű hajlékony bot, jól működő, gyorsan és könnyen perdülő orsó, telített vékony angol zsinór, érzékeny sastollpedző, japán féregbélre gondosan felkötött éles horgok. Dorongra kötött s hajlított kampóval, vagy kenderrostra kötött, görbe vasszeggel is lehetett valamikor horgászni. Ilyen durva szerszámmal fogott halat az ősember. Ma már halat fogni, ilyen őskori szerszámokkal nem lehet. A halak az elmúlt sokszáz, sőt ezer esztendő óta civilizálódtak intelligensebbek, óvatosabbak lettek.

Ezekkel a szavakkal vezette be tanítását első horgászmesterem, Gyula bácsi, amikor a dunai horgászat titkaiba beavatott.
Jó régen volt. Már legalább három évtizede múlt. Azóta Ő is, másik horgásztársam, János is, már az "örök" vizeken horgásznak.
Annak idején állandóan együtt horgásztunk hárman a Dunán. Gyakran jártunk ki a nagytétényi sertéshízlaló telep kikötőjébe, a kistétényi kertésztelepre, a "pontygödörhöz" s az Atlantika-szigetre.

Gyula bácsi horgászfelszerelése mindenben megfelelt elveinek. Az öreg arról volt híres, hogy minden szerszámát maga készítette. Gyönyörűen lakkozott és kötözött, achátgyűrűs, vékony, hasított bambuszból készített horgászbotjait, kitűnően pergő, szinte művésziesen kidolgozott szerkezetű orsóit maga gyártotta. Nagy készlet volt. Valóságos kincsek a magagyártotta sastollpedzőkből, ezüstözött villantókból, magakötötte, finomra élesített horgokból, sőt a magatelített angol selyem zsinórokból is. Ezekkel a kitűnő szerszámokkal nagyszerű eredményeket ért el.

Ma is előttem van, amint könnyű, egykezes botjával, vékony, finom zsinórjával órákon át fáradhatatlanul pergő-csalizott a Duna kőgátjain, vagy a nagytétényi kikötő öblében. Nagytéténybe egyszer tizenegy kilós csukát fogott és sokszor nagyon szép, három, négykilós fogasokat, balintokat, ugyanott, az Atlantika-szigeten a hárosi-Dunaágban is.

Ha mi ketten Jánossal olyankor, amikor Gyula bácsi zsákmánya nagy volt, nem fogtunk halat, vagy csak mérsékelt sikerrel dolgoztunk, mindig azzal korholt, hogy szerszámunk nem elég könnyű, nem elég finom. Ilyenkor soha nem mulasztotta el, hogy ne csúfolt volna ki minket. "Ősemberek" -nek nevezett, akik a civilizált, ma már óvatos halak korában nem tudnak rossz, durva szerszámaikkal halat fogni. Ilyenkor ismételten volt alkalmunk hallani, hogy: "finom‚ könnyű szerszám kell a sporthorgászáshoz, könnyű, hajlékony bot... - a durva, ormótlan szerszám... az ősember... a halak civilizálódtak, óvatosabbá lettek..., stb." Zsémbes hangulatában ilyenkor mindig kaptunk az öreg úrtól valami kedves ajándékot kimeríthetetlen készletéből, orsót, villantót, horgot, pedzőt, zsinórt. Lassanként mindkettőnknek finom, kitűnő szerszámaink voltak. És amikor már mi is finom horgászeszközzel felszerelt sporthorgászok voltunk, akkor jelent meg azután az "ősember", akit Gyula bácsi annyiszor idézett, akivel annyiszor csúfolt, aki mégis megszégyenítette Gyula bácsi egész elméletét és megdöntötte tanításait.

Hárman voltunk kint a hárosi-Duna-ágon, a ponty-gödörnél. Enyhe, napsütéses szeptemberi nap volt. A víz sokat ígért. Már korán reggel számos rablástól gyűrűzött a Duna-ág medre. Pontyhorgainkon kívül, eleven kis hallal felcsalizott botjainkat is csakhamar vízre állítottuk. Süllőcsalinak kiválóan alkalmas élénk, apró kis halakat fogott sűrűszemű emelőhálójával Gyula bácsi. Természetesen nekünk is adott belőlük. Négy horgászbotot csaliztunk fel, helyeztünk el süllőre. Ezenkívül három pontyra szerelt horgászbotunk várta az éhes pontyokat. Sajnos a pedzők csak nem mozdultak, nem merültek le kora reggel óta.

Már délre járt az idő, amikor megjelent az „ősember”. Külsején nem volt semmi különös. Azt, hogy ruhája, inge igen nagyon szakadt, rongyos volt, hogy mezítláb volt, "ősember"-nél különösnek találni nem lehetett. Nagyon alázatosan, tisztességesen köszönt és három lépésre letelepedett, közvetlenül a víz szélére. Eddig viselkedésében nem találtunk semmi megróni valót, mert a vízpartra leülni, tőlünk tisztes távolban, még az általános horgász szabályok szerint is joga volt. Tulajdonképpen csak akkor kezdtünk figyelni reá, amikor az "ősmber" legnagyobb csodálkozásunkra szerelni kezdett. Zsebéből 3-4 méter hosszú cukorspárgát vett elő. Rákötötte azt vastag, görbe, dorongszerű, legallyazott és háncsától megtisztított faág vékonyabb végére, mint egy ostort. Régi pezsgődugót vett ki zsebéből és keresztben ráhurkolta a spárga közepére. Nagy rozsdás csukahorgot kötött a spárga legvégére. A zsebéből előkerült ócska cipőpasztás dobozból gilisztát vett ki, a horgot felcsalizta. Az ólomsúly nélküli madzagot bevetve, gugguló állásban a dorongot a víz színe fölött mélyen benyújtva, horgászni kezdett.

Amilyen barátságosan fogadtuk volt tisztességtudó első közeledését, annyira bosszankodtunk most azon, hogy odajött hozzánk horgászni, jogosultság és engedély nélkül. Mégsem kergettük el. hiszen „ősember” volt, így horgászjegye nem is lehetett, nem tudhatta azt sem, hogy horgásznak nem illik ilyen közel idegen társasághoz telepedni. Meg hát könnyen lehettünk ilyen megértők. Megbocsátó hangulatban ilyesfélék jártak az eszünkben. - Te szegény ősember, mi eltűrjük, hogy itt horgássz. Megbocsátjuk ősi naív tudatlanságodat, te nem tudod, mi a "hasított bambusz horgászbot", mi az angol telített selyemzsinór, a japán féregbél! Csak horgássz, mert a mi nagyszerű szerszámaink mellett, a te őskori szerszámaiddal úgysem fogsz semmit!

Már délutánra járt az idő s mi még mindig csak vártuk a harapást. Az ősember óriási horgáról a gilisztát számtalanszor leették a kis halak. Végül mégis ő fogott elsőnek egy már nagyobb, mintegy tizenöt dekás sügeret. Nem irigyeltük hosszú kínlódása után a sovány sikerét. Nem is törődtünk volna a sügér további sorsával, ha emberünk ki nem vesz zsebéből egy rozsdás, fanyelű bugylibicskát s nem kezdi azzal a halat egy kövön metélni. Elég kegyetlen operációval vágta le a sügér hátuszonyait. A megcsonkított uszonyú sügérnek hátába nyomta a nagy csukahorgot, azt mint csalihalat feltűzte, bedobta a vízbe. A parttól mintegy négy méterre úszott a dugó - nem messzebbre -‚ mert rövid volt a zsinór is, a bot is. Ennyi naívság láttán nevettünk és nagyon jól szórakoztunk azon, hogy milyen ostoba az ősember. Különösen Gyula bácsi mulatott az ősemberen. Megállapította, milyen okos volt, hogy nem kergettük el, hisz akkor megfosztottuk volna magunkat ettől a nagyszerű mulatságtól. Az ősember viszont nem sokat törődött velünk. Még közelebb guggolt a Víz széléhez. Lába már a vízben taposott. Jobb kezében mereven tartotta a botot és rendületlenül figyelt, a nagy csalihal rángatásától állandóan táncoló dugóra.

Egyszerre nagy csobogást hallunk az ősember felől. Odanéztünk, hát mintha egy parányi küsz lett volna, úgy rántott ki horgán egy hatalmas, nagy halat. A hal ívben repült az ősember feje felett ki a partra s az ősember mint a macska vetette reá magát, két markával erősen a földhöz szorítva, a ficánkoló nagy fehérséget. Odarohantunk. Egy legalább három kilogrammos fogas volt a zsákmány. Gyula bácsi beszédbe elegyedett az ősemberrel, aki elmondotta, hogy napszámos itt a kertésztelepen. Megvizsgáltuk a is, bizony közelről is csak dorong, cukorspárga, pezsgődugó, rozsdás csukahorog volt. S akkor Gyula bácsi, aki az ősember tövirőI-hegyire alaposan megvizsgálta, fejét csóválva megszólalt: akárhogy is történt, nem értem, hogy ilyen szerszámmal, hogy lehet ilyen nagy halat kifogni?
- Nagyságos uram, válaszolta az ősember - szerencse is kell!

Mindhárman némán szereltük le szüzen maradt horgainkat, egész úton, a tétényi villamoson is, hallgattunk. Következő vasárnap a nagytétényi sertéshizlaló kikötőjében horgásztunk mind a hárman. János meg én, megint nem fogtunk semmit. Estefelé Gyula bácsi egy szép, kétkilós süllőt fogott. Amikor odafutottunk hozzá, hogy lássuk a halat. Gyula bácsi, mint azelőtt, elkezdette rendes példálódzását. -Finom, könnyű szerszám kell a sporthorgászáshoz - mondotta, azután huncut mosolygással és hangosabban hozzátette, - de szerencse is kell !

Pestre érkezvén, Gyula bácsi a Lágymányoson leszállott a villamosról. Mikor János barátommal ketten maradtunk, bevallottuk, hogy egész úton min gondolkoztunk. Azon, hogy Gyula bácsi - "ősember" és "finom szerszám" - elmélete megbukott. Hogyan fog ezután példálódzni, csúfolódni?

Szerencse is kell - Kovácsházy Vilmos, 1943


Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......