Horgászat a Dunán (Igali-Mészáros József, 1942)



Meleg júliusi nap volt... Tikkasztó hőség feküdt az öreg, vastagtörzsű fák sűrűjében. Még a vén Duna is, mintha elfáradt volna a nagy melegben, lassan, kényelmesen bandukolt a fákkal szegélyezett partok között. Teljesen mozdulatlan volt a levegő. Egy sóhajtásnyi szellő sem járt. Még a lélegzés is nehezére esett az embernek a fullasztó hőségben. Minden élőlény árnyékos menedéket keresett magának a tűző napsugarak elől. Mi is egy fa alatt tanyáztunk ott a magas parton, horgaink egy ágnak támaszkodva pihentek. Közvetlenül mellettünk azonban, egy kis öböl csendes vizében a küszök vígan élvezték a bőséges napsugarakat. Fürgén úszkáltak, keringtek, cikáztak egy ideig, nem zavarta őket semmi, majd hirtelen szétrebbentek, mintha valami veszélyt éreztek volna a közelben. S valóban, sikló közeledett a part mellett, feltartott fejjel, egyenesen a kis öböl felé, mint aki nem első ízben jár ott préda után, a küszök gyülekezőhelyén. Minthogy a zsákmány megugrott, alkalmas helyet keresett magának, ahol észrevétlenül lesben állhat. A vízfenéken egy faág hosszában húzódott meg. Olyan szorosan hozzátapadt, hogy alig lehetett attól megkülönböztetni. Még mindig néptelen volt a víz, de aztán a küszök lassan visszatértek kedvenc helyükre, s boldogan úszkáltak tovább a teljesen átlátszó, sekély vízben. Sokáig nem zavarta semmi a szép számmal összeverődött apró halnépséget. A sikló türelmesen várt leshelyén. Mikor azonban egy nagyobb csapat küsz gyanútlanul úszott el felette, kiragadott egyet közülük és szájában a zsákmánnyal sebesen úszott a part mentén valami biztonságos hely irányába. Közben a nap kiadta erejét s színesre festve az ég alját, éjtszakai pihenőre tért. A tikkasztó hőség enyhült. Már a víznek is éreztük hűvös leheletét. És boldogan köszöntöttük az éledő esti szellőt, mely ha erőtlenül is, de ott járkált már a sima víz felett, s befurakodott a zöld lombok közé.

Lassan kézbe kerültek a szerszámok... Hárman voltunk s mindegyikünk más-más módon összeállított készséggel horgászott. Az egyik horogra kis hal került csalinak, a másikról kishal és giliszta lógott, a harmadikra pedig csak giliszta volt feltűzve. S vártuk a negyedik horgot is, melynek gazdája az elmúlt nap estéjén a harcsás helyet ajánlotta nekünk. A víz- parton találkoztunk vele. Kezében két szép harcsával, peckesen lépkedett a fákat kerülgető keskeny gyalogúton. Szóba elegyedtünk, kikérdeztük. Készségesen felelt kérdéseinkre, sőt visszajött velünk és szívesen megmutatta az ő horgászhelyét. Ott ütöttük fel sátorfánkat... Horgaink már a vízben pihentek, amikor megérkezett hosszú bambuszbotjával, vállán ócska, vihar-vert tarisznyájával. Ruhája, akár a tarisznyája: zsírosan fényes. Kora bizonytalan, mint a gazdájáé. A föld fia volt, nappal az éles kasza mellett járt a renden, este a halászatnak élt, a víznek, a maga szerény, egyszerű módján. Frissen jött felénk, mintha nem is egész napi munkában görnyedt volna. Megállt mellettünk. Lerakta tarisznyáját a puha fűbe, letekerte botjáról a vastag lenzsinórt és csalizáshoz kezdett. Nem használt kishalat csalinak, sem gilisztát nem akasztott horgára, vastag piócák mozogtak egy valamikor jobb napokat látott porcelán edényben, ebből került elő a jó falat a harcsák számára. Nem is egyet: kettőt-hármat is ráakasztott egymás mellé a horogra. De volt is mire elhelyezni a csalikat, mert három hatalmas horog fityegett le zsinórjáról. Úgy látszik, biztos akart lenni a dolgában; valamelyiket majd csak elkapja egy éhes ragadozó. A zsinór végén nehéz súly volt, attól fölfelé, körülbelül egy méter távolságra, lógott le az első horog. A másik kettő már jóval közelebb volt egymáshoz. Ravasz találmány: a pióca így nem éri el a talajt és nem tudja magát befúrni az iszapba.

Telt-múlt az idő, a nélkül, hogy harcsa akadt volna a horogra. Egyik fajta csali sem kellett a harcsáknak. Eleinte csak ment a beszélgetés, előkerültek régi történetek, de a sötétség közeledtével ritkultak a szavak. Végül már szótlanul ültünk a vízparton. A nagy csendben kis időre elnyomott az álom. Hangos beszédre ébredtem. Két alak körvonalait láttam a víz partján, egyik állt bottal a kezében, a másik a vízre hajolva iparkodott szákolni egy halat. Tekintélyes harcsa dolgozott a horgon. Ugyancsak erőlködött, hogy kikerülje a merítőszák közelségét. De a pióca szemmelláthatóan ízlett a rablónak, mert úgy lenyelte a horgot, hogy nem bírt tőle szabadulni. Boldog tulajdonosa öt kilóra becsülte a súlyát. Már azon gondolkodtam, hogy én is piócával cserélem ki a csalit, mikor botomon hirtelen rántást érzek. De a biztató jelzés után nem történt semmi.

Míg vártam a hal újabb jelentkezését, a piócával csalizott horog szerencsés gazdája ismét egy három kiló körüli harcsát emelt szárazra. De ennek már fele sem tréfa! Elhatároztam, hogy én is piócát rakok a horgomra. Azonban most sem került rá a sor, mert egy megéhezett rabló felkereste a csalit. Mégis megvolt a hatása a gilisztacsokornak. Nem volt nagy példány, alig két kiló lehetett a súlya, de a magam igazolására épp elég súlyosan esett a latba. Megmaradtam a gilisztacsali mellett, csak még nagyobb adaggal díszítettem fel a horgot; felért bármilyen pióca-csalival. Horogbotom hamarosan ismét ott pihent a sötét víz felett. Nagy csend és békesség burkolt be körülöttünk mindent. Nem mozdult semmi, csak a hold járkált felettünk az égen, utat keresve a kósza felhők között. A piócás horog gazdája lassan összeszedte cókmókját. Halkan elköszönt tőlünk és csendesen elbaktatott. Mintha csak erre vártunk volna, egymásután kerültek ki a vízből a horgok, s hamarosan mi is nyugovóra tértünk, hogy rövid pihenés után az illatos hajnal ismét ott találhasson bennünket a vízparton.

Horgászat a Dunán (Igali-Mészáros József, 1942)


Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......