Herman Ottó - A Magyar Halászat Könyve (Horgászat fejezete, 1887)



De sőt kivehettük azt is, hogy szerkezet szerint már a történet előtti idők horga is kétféle volt, épen úgy, mint a mai : előre pedző (Limerick) és oldalt pedző (Kirby). Foglalkoztunk tehát az egyszerű, az összetett, a fából, szaruból a vadkan agyarából, kovakőből, rézből, bronzból és vasból való horgokkal; végül azokkal is, a melyek néprajzi tekintetben fontosak, mint a kuttyogató és a csali nélkül való vizahorog. Azt is láttuk, hogy a mai, legmagasabb fokon álló horgászat, az, a mely a mesterséges csalira épít, alapelve szerint az őskorból származik, mert hiszen Erdővidék, Gyergyó székely halásznépe ősi soron csalja a nemes pisztrángot és a pérhalat a kakas gallérjából való vörös és sárga tollal, lószőrből való bojttal sőt - mint látni fogjuk - a szöcske testének ügyes utánzatával is. Végre láttuk a czigány furfangját, mely a vadrózsa tüskéjére építi halászszerencséjét, nem is tudva, hogy talán épen az ő furfangja az, mely némi világot vet a halászó embernek talán legősibb korszakába. Mindezeken kívül a horgászat az, a mely a halásztól a legtöbb tudást kívánja. Ismernie kell a halas víz természetét, a benne élő halaknak e természethez való alkalmazkodását, a halak táplálékát, sőt még a módot is, hogyan ragadják meg azt. Ismernie kell az évszak, az időjárás, sőt az éj és nap szakának befolyását is a halak életmódjára. Végre ismernie kell szerszámának tulajdonságait s innen a fogást. Csak a midőn ezekkel tisztában van, csak akkor foghatja meg azt a halat, a melyre szüksége van s épen ebben a biztosságban rejlik a horgász művészete. A magyar népies horgászat épen úgy megérdemli a tüzetes leírást, mint a szigonyos halászat, mert minden képen érdekes; változatosság tekintetében pedig minden bizonnyal ritkítja párját. Sőt bátran ki merem mondani, hogy az oly tökéletességre fejlődött angol horgászat a magyar népiesnek csak finomított képmása; de még az is áll, hogy a magyar népies horgászatnak vannak oly részei is, a melyek az ú. n. sportszerű horgászaton túltesznek. A magyar népies horgászatnak legjellemzőbb vonása az, hogy a horgász tudatosan azon van, hogy szerszámjának minden része, külsője szerint, minél természetesebb legyen; evvel pedig biztosabban éri el azt az eredményt, a melyre a sportember szerszámjának finomságával törekszik.

A magyar népies horgászat három csoportra oszlik:

1. Kosztos horgászat
2. Karózó vagy kikötő horgászat
3. Fenékhorgászat

A kosztos horgászatnak főszerszámja a kosztoshorog, mely a magyar halászság kezén ritka tökéletességre fejlődött. A magyar kosztoshorog részei a következők: Van kosztja (K), melyen (F) a fogóvég, (Cs) a csapóvég; van ina (I), melyen Kt a kötővég, (P) a pedző, (o) az ólom, (p) a pekle, cserke vagy patony, végre (h) a horog. A pedző (P) ugy van az inhoz kötve, hogy fölfelé, lefelé húzható s eszerint a horog a szükséghez képest mélyebbre bocsátható. Ez a "pedző" néhol tutaj, néhol úszóka vagy pallóka nevet is visel. Szegeden tutaj; de az egész szerszám "picze", a ki pedig él vele, az a "piczés", a mi nyilván a pedzőtől ered. A Berettyó mentén arra a kérdésre, hogy miért él az odavaló halász szaka nélkül való czigány horoggal, azt a feleletet kaptam "mer jobban pedzi a halat", vagyis fogósabb. Ennek a pedző fácskának kettős a feladata: szabályozza a horog járását a mélység tekintetében, és jelt ad, mikor a hal a horog körül jár, kapkodja és bekapja. A kérdés tehát az, hogy az a "pedző" tulajdonképpeni értelme szerint, a jeladásra vagy a fogásra vonatkozik-e? Az eddigi kutatás eredménye az, hogy a halászatban jeladó értelme van; mert a kosztoshorgon kivül majd reátalálunk még a téli halászatnál is, mint határozottan jeladóra, noha itt lényegesen más formára van alkalmazva. Ez a fajta kosztoshorog az országban szerte dívóknak törzsalakja s a bemutatott teljes szerkezetben a Krasznán dívik, hol pedzője nyárfából van faragva; máshol a pedző egy darabka kukoriczaszár; ismét máshol gyékényből van kötve, szóval anyag szerint változatos. A halász rajta van, hogy oly anyagot s oly alakban válasszon, a mely közönségesen a vizeken szerte uszkál s épen azért a halat, mely megszokta, nem riasztja el. A pedző a nép kosztoshorgán mindig megvan és tolható, hogy a horog járása a halász hatalmában legyen. Az ólmot úgy verik a patonyra, hogy összevissza legyen horpasztva s így szabálytalan alakú kavicshoz hasonlítson, a minek kétféle haszna van, t. i. a hal nem riadoz tőle, de nem is nézi valami magnak vagy rügynek, tehát nem kapkod utána.

A kosztoshorgok különböző fölszerelését, úgy a mint az közhorgászoknál dívik, itt parafadugóból való pedzővel van ellátva, mely úgy készül, hogy egy derék dugón hosszában egy lúdtollnak cséverésze van keresztülütve, a melyen át a horog ina szolgál s a cséve öblösebb végén egy ékkel van megfogva. A a próka küszhalakra való horog, melynek pedzője egy vékonyka náddarab vagy forgács. A csukahorog, melynek patonyja vékony rézdrótból van sodorva, hogy a csuka el ne haraphassa, sügérhorog, a mint pl. a Sió zsilipjénél dívik, hol a víz sodra igen erős s ekként a horog sok ólmot kiván, hogy bizonyos ponton megtartható legyen.
A harcsahorog, melyet kővel sülyesztenek a folyó fenekére s a melynek csak ritkán van kosztja; rendesen csak kézből vetik a vízbe, a mint ez már az ó-egyiptomiaknál is dívott. Ez átmeneti alak, a mely a fenékhorgászathoz vezet. Ha ezeket tekintetbe veszszük s egybevetjük a sportszerű horgászat szerszámjaival, arra a meggyőződésre jutunk, hogy a lényeg az egyiknél és a másiknál ugyanaz s csak az anyag feldolgozása különböző; a sportszerű kosztos horgászat csak finomított kiadása a magyar népies kosztos horgászatnak. Meg kell jegyezni, hogy a közhalász az oldalt pedzőt kedveli és keresi, az előre pedzőt csak szükségben használja; az előbbihez való bizodalma onnan ered, hogy a hal - látszólag - oldalt kapkodja a horgot. Ezt a bolti horgot a Vargyas melléki furfangosabb pisztránghalász tollas horoggá alakítja át, reákötvén szára végébe a vörös kakas gallérjának két tollhegyét, mely szárnyszerűen áll a horoghoz.

A midőn ezt a horgot egy darab gilisztával, vagy még jobban valamely bogár álczájával - leginkább a fák elálló kérge alatt találhatókkal - felférgeli, az egész csinálmány meglehetősen hasonlít a patakok fölött röpkedő ú. n. virághoz, valamely Ephemerához, mint a pisztráng kedves eledeléhez. De van közhorgász, a ki még amúgyabban csinálja. Ennek horga rendesen egy nagy varrótűből készül, tehát szaka nélkül való; a horog tolla fekete; e fölött félarasznyira ismét van toll, és e fölött egy arasznyira ismét; sorrend és név szerint ezek: tollashorog, figyelmezőtoll, vezető-toll. Ez a halász azt tartja, hogy a tollas horgot a hal tápláléknak nézi; a felsőbb - figyelmező - a hal figyelmét költi fel, a vezető toll pedig arra való, hogy a halász, vetéskor, a horog járását láthassa, szabályozhassa. Ezt a horgot mindig a Rhagium bogár álczájával férgelik fel, és az a körülmény, hogy fekete kakastollat használnak, arra tanít, hogy azokat a sötét szárnyú szitakötőket (Agrion) iparkodnak utánozni, a melyek a patakok mentén oly sűrűn élnek. Az embernek önkénytelenül is az a gondolata támad, hogy ez talán mégsem népies szerszám; hátha a szemes székelység elleste valamely utazó angol horgásztól! Ez majd megválik. Az Olt menti nagy harcsa-horoggal, mely a bemutatott finomságoknak ellenkezője. Ez a roppant horog élénken emlékeztet arra a rézkorira, a melyet e könyv történeti részében ismertettünk. Erős inra kötve és rendszerint eleven kárászszal vagy pontytyal - az erdélyi részekben "pozsár" - felhalazva, rendszerint valamely, a víz fölé nyúló ághoz van kötve. A felhalazás módját majd későbben mutatjuk be. A két véglet bemutatása után vegyük ismét elő a "tollas horgokat", vizsgálván, vajjon igazán ősi soron népies szerszámokkal van-e dolgunk. Hogy e horgok valóban ősi soron népiesek, szerintem, bizonyos. Már e könyv történeti részében, a hol a horog története is érintve van, megismerkedtünk az Erdélyrészi, Erdővidék tollas horgával, a melyen a toll másképen van kötve, mint az imént letárgyalt vargyasin. Itt kétféle toll szerepel, - a vörös és a sárga, kötése pedig foszlottas-bajuszszerü; a felférgelés rendszerint a Rhagium, vagy más bogár álczája. A vöröstollas pisztrángra, a sárga pedig pérhalra való. Ezek nyilván kisebb patakvirágokat (Ephemera) utánoznak és hosszas tapasztalást kell elfogadnunk arra, míg a székelység reájött, hogy melyik halnak melyik szín felel meg.

De még ennél is tovább mehetünk, mert a Gyilkos-tó táján egy székely közhalász kezén olyan horgot találtam amelyen a szárnyutánzás lószőrből való, horga pedig székely kovácsmunka volt. Az egész szerszámon semminémű "okoskodás" sem mutatkozott; az ín sodrása, a horog kötése, az üstök, az ólmok alkalmazása tökéletes czéltudatosságról tanuskodott. És ezek a halászok azt is tudták, hogy a sáska, midőn már ki van fejlődve, a legjobb csali úgy a pisztrángra, mint a pérhalra is!

Hallottam volt azt is, hogy van a nép kezén egy horog, a melyen a sáska testének a vége van utánozva; de a mely ritkább. Hosszas keresés után reátaláltam a Biharhegységben a Dregán mentén - Csucsa táján -, azonban oláh közhalász kezén. Ez a nevezetes horog úgy van készítve, hogy a sáska végső teste fonalból s közbe kötött kakastollból való, mely utóbbi szőrös és vöröses kinézést kölcsönöz az egésznek; a sáskának fejefele ellenben természetes s úgy van a horogra húzva, hogy a horog hegye a sáska fejét járja át. Ez is hosszas tapasztalás föltételéhez van kötve, mert nem könnyű kitudni, hogy a pisztráng a test lágyabb felét szedi le legkönnyebben, tehát ezt kell utánozni, hogy a halat az egész horog befalására ingerelhessük, anélkül, hogy a csalit vesztegetnők. Mindezekre támaszkodva, valóban joggal lehet mondani, hogy a kosztos horgászat nemes mestersége a magyar halászság kezén nagy tökéletességre jutott; minden bizonynyal ritkítja párját s teljes mértékben megérdemli a kutató figyelmét. A magyarság jobbadán a tavaszi, nyári és kora őszi hónapokat használja fel a kosztoshoroggal való horgászatra.

A csali tekintetében pedig a következők járják:

1. Giliszta - Lumbricus.
2. Lótetű - Gryllotalpa.
3. Szöcske - Stenobothrus és Truxalis.
4. Lópiócza - Haemopis.
5. Béka - Rana temporaria.
6. Harcsaféreg - Palingenia- és Libellula-álczák.
7. Kecskebéka - Rana esculenta.
8. Apró hal - leginkább küsz, továbbá ponty és kárász-ivadék.
9. Túró és sajt.
10. Árpatészta.
11. Vedlő rák lába, farka.

Ezeken kívül használja a leírt mesterséges csalikat is.

Forrás: O.Sz.K.

Herman Ottó - A Magyar Halászat Könyve (Horgászat fejezete, 1887)Herman Ottó - A Magyar Halászat Könyve (Horgászat fejezete, 1887)


Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......