Az én harcsám - Igali Mészáros József



Hűvös őszi szél kavarja a földön a lehullott leveleket. A nagy művész, a Természet ecsetje álomszerű színeket fest a ritkuló fák lombjaira s mint valami mesebeli csodás aranylepke, úgy villan meg egy-egy szárnyra kapott falevél az őszi napsütésben. Szép, tiszta időben, jóleső napfényben taposom a víz melletti hepe-hupás gyalogutat. Az októberi gyenge nap sugarai vonnak be körülöttem mindent, bebújnak a fák repedéseibe; a pihenőre készülő növényzet közé és megsimogatják a sejtelmesen zizegő nádszálakat.

Végtelen csend van, csak a szél jár és játszik a falevelekkel; kiválaszt magának egy színpompásat a sok közül, felviszi a magasba, megfürdeti a napfényben s aztán útjára engedi; vissza a földre, vagy leejti a Balaton fodrozó vizére.

Éppen egy szállingózó levél útját kísérem szemeimmel, mikor ismerős hangot hoz felém a játékos őszi szellő. A hang irányába nézek. A sekély vízben egy csónak sötét foltja emelkedik ki a sűrű nád közül; benne egy idős ember; élénken virít ki hófehér haja a környezetből.

Lemegyek a víz szélére és örömmel segítem kihúzni horgászszerszámokkal teli csónakját a füves partra. Kezet fogunk. Csak úgy ragyog a szeme, amikor észreveszi, hogy haltartó hálóját nézem. Egy hatalmas ponty feszíti a háló oldalát. Lelkendezve meséli, miként fogta, meddig fárasztotta. Legalább hatvan esztendeje, hogy első horgával kiült a víz partjára, de még mindig nagy hévvel meséli el egy nagyobb hal fogását.

Becsmérlőleg int kezével és megszólal:
— Ez semmi. Tegnap sokkal nagyobb szerencsém volt. Három szép harcsát fogtam. Az egyik majdnem öt kiló volt. A harcsa mégis csak különb állat, mint a ponty, magyarázza tovább, majd hirtelen félbeszakítja magát. — Na de hová iparkodik? — kérdezi tőlem.
— Ide megyek a Diási nádasokhoz, — adom meg a választ.
— Nem volna kedve velem jönni? Beadom ezt a halat a csónakházba, aztán elmegyünk egy jó kis harcsáshelyre.
Nem változtattam meg kirándulásom célját, elköszöntem az öreg úrtól és tovább róttam az utat.

Másnap ismét összetalálkoztunk az egyik csónakházban . Sokat jártam ide, egy ideig itt béreltem csónakot és innen indultam el a vízre horgászni. De egyéb emlékem is fűz ehhez a csónakházhoz, mert horgászkirándulásaim alatt itt ért a legnagyobb csalódás.

Még a keszthelyi gimnázium első osztályában koptattam a padot, mikor egy szép napsütéses reggel lementem a csónakházhoz horgászni. Védett helyen feküdt az épület, a víz is nyugodt volt, szép tiszta, átlátszó. Az alig egy méteres vízben mindent meg lehetett különböztetni, a halak minden mozdulatát figyelemmel kísérhettem. Hogy illetékes tényezők észre ne vegyék tevékenykedésemet, hasra feküdtem a hosszú pallóbejáraton és kezemre csavart cérnát engedtem be a vízbe, végén horoggal és rajta egy nagy gilisztával.

Milyen gyönyörű volt nézni, amint falatoztak a csaliból a halak; nekiúsztak, megkóstolták, majd továbbvonultak. Volt, amelyik visszatért és iparkodott bevenni a horgot, de nem sikerült; túl nagy volt. A horog nagy volt, a halak meg kicsinyek, persze, hogy nem fogtam; de egyszer mégis csak feltűnt egy nagy hal. Egyenesen a horognak tartott, elkapta a csalit és én nagyot rántottam a kezemmel; a cérna elszakadt, a hal pedig vígan továbbúszott.

Az izgalomtól alig tudtam magamhoz térni. Emlékszem, aznap fűnek-fának elmeséltem kalandomat a nagy hallal, de senki sem akarta elhinni. Csak az öreg, ócska csónakbejáró palló volt tanúja az eseménynek, az pedig nagyon keveset számított.

Itt látott meg másnap az öreg Úr, és mindjárt meg is beszéltük, hogy következő nap együtt megyünk ki harcsára horgászni. Másnap a megbeszélt időpontban megérkezik s rövidesen egy réten keresztül bandukolunk le a vízhez. A gyenge őszi nap bújócskát játszik a felhők között s bizony megborzong az ember, amikor eltűnik a nap a kövér őszi felhők mögött.

Elérünk egy iparvágányt, mely beszalad egészen a Balaton vizébe. Itt a nádas kétfelé nyílik s csak annyi hely van, hogy a sínpár mellett még egy kis gyalogút is elfér. Fürgén rakja lábait az öreg Úr, a Balaton alapos ismerője. Van egy régi mondás: „a halat keresni kell és nem várni.” Ezt ő úgy megszívlelte, hogy képes volt naponta egyik határból a másikba is elmenni. Kíváncsi voltam, hova vezet most; hiszen engem régi szoros barátság fűz a Balatonhoz s különösen ezen a környéken kevés olyan jó horgászhely van, melyet ne ismernék.

Leérünk a partra; bent a vízben egy uszályhajó fekszik mélyen elsüllyedve... A belseje tele vízzel. Felmegyünk a hajóra s kint a meder felőli részen, a hajó orránál telepszünk le; széles peremén kényelmesen mehetünk nyolc-tíz métert is. Sokszor horgásztam már itt, de harcsára még nem. A víz nem mély, körülbelül másfél méter.
Csalogatjuk a harcsákat, de bizony semmi eredménye sem mutatkozik fáradozásunknak. Igen bosszankodik az öreg Úr, hogy nem akad semmi horogra.

Valósággal mérgelődik, mikor az első harcsa az ő horgára akad.
Nagy nehezen belerakja hálójába az erősen csapkolódó harcsát.
A hűvös szél lassan teljesen átjár bennünket. Hiába süt néha a nap, hiába erőlködik, nem bírják fáradt sugarai a versenyt a hideg széllel. Susognak körülöttünk a nádasok és megborzong a víz színe is, amint az őszi szél végigfut rajta. Jobban összehúzzuk kabátunkat. Az öreg Úr pedig tovább mérgelődik, hogy én még mindig nem fogtam harcsát.

Kérésére átmegyek a hajó másik oldalára; biztos benne, hogy ott akad harcsa a horogra. De itt sem mutatkozik semmi. Majd helyet változtatunk s más helyen próbálkozunk.

Mikor elkövetkezik a hazatérés ideje, nekem akarja adni a harcsáját. Igen röstelkedik, hogy ő hívott ide s miatta most üres kézzel kell hazamennem. Meg volt győződve, hogy én most neheztelek rá.
Sok időbe tellett, míg meg tudtam vele értetni, hogy nem vihetem haza a harcsát, mert jelenleg nem tudok vele mit csinálni. Egy „na jó” kijelentéssel tudomásul vette s szívélyesen elbúcsúztunk egymástól.
Ő hazafelé tartott, nekem még valami elintézni valóm akadt lent a vízparton, s csak estefelé tértem haza. Mikor a házunk kapujához értem, éppen akkor lépett ki rajta az Öreg Úr szolgája.

— Hát te mit keresel itt? — kérdezem tőle gyanakodva.
— Elhoztam a halat, amit nálunk tetszett felejteni..
Alig hogy kimondta a szavakat, már szedi is gyorsan lábait, mire a meglepetéstől magamhoz térek, már az utca sarkán jár. Besietek a lakásba s tényleg ott találtam az ajándék harcsát az öregúr hálójában.

Igali Mészáros József - 1937

Az én harcsám - Igali Mészáros József


Igen ezek az írások ma már,

Igen ezek az írások ma már, csak anekdótáknak , elbeszéléseknek, esetleg egy-egy szép emléknek tünhet a mai fiatalok gondolataiban. Pedig ezek a történetek igen csak embert formáló, és egyéniséget alakító példákat mutatnak be amik átszőtték a fiatalságunkat, és valahogy nem tudom hogyan csinálták " ezek a mi öregjeink" de valahogy azt tanultuk tőlük : egyszerűen, becsületesen,.... és valahogy érezni lehet, hogy a tudást át akarják adni. Ami olyan mint a vetőmag , ha jó talajra talál megfogan , ha meg nem:.... megette a fene az egészet.
Szép és jó ez az írás, engem megfogott.
Köszönöm!

Hozzászólás

Bocs a robotok miatt kell.......