Horgász vagyok

Horgász vagyok.
Régóta vallom magam horgásznak, tulajdonképpen a kisiskolás éveim nyári szünetei már pecázással teltek. A horgot, zsinórt, ólmot, pecabotot valószínűleg előbb ismertem, mint a betűket. A falu – ahol születtem és felnőttem – kiváló lehetőségeket biztosított jómagamnak és néhány hasonszőrű pajtásomnak arra, hogy gyakorolhassuk kedvtelésünket. Utcánk mindkét végén egy-egy kisebb esővíztározót ásott a háború után a helybéli TSZ, gondolom ebből öntözték a környező szántóföldeket. Fantasztikusak voltak egyébként, szigettel, félszigettel is rendelkező, zegzúgos, pofás kis tavak, nádassal, sűrű part menti növényzettel benőve.

Én már így ismertem meg őket a hetvenes évek második felében. Talán egy hektáros vízfelülettel rendelkeztek, mélységük pedig a két métert is meghaladta, de aszály idején is maradt bennük elegendő vízszint -pedig ráfolyása egyiknek sem volt- így a halak átvészelhették a nehéz időszakokat. Igen, a halak! Hogy került beléjük hal, fogalmam sincs. Apám elmondása szerint vízimadarak hordhatták bele a lábukra tapadt ikrát, valószínűbbnek tartom, hogy a helyi horgászok „maszek” telepítései játszottak közre a halak betelepedésének.

Mert sokféle hal élt ám bennük! A hozzánk közelebbi tóban -ez volt a kedvenc!- foghattunk bodorkát, veresszárnyút, aranykárászt, naphalat, sügért, compót sőt csukát is! Volt ezenkívül még néhány nagyra nőtt nyurga ponty is, ezek állítólag drávai halmentésből származtak. Nekünk, kölyköknek fogalmunk sem volt róluk, nem fogtunk belőlük sohasem. Egészen addig, amíg egyik őszön, kisvíznél, néhány idősebb „szakértő” ki nem hálózta őket. Úgy emlékszem, nyolc-tíz kilósak voltak, szinte feketére érve. Mindenesetre nekem akkoriban óriásoknak tűntek. Ugyancsak ekkor láthattam, hogy a tó tele van réti csíkkal, szinte nyüzsögtek az aprószemű hálóban -amit egy régi, egykor jobb napokat látott hatalmas csipkefüggönyből alakítottak át az alkalmi halászok.

Csíkhalat sem fogtunk soha horoggal, mai napig nem tudom, van-e olyan csali egyáltalán, amivel kapásra lehetett volna bírni. De nem is érdekelt bennünket, hiszen fogtunk halat bőven. Többnyire tenyérnyi keszeget, néhány kárászt, compót, sőt, élő kishallal csukát is! Ezek megnőttek több kilósra is, igazi élmény volt őket kifárasztani a magamfajta, mindig nagy halra vágyó sihedernek. Emlékszem, egyszer egy idős horgász -bizonyos Jenő bácsi, aki valódi, szabályos horgászengedéllyel rendelkezett, ami nagy szó volt ám akkoriban mifelénk! – hatalmas csukát fogott. Össze is futott a fél falu, mikor estefelé, kerékpárja csomagtartójára erősítve végigtolta az utcánkon, hazafelé menet. Nem tudom már a súlyát, de tényleg hatalmas volt, szerintem manapság is megállná a helyét bármiféle rekordlistán. Én ekkorákat sajnos nem fogtam, de két-három kilós azért akadt, kisebb meg rengeteg. Hű, és azok a hatalmas sügerek! Imádtam rájuk horgászni, némelyik verte a kilót. Ugyancsak kishallal tudtam őket horogra keríteni.

Egyszóval elég rendes halbőséggel megáldott kis tavacska állt rendelkezésünkre, ha éppen horgászni támadt kedvünk. Mert nem horgásztunk ám mindig, de örökösen a „gödörparton” lehetett megtalálni bennünket, ha éppen valamelyikünk szülője „halálra” kereste szépreményű ivadékát, hogy az aktuálisan elkövetett disznóságot elporolja a nadrágján. Ismételten utolért engem is a végzet apám személyében, ha éppen holmi szénaboglya-felgyújtás, ablaküveg-kicsúzlizás történt a környéken. Apám ugyanis jól tudta, hogy az ilyen dolgokból én semmiképpen ki nem maradhatok. (Nem tudom, ki hogy van vele, de engem ezek az inzultusok soha nem hatottak meg, egyszerűen a gyerekléttel együttjáró kellemetlenségnek tekintettem, gyorsan napirendre is tértem fölöttük.)

Mondom, nem pecáztunk állandóan, de egész nyáron a tóban fürödtünk, a parton fociztunk vagy éppen a téesz tejessé érett kukoricáját sütöttük nyárson. Ma is számban érzem annak a kicsit kormos, félig talán nyers, mégis mennyei sült kukoricának az ízét.

Ezek a kukorica-dézsmálások azért nem múltak el mindig baj nélkül. Apám a szövetkezetben volt üzemegység-vezető, ami valami kisfőnököt jelentett akkoriban. Ez azért volt baj számomra, mert ha tudomására jutott, hogy tilosban jártam a haverokkal, kötelességének érezte, hogy rajtam példát statuáljon. Bizony, ilyenkor az utcánkban – ahol volt jónéhány hasonló korú, állandó jellegű tettestársam – estefelé gyakran felhangzott az a bizonyos „szamárüvöltés”, ami jelezte, hogy a munkából hazatért családfők többen is értesülve voltak legújabb hőstettünkről. Így ment ez akkoriban, de odase neki! Másnap már ugyanott folytattuk, ahol előzőleg abbahagytuk. Szerintem apám is csak a „miheztartás végett” nadrágolt el ilyenkor, komoly eredményre talán ő maga sem számított. Ki tudja?

Így teltek nyári szünidők napjai, imádtam ezt az életet. Ma már tudom, igazi boldogság volt ez, az a bizonyos, amit csak gyerekként élhet meg az ember, már akinek éppen megadatott. Azért, hogy nekem megadatott, örökké hálás leszek, amíg csak élek.

Persze, azért a pecázás volt a fő-tevékenység, többnyire ezzel mulattam az időt. Legtöbbet keszegeztem, giliszta csalival, aminek a beszerzése igazán nem volt művészet. Minden udvaron ott virított a tekintélyes trágyadomb, érettebb részein csak úgy nyüzsgött a „kukac”. Etetni sem kellett, ha meg mégis, egyszerűen elcsórtam egy kis forrázott darát a baromfi elől, száraz kenyér mindig akadt, bele egy tasak vaníliás cukor és kész. Jött a keszeg, kárász szinte számolatlanul, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a horgászatot. Előfordult, hogy szüleim jöttek értem, mondván: – ideje volna hazajönni, nem gondolod?

Mai napig, ha horgászom (márpedig szerencsére manapság sokat horgászom) nehezemre esik abbahagyni, sokszor már fejlámpával kell összepakolnom egyre tekintélyesebb cuccaimat, mert kitartok az utolsó pillanatig, amíg látok. Érdekes, az éjszakai horgászatot soha nem sikerült megkedvelnem. Nagyon ritkán szánom rá magam, pedig a Dráván lenne rá módom. Eredményes is volna talán, de nem és nem. Nem tudom, talán azért lehet ez, mert a botspiccen kívül mást is szeretnék látni, valaminek a része akarok lenni, nem csak a sötétségnek.

Akkoriban persze szó sem lehetett éjszakázásról, legkésőbb sötétedéskor haza kellett menni, ha tetszett-ha nem. Pedig akkor még talán szívesen maradtam volna éjszakára is. Azért nem sok veszteség ért, reggel szüleim indultak munkába, ismét szabad volt a pálya! Apai nagyanyám volt megbízva a felügyeletemmel napközben. Szerencsére ő ezt nem vette túlságosan komolyan. Úgy hitte, ha majd éhes leszek, a hasam hazahoz. Jól is gondolta!

Ő egyébként néhány hónapja hagyott itt bennünket, közel a száz esztendőhöz. Életem ezen időszakának fontos szereplője, mindenben bűntárs, mindenről tudott, de soha el nem árult apámnak semmiféle gazemberséget. Fogott halaimat megpucolta, megsütötte olajban, azt ropogtattuk napközben nagyapámmal, húgommal négyesben. Pénzügyeimet is vele volt a legegyszerűbb elintéznem, soha nem tudott vagy inkább nem akart nemet mondani. Nem nagy dolgokban kellett a segítsége, némi édesség, néhány horog, zsinór maximálisan elégedetté tett. Úszót már magam gyártottam madártollból, parafadugóból. A horgászbot mogyoróvessző, később talán bambusz. A csukázóra valamivel vastagabb zsinór került, orsó helyett a nyélrészbe kalapált két szegre tekertem a zsinórt, dobáskor a megfelelő hosszban le kellett fejtenem. Így, ha csuka akadt a horogra, a zsinórt kézben tartva fáraszthattam, ami ritka nagy élvezet volt, minden mozdulatát éreztem a karomban. Csukának különben hármashorog-drótelőke dukált, biztosra mentem.

Az első tárolóorsómat a már említett Jenő bácsitól vettem, jól emlékszem, ötven forintomba került, illetve került nagyanyámnak. Dobni persze ezzel sem lehetett, de a fárasztás már tudományosan, orsóról történt.
Nagybátyám akkoriban a Szovjetunióban dolgozott, évente ha láttam, csak azt tudtam róla, ami számomra a lényeg, hogy szenvedélyes horgász. Kicsit később, mikor végleg hazaköltözött, úgy döntött, hogy új felszerelést vásárol magának, a régit meg egyszerűen nekem adja.

Na, itt most megállnék egy pillanatra! Amit azok a kincsek nekem akkoriban jelentettek, azt nehéz lenne ide leírni. Akiket ismertem -felnőtt horgászokat -maximum Rileh-Rex orsókkal meg keletnémet Germina botokkal űzték az ipart. Ehhez képest nekem Ryobi peremfutó orsóim, meg háromméteres, kétrészes, szintén japán üvegbotjaim lettek! Irigyeltek is cefetül!

Menő felszerelésemmel csak az volt a gond, hogy rá kellett jönnöm, ezekkel a botokkal, harmincas aranyteknőc zsinórokkal kizárólag a csukákat űzhetem eredményesen. Keszeghez, kárászhoz ügyetlenek, nehézkesek voltak, így itt megmaradtam a a saját készítésű, kezesebb, egyberészes pálcáknál.

Ellenben a gyűrűzött, peremorsós botjaimmal már elmerészkedtem a falunktól néhány kilóméterre folydogáló patakhoz is. Mi ugyan csak „kanálisnak” hívtuk, nem is tudtam sokáig, hogy van rendes neve, mégpedig Gyöngyös-patak. Végig erősen szabályozott, magas gátak közé szorított, szinte átugorható szélességű patakocska ez, akkoriban mégis elég „halas”-nak számított. Volt benne az apróhalakon kívül még csuka, néhány, ősszel a halastavakból meglépett ponty, meg jó sok domolykó! Ezt az életre való, kecses halat valamiért jánc-nak szólították a felnőttek. Sehol máshol nem hallottam így hívni a domit. Rájuk horgásztam legszívesebben, május környékén úsztatott cserebogárral, máskor meg a közeli kisváros piacán beszerzett, ötös egységcsomagokban kapható körömvillantókkal. Úgy emlékszem, szovjet gyártmányú kis vasak voltak ezek, a horgaikat minden esetben élesre kellett fenni horgászat előtt, máskülönben egész használhatónak bizonyultak.

Bizonyos rutin megszerzése után már néha sikerült egy-egy domi becsapása. Eleinte apróbbak jöttek, de később azért jónéhány darabosabb is akadt. Sőt, visszaemlékezve, fogtam pár darabot, amit ki sem néztem volna egy ekkorácska vízből. Később -sokkal később – a Dombóvár melletti Kapos-szakaszon sikerült csak ekkora domolykókat fogni, ami azért jóval komolyabb víznek számít. No, meg mostanában a Dráván. Azóta is kedves halam ez a fürge kis rabló, őszintén örülök, hogy egyre nagyobb a becsülete, manapság már horgászrendünk is megemlékezik róla.

Hát, valahogy így kezdődött, majd középiskolába kerülésem után egy időre sajnos be is fejeződött a horgásszá válásom. Akkoriban súlyosabb gondok gyötörtek, nem maradt időm pecázni.

Nem, nem a tanulás, az soha nem tudott kihozni a sodromból. Jellemző rám, hogy annak idején a Tüskevár című regényt nem voltam hajlandó elolvasni komoly fenyegetések hatására sem, majd néhány év múlva, mikor véletlenül beleolvastam, azonnal a kedvencemmé vált, rongyosra forgattam a lapjait. Ami kötelező volt, ami elvártak volna tőlem, az nekem mindig nehezemre esett. Úgyhogy középiskolás koromban sem a tanulás, inkább a csajozás meg a haverokkal való bandázas, koncertekre járás emésztették fel a szabadidőmet.

Érdekes, később, már felnőttként is megszakadt a kapcsolatom egy időre a horgászattal bizonyos okok miatt, de ha bármikor szóba került, én mindig horgásznak vallottam magam. Mert horgász vagyok és kész.

A suli után, mikor már saját fizetéssel rendelkező „felnőtt”, komoly férfiember lettem, újra rám talált a horgászat. A nyolcvanas évek legvégén jártunk és be kell vallanom, ekkor váltottam életemben először horgászengedélyt. Ezt ma már sokan talán el sem tudják képzelni,, de egész gyermekkoromat végighorgásztam engedély nélkül a környékbeli apróbb vizeken anélkül, hogy egyszer is következménye lett volna. A körzeti rendőr néha rajtunk ütött ugyan, de mindig megúsztuk néhány seggberúgással, aminek az volt az oka, hogy Józsi bátyánk Laci nevű fia is csapatunk oszlopos tagja volt. Szóval nem gyötört bennünket a lelkiismeret, horgásztunk tovább futóengedéllyel, ami annyit tett, hogyha közeledett egy gyanús felnőtt, mi elfutottunk.

Első, már hivatalos horgászengedélyem a Drávára váltottam, ami úgy 15 kilóméterre folyt tőlünk. Előtte még egyáltalán nem is láttam ezt a gyönyörű, vad folyót. Soha nem felejtem el, egy idősebb barátom vitt magával először a felsőszentmártoni kőgátra. (Akkor még megvolt a kőgát is és a barátom is, épen, egészségben.) Vele egyébiránt együtt dolgoztunk az erdészetnél. Leírhatatlan volt az izgalmam, majd odaérve a látvány teljesen lenyűgözött. (Ezzel kicsit a mai napig így vagyok!) Kissé opálos, de azért tisztának mondható vízben a ruganyvég mögötti forgós, örvényes részen egyfolytában raboltak a balinok. Mi fenekezésre készültünk, de miután bevetettük a harmatgilisztás horgainkat, egyszerűen nem is tudtam rájuk figyelni, a rengeteg rablás szinte ámulatba ejtett. Kérdéseimre azt a választ kaptam, nem érdemes velük foglalkozni, mivel nem lehet őket horogra csalni semmi módon. Ez sehogy nem fért a fejembe, hiszen ezek a halak láthatóan táplálkoztak, sőt az is jó látszott, hogy snecivel. Akkor és ott elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nekem fognom kell ezekből a jószágokból!

Az volt a bökkenő, hogy nem ismertem a környezetemben senkit, akitől tanácsot kérhettem volna balinfogást illetően. Eleinte élő kishallal próbálkoztam. A zsinór végére egy horog, rajta a sneci, majd magasra tartott bottal útjára engedtem a sodrásban. Többször megfigyeltem, hogy melléje rabolt a balin – talán szemügyre vette a gyanúsan mozgó csalit – de nem tudtam becsapni egyet sem. Valahogy mindvégig az volt az érzésem, hogy érzik, tudják a jelenlétem, ezért nincs esélyem. A távolabbi rablásokat viszont nem tudtam elérni, nem bírta ki a sneci a horgon a hosszú dobásokat. Ha vízigolyóval, úszóval úsztattam feléjük a kishalat, általában még a rablások is megszűntek. Tanácstalan voltam.

Végül a megoldást a szakirodalomban találtam meg. Akkoriban kaptam meg ajándékba a Horgászat Kézikönyve című, nagyszerű kis könyvecskét, a szerzők közül elsősorban Antos Zoltán neve ugrik be, szóval nem akárkik alkották ezt a remekművet. Abban vagyon leírva -a balin és horgászatánál- a balinólmos-műlegyes megoldás, ami végre számomra is annak bizonyult. Ha jól emlékszem, egy makói horgász találta fel ezt a végszereléket, ami azóta is annyi balin vesztét okozta.

Libatollból, piros cérnából műlegyeket készítettem, amiből kettőt a főzsinórra kötöttem, egy hosszabb és egy rövidebb előkére. Az alsó, rövidebbre kötött légy alá jött a szivarólom, amit kalapáccsal kissé ellapítottam, sőt még fehérre is festettem. Alája még jött a hármashorog és kész is, dobhattam a szereléket világgá!

Ez végre fogósnak bizonyult. A legtöbb balin a legyek valamelyikére kapott, de sokszor nem tudtak ellenállni a szivarólomnak sem, főleg, ha a legyek egyikén már egy társuk rajtavesztett, odaragadt az apró hármashorogra. Ezeknek a kéthalas történeteknek eleinte persze durranós szakítás lett a vége, egészen addig, amíg el nem kezdtem ötvenes zsinórból kötni a cájgot. A főzsinór maradt huszonötös, csak közé kellett iktatnom egy erős forgót. Egészen profi balinozóvá fejlődtem egy idő után.

Manapság már egyre kevesebb a balin a Drávában, nem is nagyon lehet fogni belőlük, főleg ilyen magamfajta földhözragadt, vízparti pecásnak. Igaz, nem is nagyon horgászom rájuk, egy ideje elköteleződtem a márnahorgászattal, őket űzöm inkább, szerencsére egyre eredményesebben. Nagyszerű szórakozás ezeket az irdatlan erejű halakat kifogni a húzós, akadós folyóból. Remélem még sokáig megtehetem. Ennyi tellett tőlem egyelőre, talán egyszer majd folytatom.

Kis Gábor írása