Hol a botom?
Szőke Pistával megbeszéltük, hogy ha legközelebb jövünk Torontóba, vele megyünk horgászni. Szaván fogtam 84-es és 86-os utam során is. Az emlékezetesebbről mesélek itt, amikor a társaságba csöppent nagy meglepetésére kedvelt tanára, CSIMI és HARSÁNY Öcsi, aki az utolsó tengerentúli utunk vendéglátója volt.
Pista úgy döntött, hogy a környéken található kisebb folyóra megyünk horgászni, ahol rengeteg a ponty és izgalomban lesz részünk bőven. Ő ismerte a környéket nagyon jól, mert mint geológus bejárta azt sűrűn, az év minden szakában, munkáján keresztül. Természetesen nem akart leégni sem, mert az, horgászoknál egy életre emlegetett „bűn”, és minden alkalommal előszedik, ha másért nem, egy jó heccelődésért. Előző alkalommal nem emlékszem magam sem, hogy valami különös történt volna velünk, ezért a pótvizsgát nem bízta a véletlenre. Annál inkább a szerencsére.
Virradatkor már indultunk. Lázban égve. Négyen egy hatalmas amerikai autóban, akár egy szárazföldi hajó, szeltük az ébredő tájat. Torontó még az igazak álmát aludta. Szinte fura volt a néptelen autópályákon száguldani, melyek pár órával később teletömve ide-oda rohangáló járművekkel már egy lélekszaggató képet festettek, ahol az ott élő emberek semmitől sem rettegtek jobban, mint egy esetleges dugótól. Az átszabhatta minden tervüket, és az oly fontos időt, melytől a civilizáció működése percre pontosan „beállítva” működik.
Mi meg mintha kiköltöztünk volna ezen a napon FROMM által műveiben oly jól vázolt MEGAMASINA hatásköréből egy másikba, amit egyszerűen csak TERMÉSZETNEK nevezünk. Azt is működteti valamilyen csodálatos harmónia, amíg az ember bele nem kontárkodik. Mi magunk is ilyen kontárok voltunk.
A folyópart, ahol megálltunk, könnyen megközelíthető volt gyalog, és volt bőven hely mindannyiunk számára. Valahol hajnal öt óra lehetett, amikor mi már egymástól tisztes távolságban a szereléssel bíbelődtünk, amit Pista biztosított mindkettőnk számára, mivel azt mi Európából nem hoztunk magunkkal. Öcsi maradt kibicnek, János mögé ülve, szurkolva az öregnek és segítve a szákolásnál. Nem múlt el öt perc, az első ponty, olyan két kilós, már a horgon fickándozott. Ez jól kezdődik, jegyeztük meg és ekkor még nem sejtettük, hogy ezt még esetleg bánjuk is. Két óra alatt annyi halat, potykát, fogtunk hárman, amennyit életemben nem fogtam összesen.
Már nem számoltuk, csak tettük a haltartókba, majd fűzérre fűztük, mint akik egy életre el szeretnék magukat látni hallal, az esetleges szűkebb esztendők reflexéből kiindulva. Mivel nem volt számbeli és súlybeli korlátozás a „szeméthalra”, mi csak gyűjtöttük, gyűjtöttük. Hogy minek, mi magunk se tudtuk? A halak szinte kivétel nélkül egyforma nagyságúak voltak. Valahol nyolc óra tájban, a nap is kellően tűzött, úgy elfáradtam, hogy régi rossz szokásomhoz híven, lefeküdtem a botom mellé. A kapások már ritkultak, ezért úgy gondoltam, pihenek egyet. Ebből a pihenésből egy olyan mély álomba zuhanás következett, hogy csak nehezen ébredtem, az ötödik hatalmas kiáltásra, amit utólag meséltek, mert egyre sem emlékeztem.
„Feri, a botod!” „Feri, Feri, a BOOOOTOOOOD!!!”
Mikor kinyíltak szemeim, már csak a botom végéből láttam, úgy tíz centit, a többi, orsóstól a víz alatt. Feltápászkodtam és a folyóba lépve próbáltam elkapni, de csak a vizet markoltam. Ekkor már ébrebben nem is lehettem, de a hal gyorsabb volt. Vagy húsz méteren át még a víz felszínén követtem a bot legvégének mozgását, de tehetetlenségemben képtelen voltam bármilyen észszerű megoldásra. Csak szájtátva bámultam. Ekkor már ott toporzékoltak körülöttem mind a hárman a parton. Jöttek a legrémisztőbb ötletek, hogyan próbáljuk a folyó közepe felé dobálva másik szereléssel esetleg megakasztani a zsinórt, vagy a nyelet. Fél órán át, ökörködtünk így, még jó hogy nem látott bennünket senki, mert bizonyára idiótának nézett volna bennünket. Ekkor megszólalt Öcsi: „Gyerekek, hagyjuk ezt, a hal már valószínűleg a HUDSON -öbölben jár, a bottal együtt.” Mire a Pista: „ A kedvenc 100 dolláros szerelésem!…”
Nekem se kellett több: „A százdolláros szerelésed le van…, mekkora lehetett a hal? Ez itt a legfájóbb és örök rejtély.”
Majd a János: „Nem megmondtam, hogy otthon aludj, horgászat közben soha. Vagy tedd ki a partra magad mellé a szerelést!”
Nos, azóta nem horgásztam Torontóban és környékén. Pontyot is csak nagy ritkán fogtam. Pistának még mindig tartozom a százdolláros szereléssel, de azt legkevésbé sem bánom. Annál inkább idegesít a hal nagysága, amikor ez a történet eszembe jut. Lehet, hogy ez is csak egy kis, de ügyes potyka volt? De lehetett egy hatalmas jószág is? Akár én, aki átaludtam a legfontosabb részét a történetnek.
Forrás : magyarszo.com
