Harcsapergetés
A pergetés tulajdonképpen nem tartozik a harcsázás klasszikus horgászmódszerei közé, ezek mellett viszont a harcsa horgászat egyik legsportszerűbb és legnagyobb kitartást igénylő műfaja. Sokfelé egyszerűen nem bíznak benne, a horgászok többsége ugyanis elképzelhetetlennek tartja, hogy egy tulajdonképpen igen rossz látású szürkületi hal rákapjon a villantóra. Ezzel szemben a műcsalik – a villantó, a kanál vagy a wobbler – sikeres bevetését ékesszólóan bizonyító fogási beszámolók a konzervatívan gondolkodó harcsaszakértőket is álláspontjuk módosítására kellene, hogy ösztönözzék, főleg a nappali horgászattal kapcsolatban, hogy a harcsa is útra kél napközben és hogy zsákmányt keres, az ma már kétségtelen tény. Nem egy pontyhorgász látott, sőt fogott harcsát, miközben hét ágra sütött a nap.
A pergető horgászat valójában „látó” horgászat. Látni kell, hogy hova dobjuk és hogyan vezetjük a villantónkat. Szürkületkor vagy sötétben, különösen távoli dobásoknál ez nem lehetséges, így ekkor a pergetéssel több mérgünk lesz, mint örömünk: számtalanszor elakadunk, sőt veszendőbe mehet a villantónk. Pergetéskor keressük a halat. A pergető horgász nem egy helyben ül, hanem mozog a part mentén, kutatja tekintetével a legalkalmasabb horgászhelyeket és közben figyeli a vizet, hogy hol mozognak az apró halak, hol menekülnek a rablóhalak elől. Minderre viszont csak akkor van lehetőségünk, ha még elég jók a látási viszonyok, és nem kell minduntalan attól tartanunk, hogy átesünk valamin, vagy megbotlunk egy pézsmajáratban és esetleg meg is sérülünk.
Egyáltalán, harcsára pergetni csak nappal célszerű. Ez a módszer állandó mozgásra kényszerít, változatos és edzi egészségünket, ezenkívül bizonyos ráérzőkészséget, jó megfigyelőképességet követel a horgásztól. A pergető horgász többet lát a vizek partján és több élményben van része, mint annak, aki nem mozdul el a helyéről. Idősebbeknek, akik már nem bírják magukat olyan jól, mégsem ajánljuk ezt a módszert, hiszen számolnunk kell vele, hogy akadályokon kell átkelnünk, például át kell másznunk egy villanypásztoron, vagy át kell bújnunk alatta. A pergető horgászat titka nem abban van, hogy drága pénzért veszünk egy műcsalit. Sokkal inkább ott a titok nyitja, hogy a megfelelő helyen, a megfelelő időpontban vezetjük-e a harcsának felkínált műcsalit.
Mivel a harcsa látása viszonylag gyenge – mondhatni rövidlátó -‚ nem játszik nála különösebb szerepet a műcsali formája vagy színe. Semmi esetre sem képes megfigyelni az előtte elhúzó villantó részleteit. Vásárláskor tehát mindegy, hogy erősen csillogó vagy álcázó színű darabot választunk, egyformán jól tudjuk használni mindkettőt. Nyugodtan bízzuk a döntést a pénztárcánkra. Pergetés közben óhatatlanul előfordul, hogy valahol akadóba kerülünk. Nem mindig sikerül a villantót, a wobblert vagy a kanalat kiszabadítani. Leszakad. Minél drágább volt és minél kevésbé bírja a pénztárcánk, annál kevesebb villantót kockáztathatunk. Általában a körülbelül 6 centiméter hosszú kanalakat és a 8-10 centiméteres nagyméretű villantókat, valamint a felszíni wobblereket lehet ajánlani. A műcsali színénél vagy formájánál sokkal fontosabb a helyes vezetési mód. A pergető horgászat technikáját nem lehet „műszaki adatokkal” meghatározni. Az orsó fordulatszáma és ezzel összefüggésben a sebesség, a centiméterekben meghatározott vezetési mélység stb. semmit nem mond. A műcsalinak egyszerűen élnie kell a vízben. Úgy kell mozognia, mint egy igazi halnak, amely egy adott helyzethez alkalmazkodik, illetve annak megfelelően reagál: egyszer gyorsabban úszik, hogy elkapja táplálékát vagy éppen meneküljön a ragadozó elől, másszor leúszik a fenékhez, hogy aztán onnan ismét a felszín közelébe emelkedjen, néha meg-megáll, hogy azonnal villámsebesen tovaússzon.
Alig képzelhető el eredménytelenebb módszer, mint amikor valaki a villantót állandóan ugyanabban az irányban, ugyanazzal a sebességgel egyik parttól a másikig húzogatja. A műcsali vezetésénél értelemszerűen azt kell figyelembe venni, milyen szerepet tölt be a harcsa a vizek biológiai egyensúlyának fenntartásában, tehát hogy a halállomány szabályzójaként elsősorban a legyengült és beteg halakat selejtezi ki. Így ha a harcsa a halrajban fásult benyomást keltő, a normálistól eltérően viselkedő, támolygó, forgó és lassan úszó halat vesz észre, figyelmét ennek és csak ennek szenteli. Az ilyen hal a természetben könnyen a ragadozó zsákmányává válik. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a kiszemelt áldozat – ha meglátta a ragadozót – utolsó erejét összeszedve ne kísérelné meg a menekülést. A lassú, imbolygó mozgásra ezért gyorsítás következhet, cikázás jobbra vagy balra, sőt ilyennek következnie is kell. Bizton állíthatjuk, hogy vizeinkben nincs egyetlen olyan ostoba harcsa sem, amely a monotonul és egyenletesen mozgó műcsaliban beteg halat látna. Ugyanilyen nehezen képzelhető el, hogy a beteg hal egyenletes sebességgel tudjon leküzdeni gyorsabb folyószakaszokat. A valóságban helyenként viszi a sodrás, néha lemegy a fenékre, hogy aztán a következő pillanatban igyekezzen kikerülni az áramlásból és meneküljön a ragadozó közeléből.
Ha a harcsa elindult vadászni, nem lehet biztonsággal meghatározni a tartózkodási helyét. Lesben állhat egy hínármező közelében vagy várhat a csapattól elsodródó halakra a sodrás szélén, egy takarás mögött. Egyszerűen mindenütt felbukkanhat, Ott is, ahol sem a zsákmánya, sem mi nem számítanánk rá. Egyet viszont ajánlhatunk: érdemes pontosan megfigyelni, hol mozognak az apróhalak, hol kapkodnak rovarok után, illetve hol spriccelnek Szét a víz színe fölé ugrálva a kicsiny sügér elől. Ezek a zajok ugyanis odacsalogatják az éber és éles hallású harcsát. Elárulják neki, hogy hol keressen, közvetve tehát nekünk is jelzik, hal kereshetjük a harcsát.
Ha élettelen csalihalat használunk a pergető horgászathoz, akkor azt a műcsalival azonos módon vezessük. A döglött halat ugyanúgy kell felcsalizni, mint az összes többi ragadozó hal esetében. Hatékony módszer a műegérrel vagy a műbékával történő pergető horgászat. Mindkét csali kapható a horgászcikk kereskedésekben. Eredményességük attól függ, mennyire híven sikerül utánoznunk egy eleven egér vagy béka úszását. A műbékát és a műegeret elsősorban a parti sávban mozgassuk, A békával csak álló- vagy lassan folyó vizekben érdemes próbálkozni. Úgy kell vezetni, hogy egyik hínármezőtől a másikig szakaszonként a víz felszínén ússzon, de lemerülhet egészen a fenékre is. Időnként álljunk meg vele, és lassan fordítsuk jobbra vagy balra. A műegeret a műbékától eltérően folyókban is használhatjuk. Mozgatás közben ne merül jön el teljesen, hanem a feje – és csak a feje – legyen kint a vízből. Az egeret, ellentétben a többi műcsalival, egyenletes sebességgel kell vezetni úgy, mintha a legrövidebb úton és a lehető leggyorsabban át akarna érni a túlsó partra.
Pergető horgászathoz megteszi egy egyszerűbb, de jó minőségű szolid bot. Alapkövetelmény azonban, hogy a fárasztás közbeni maximális megterhelés ellenére is legyen kényelmesen kezelhet
és többórás kézben tartáskor se terhelje túl a karunkat. A jó pergető bot körülbelül 2,40 – 2,70 méter hosszú, gerince közepesen merev, dobósúlya 80 -100 grammos, jó fogást biztosít a nyélrészen és legfeljebb hat darab kis súrlódású botgyűrű található rajta. A gyűrűk lehetnek a szokásosnál valamivel nagyobbak, mindenekelőtt a keverőgyűrű. Harcsázáshoz a legalkalmasabb egy 150 – 200 méter 0,40-es zsinórt befogadó stabil peremfutó orsó. Miután a 0,40 milliméter vastag zsinór már viszonylag rosszul jön le az orsóról, ennél vékonyabb zsinór pedig nem jöhet szóba harcsára való pergetésnél, ne használjunk az ajánlottnál kisebb befogadóképességű orsókat, mert azokkal nehéz lesz dobni.
Dr. Alexander Harsányi
(Blinker – 1990)
