Bevett szokás volt a vállalatunknál, hogy a megüresedő vezető beosztásokba nem kívülről vettek fel utódot, hanem azok közül választottak, akiket a gyár iskoláztatott ki közép- és felsőfokon. Az öreg Miklósi helyére ketten pályáztunk, mindketten azelőtt végeztünk a technikumban. Én lettem a befutó, így száznál is több embernek lettem a főnöke, akiknek többsége idősebb volt nálam. Én akkor múltam huszonnyolc éves, de még annyinak sem látszottam. Ezért is lepett meg, amikor egy év elteltével hívattak a személyzeti osztályra, ahol felajánlottak egy óraadói tanári állást a gyárhoz tartozó inasiskolában.
– Az utolsó éveseknek keresünk technológiaoktatót, amivel az osztályfőnökség is vele jár. Rád gondoltunk, ez a te szakterületed. Heti háromszor két óra, plusz az osztályfőnöki. Rád fér az a kis plusz pénz – biztatott Potyka.
Tudtam, honnan fúj a szél. A harmadéveseknek olyan rossz hírük volt, hogy senki nem akart kötélnek állni, miután az addigi tanáruk felmondott, noha a gyár túlórában kifizette a négy gumi árát, amit az inasok szúrtak ki a Skodáján. Dócziné – aki a külleme miatt kapta a Potyka nevet, mert olyan volt, mint egy kerekded halacska – öreg róka volt a rábeszélésben, mindig tudta, mi a kiszemelt áldozat gyengéje. Valóban jól jött volna a plusz pénz, mert kocsira gyűjtöttem. Untam már, hogy vonattal vagy busszal bumlizzak, ha horgászni megyek. Vállaltam a plusz munkát, és szeptember első napján délután, naplóval a kezemben benyitottam az osztályba.
Már az ajtóban megtorpantam. Perzsavásári kép fogadott: néhányan bagóztak, egy magnóból Elvis Presley nyújtott zenei aláfestést a zsivajhoz, a táblára pedig egy női nemi szerv volt felrajzolva piros krétával. Biztató kezdét, kedves fogadtatás – gondoltam. A tekintetekből azt olvastam ki: ezzel a nyálassal könnyen elbánunk. Nyugalmat erőltettem magamra, és farkasszemet néztem velük. Mivel a zaj nem ült el, túlkiabáltam őket.
– Én vagyok az új osztályfőnökötök és a technológiatanárotok! Jó, ha tudjátok, engem nem fogtok kiszekírozni, mint Nádasdy mérnök urat. Mostantól, ha belépek, felálltok, és csak azután ültök le, ha engedélyt adok. Mindenki a helyére!
A sztentori hangnak meglett a hatása, mindenki a helyére kullogott. Nem álltattam magam, tudtam, hogy csak csatát nyertem, de nem háborút. November végén Potyka újra hívatott, és lerítt róla, hogy gondban van.
– Felmondott Kurucz, így lefedetlenül maradtak az osztályod szakrajzórái. Vállald el, amíg találok valakit!
Eddig hét közben is beiktattam egy-egy horgászatot délutánonként, de ha vállalom a rajzórát is, csak a hétvégék maradnak. Mit szól majd ehhez az asszony? Végül elvállaltam, a plusz három órát zsinórban kellett leadnom. Nyeltem a krétaport, hiszen a rajztanítás sok krétát igényel. A srácoknak sem volt könnyű: délelőtt öt óra a tanműhelyben, délután három a rajzpapír mellett. Sokan elbóbiskoltak, és alig várták, hogy kicsengessenek. Egy délután mentőövet dobtam nekik.
– Van egy ajánlatom. Tudom, hogy szünetben rohantok az orgonabokrok mögé cigizni. Hideg van, nem lehet kellemes kint bagózni. Megengedem, hogy az első és a második óra közötti szünetben itt az osztályban elszívjatok egy cigit, de közben rajzoltok. Cserébe elengedem az utolsó órát.
Az engedményem eredménye az lett, hogy félévzáráskor mindenki időben leadta a rajzfeladatait, és a technológia tanulása is gördülékenyebb volt, mint azelőtt. Még Kukac, a lusták lustája is megszerezte az elégséges osztályzatot. Kukac, rendes nevén Szíjgyártó Péter, nemcsak lusta volt, de szerfelett figyelmetlen is. Az ablak melletti padban ült, ahonnan óraszámra bámult ki az udvarra, a semmibe. Gyakran figyelmeztettem, hogy rossz vége lesz ennek, mert a kibámulásból nem lehet megélni. Amúgy nem sok vizet zavart, néha úgy tűnt, mintha együgyű lenne. Három év alatt egyetlen kirívó fegyelmi ügye volt: beverte az egyik társa fejét a csőkulccsal, mert az kutyaürüléket rakott az ennivalója mellé. A mentők hivatalból jelentették az esetet a rendőrségnek, de Potyka még időben lépett: az üzemi orvostól kirimánkodott egy igazolást, miszerint Kukac hajlamos az öntörvényűségre. Ezzel az ügy ad acta került.
Kukac egy városhoz közeli faluból járt be, én viszont pont ahhoz a patakhoz jártam ki csalihalat fogni, amely a falujuk alatt folydogált. Egy alkalommal nagyban szűrtem a vizet mérsékelt sikerrel, amikor a srác felbukkant mellettem, és mellém szegődött. Megmutatta, hol próbálkozzam, hol van az öklék fészke, és hol tanyáznak az apró kárászok. Amikor elváltunk, azt mondta, ne nyűjem magam a kishalfogással, csak szóljak, mikor mennyi kell, és ő házhoz szállítja.
– Az jó volna, de nem ingyen. Olyan látszata lenne, mintha megvesztegetnél. Halért nem adok jobb érdemjegyet, de kapsz egy lejt darabjáért.
Megegyeztünk. Kukac hordta a kishalakat, így mindig volt cigire valója. Akkoriban két lej volt egy kiló kenyér, ő volt tehát a „csaszi”, a fél osztály nála potyázott. Egy tantestületi ülésen a műhelytanár referált, és beszámolójából az derült ki, hogy Szíjgyártó Péter nemcsak ész dolgában nincs rendben, hanem kétbalkezes is, így nem alkalmas lakatosnak. Nem sokkal ezután, a záróvizsgák előtt hívattak a portára. Egy csizmás, ködmönös atyafi várt rám toporogva, aki Szíjgyártó Kálmánként mutatkozott be. Ő volt Kukac apja. Nem köntörfalazott, rátért a lényegre.
– Kap karácsonyra egy másfél mázsás, konyhakész disznót, ha magához veszi a fiamat a karbantartókhoz.
Kitérő választ adtam. Noha jól jött volna az a disznó, ilyen áron nem kellett. Annyit azonban disznó nélkül is megtettem érte, hogy kirimánkodtam neki az átmenő jegyet a műhelytanártól, és beprotezsáltam a konfekciógyárba lakatosnak. Ezzel kilépett az életemből az ablakon kibámuló, kétbalkezes Kukac, és évtizedekig nem hallottam felőle. Mígnem egy szép napon…
Állok a 68-as busz végállomásán a fák árnyékában, várom az indulást. Még nincs tíz óra, de már kutya meleg van, legalább harmincfokos a hőség. Nemcsak én izzadok, a sofőr is; a pilótafülke helyett a szabadban tölti az indulás előtti perceket. Az ember ösztönösen megérzi, ha nézik. A sofőr pontosan ezt teszi: kitartóan figyel, majd mellém lép és rám köszön.
– Jó napot, tanár úr! Régen nem láttam.
A megszólításra nem érzem magam illetékesnek, nyilván összetéveszt valakivel. Aztán hirtelen felszalad az emlékek zsilipkapuja, és eszembe jut fiatalságom egy rövidke szakasza, amikor valóban tanítottam másodállásban egy inasiskolában. Nézem a sofőrt, ötvenéves forma lehet. Talán a tanítványaim egyike volt. Sokáig nem kell töprengenem, maga ad választ a kérdésre.
– Én vagyok Szíjgyártó Péter. A Kukac. Ha másra nem is, arra biztosan emlékszik, hogy órák közben folyton kibámultam az ablakon. El sem képzeli, hányszor eszembe jut ez, amikor vezetés közben kinézek a szélvédőn. Azzal ijesztgetett, hogy a kibámulásnak nem lesz jó vége, nem viszem majd semmire. Erre tessék, végül ez lett a kenyerem: harminc éve egyebet sem teszek, mint kibámulok az ablakon.
– Felhagyott a szakmával?
– Fel. Igazuk volt, nem nekem való volt a lakatosság. A katonaságnál megszereztem a jogsit, és leszerelés után átnyergeltem a sofőrségre.
Szíjgyártó nézi az óráját, ideje indulni. Telefonszámot cserélünk, és abban maradunk, hogy alkalomadtán összeülünk nosztalgiázni. Mit ad Isten, rövid idő elteltével a kispesti Ady úti horgászkellék boltban futunk össze. Ő a horgok közt válogat, én etetőanyagért mentem. Amikor végzünk, beülünk egy közeli presszóba.
– Az ablakon kibámulásokra is emlékszem, de a csalihalszállítmányokra még inkább.
– Én sem kevésbé! Jól jött az a kis zsebpénz, amit a halakért kaptam. Abból füstölt a fél osztály.
– Akkoriban nem mondta, hogy maga is horgászik.
– Hol volt nekem időm horgászni? Az öregem gondoskodott róla, hogy ne legyen, be voltam fogva rendesen. Később kaptam rá, már itt Magyarországon, az apósom jóvoltából. Berettyóújfaluba nősültem, a Berettyó mellett laktunk. Onnan jöttünk fel Pestre. Én is itt lakom Kispesten, s ha szabadnapos vagyok, eljárok zsinórt áztatni. Van egy öreg Mazda terepjáróm. Jobbra nem futja, kell a pénz, mert építkezik a fiam, és mi segítjük. A tanár úr hová jár horgászni?
– Szólítson a nevemen, nem vagyok tanár, nem illet meg ez a cím. Hogy hová járok? Egy időben mindenütt megfordultam az országban, most már csak a közelben horgászom. És maga? Tud valami jó helyet?
– Tudni tudok, el is mondom, de maradjon köztünk. Nem szeretném, ha mások is odaszoknának. Hallott már a Borzas-zsilipről?
– Hogy hallottam-e? Évekig odajártam! Rengeteg volt a csuka a zsilip alatti teknőben, ahol gödröt vájt a lezúduló víz, ha felengedték a vaskaput. De egy idő után elfogytak a csukák, és az odavezető út is elromlott. Utoljára elakadtam a kiserdőnél, traktorral kellett kihúzni.
– Nos, hogy tudja: most harcsák vannak abban a katlanban. A napokban fogtam kettőt, mindegyik méretes volt, sőt annál nagyobb. Egyívásúaknak tűntek. És volt egy szakításom harmincas húrral. De nem a zsinór volt a hibás, hanem én, mert elkapkodtam a fárasztást.
Hitetlenkedve nézek Péterre, nekem ugyanis soha nem volt dolgom harcsával a Borzas-zsilipnél. Aztán eszembe jut egy hasonló eset az ürbői zsilipnél, amit a rikító színe miatt csak kék zsilipnek hívnak a horgászok. Már aki odajár, mert kevesen vannak: a zsilip feletti szakaszon nehéz a vízig eljutni a sűrű bozóttól, a zsilipen túl pedig rohan a víz, és olyan sekély a meder, hogy látni az alját. Nyolc vagy tíz évvel ezelőtt valaki véletlenül fedezte fel a belvizek elvonulása után, hogy a zsilip feletti teknőbe betévedt és ott rekedt néhány növendék harcsa. Az esetnek híre ment, és abban az évben több horgász megfordult itt, mint máskor évek alatt. Hasonló történhetett a Borzas-zsilipnél is: nagy vízállásnál beúsztak a harcsák az árapasztóból a zsilip alatti katlanba, a hirtelen apadáskor pedig nem tudtak kijönni.
– Aztán mivel fogja őket? Élő csalival vagy halszelettel, netán fekete piócával?
– Azt nem mondom meg, de ha szán rá egy napot és velem jön, megtudja. Az úttal ne legyen gondja, az én Mazdámmal megyünk, annak meg sem kottyan egy kis sár vagy gödör. Még nem tudom, mikor leszek szabadnapos, de majd időben szólok.
Egy keddi napon rám telefonált: csütörtökön megyünk. Pontosan érkezett, bedobáltuk a cuccaimat a verdába, és indultunk a Borzashoz. Bugyi előtt letértünk a dabasi útra, majd félúton, a könyökkanyarnál ráhuppantunk a bitang rossz földútra. Ez a rész a régebbi vízügyi térképeken Borzas-puszta néven volt feltüntetve, és a zsilip is meg volt jelölve a Bugyi- és a XXX-as csatorna összefolyásánál. Az új térképen hiába keresem, de nemcsak ez hiányzik róla, hanem az út és a part karbantartása is, ami régebben évente megtörtént. Gödrökbe be, gödrökből ki, vastagon szállt utánunk a por. A kiserdőnél egy rozsdamarta hídon kell átmenni, egykori korlátját már csak a csonkok jelzik – az ócskavasgyűjtők ide is eltaláltak. Az ócskavas iránti kereslet a zsilipnél is megmutatkozik: utolsó látogatásom óta jelentős változás történt. Van itt egy betonépítmény, amelyben a szivattyút és az azt működtető aggregátort helyezték el, ha tavasszal át kellett emelni a belvizeket a szántóföldekről a csatornába. Az építmény vasajtaja és az ablakok vasrácsa eltűnt, még a bakokat is kitépték a betonból, amikre a szivattyút szerelték.
– Egy biztos, nem horgászok lopták el – véli Péter, amikor mondom neki, mi hibádzik a leltárból. Közben terepszemlét tart, és úgy ítéli meg, lehajthat a vízpartig a vakondtúrásos töltésen.
Mérem a vizet: egy nyolcvan, két méter mély. Hínár nincs, de a vízbe lógó nádlevelek „lecsócsáltak”, ami azt jelzi, hogy sok erre az amur. Ez viszont nem zárja ki a harcsa jelenlétét. A jó pap is holtig tanul, én is ezt teszem: figyelem, mit csinál Péter. Kemény, rövid botokat szerel, Daiwákat. Az enyémek Silstarok, az orsómon harmincötös húrral; úgy gondoltam, olyan nagy harcsák nem lehetnek itt, amik ezt eltépnék. Közepes, öblös horgokat választok, szimplákat, amikre felfűzöm majd a Péter-féle csodacsalit. Az egy kis vödörben van, amit utolsóként vesz ki a csomagtartóból két műanyag kesztyűvel együtt. Az egyiket felveszi, a másikat nekem nyújtja.
– Ezzel fogja meg, mert nyálkásak és ragadnak – mutat a vödörre, majd leemeli a tetejét. Belenézek, és visszahőkölök: temérdek barnás-vörös, háznélküli csiga hemzseg benne. Ismerem a fajtát, Afrikából exportálták őket zöldség- és gyümölcsfélék között kies hazánkba; szaporák és falánkak. Nálunk tavaly tűntek fel a vidéki kertünkben, és két éjszaka alatt virágjában falták fel a zöldbabot.
Teszem, amit Péter mond, hármat fűzök a horogra a rondaságokból. A háznélküli csiga sokáig elél a vízben, és vonaglásával kapásra ingerli a harcsát. Sokáig nem kell várnom, valami matatni kezdi a bal oldali szerelékem csaliját. Az úszó reszketni kezd, de nem merül el, majd visszabillen a rendes állásba. Még kétszer megismétlődik ugyanez, kezd gyanús lenni, törpére tippelek. Kiemelem a horgot: csaknem üres, egy körömnyi csiga fityeg rajta összecsócsálva. Nagyobb horgot kötök és növelem a muníciót, négy csigát fűzök fel, de úgy, hogy ne maradjon csüngő rész, így nincs mibe belekapaszkodniuk a pákosztos törpéknek. Az úszó mozgásából következtetve továbbra is próbálkoznak, mígnem a citromnagyságú parafa váratlanul elindul, és nem is bukkan fel többé. Szemmel követem a damil útját, a hal a zsilipkapu felé tart. Közvetlenül előtte megtorpan, a felkavart iszapból metángázbuborékok törnek fel, majd szétpukkannak a melegtől. A halat még nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy harcsa, mert a ponty, az amur vagy a csuka nem vevő a csigára.
– Segítsek? – kérdezi Péter, és megindul felém a hosszú nyelű vágóhoroggal. Ekkor bukkan fel előttem a bajuszos buksi feje, Péter alányúl, és egyetlen rántással a partra emeli.
– Megjárós, öt kiló körüli. De van itt nagyobb is!
Mérlegünk nincs, csak otthon derül ki: négy és fél kilót nyomott. Társuk hajcihője óvatosságra inti a többi harcsát, időbe telik, amíg Péternél is beindul a bolt. Nálam déltájban fut be a második kliens, méretre azonos az elsővel. A regula szerint harcsából három fogható naponta, én megállok kettőnél, jusson másnak is. Péter még csak az elsőnél tart, így megegyezünk: ha ő is fog még egyet, megyünk haza. Addig, hogy ne unatkozzam, széjjelnézek a környéken, és szedek egy csokorra való vadvirágot az asszonynak.
Már jól benne járunk a délutánban, amikor a komisz földútról kiérünk az aszfaltra. Nemcsak én, Péter is fellélegzik: megúsztuk tengelytörés nélkül. Útban hazafelé beszélgetünk, felemlegetjük a régi ismerősöket.
– Vajon él még Potyka néni? – kérdezi Péter.
– Hacsak nem tett vele kivételt a Jóisten, és itt felejtette. Nálam jó tíz évvel volt idősebb, ha él, már túl van a kilencvenen is.
– Irtó rendes asszony volt. Ha nem ő a személyzetis, már az első évben kirúgnak, amikor fejbe kólintottam Szűcs Árpit. És az a sok hiányzás! Ha már túl sok volt, behívott és letolt, ennyivel megúsztam.
Péter néz ki a Mazda szélvédőjén, de szerintem nemcsak az előttünk nyújtózó utat látja. Megjelenik előtte a dundi Potyka a rég kihízott szürke kosztümjében, akinek olyan nagy szíve volt, hogy mindenki belefért, és mindenkivel csak jót tett. Velem is. Az első kocsimban, egy ócska kis Trabantban az a pénz is benne volt, amit az óraadó tanárkodásért kaptam az ő jóvoltából.
Péter hazáig szállított. Búcsúzáskor pénzt akartam adni neki hozzájárulásként a benzinköltséghez, de nem fogadta el.
– Kifizette azt már régen a tanár úr, mindig többet adott a csalihalakért, mint amennyi járt. Jön velem máskor is?
Mentem. A Borzas-zsiliphez is. Kimentünk még kétszer, de harcsát soha többé nem fogtunk.
