Harcsacsalogató magyar módra

Harcsacsalogató magyar módra

A horgászok találékony emberek. Gondoljunk csak a számtalan etetőanyag-keverékre, amelyek ízkompozíciója egynémely konyhafőnököt bizton a kétségbeesésbe taszítana. A magyar harcsaszakértők nem csupán etetnek, hanem bizonyos zajokkal is csalogatják a remélt zsákmányt.

Magyarországon is a harcsa a legnagyobb ragadozó hal. Régebbi feljegyzésekben még hárommázsás szörnyetegekről olvashatunk. Nos, ekkora harcsák ma már csak a képzeletünkben léteznek, de 60 és 70 kiló közötti példányokat azért évről évre fognak a magyar horgászok, s szinte kizárólag a kuttyogató módszert alkalmazzák, amelyről ma már senki nem tudja, hogy tulajdonképpen ki találta ki. A régi magyar halászoknál apáról lúra szállt ez a csalogatóeszköz, és magára valamit is adó harcsahorgász le nem mondana róla.

Az eredményes horgászat egyik arany-szabálya a horgász nyugodt viselkedése. Mindenki tudja, hogy a csónak fenékdeszkájára ejtett öngyújtó például elriasztja az angolnát, hogy a partról a vízbe guruló kövek csobbanása többórás fogásszünetet okozhat. Magyarországon a harcsahorgászok látszólag fittyet hánynak erre a szabályra. No, nem mintha üstdobbal és nádi hegedűvel mennénk horgászni, de vizeink királyát a kuttyogató segítségével akusztikus jelekkel csalogatjuk.

A kuttyogató egyenes, néha enyhén hajlított nyelű, fából, fémből vagy műanyagból készült szerszám, amellyel a csónakból egyenletes ütéseket mérünk a vízre. Hasonló hangot idézünk elő vele, mint hogyha hirtelen kikapnánk a dugót a palackból. A harcsák keresik ezt a hangot vagy talán az okát, közben rátalálnak a csalira, mi pedig megfogjuk őket. Ez egyszerűbbnek hangzik, mint amilyen valójában. Először is rá kell jönni a megfelelő hang nyitjára, Otthon a fürdőkádban jól be kell gyakorolni a kuttyogató helyes használatát.

Kuttyogatóval csak csónakból lehet horgászni. Erre a célra legalkalmasabbak a lapos fenekű régi típusok, az úgynevezett halászladikok. Sok horgásznak fém-, műanyag vagy gumicsónakja van. Ezek azonban túl hangosak és a vízben erős akusztikus rezonanciát keltenek. A harcsa nem egyformán reagál a hang hatásokra. Többnyire elmenekül, egyedül a kuttyogató hangja vonzza. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az aluminium-, a gumi- vagy műanyag csónakok nem valami stabilak, ami nagyobb harcsák esetében veszélyessé válhat.

Folyóvízben 10 méterenként letapogatjuk a legmélyebb helyeket. Csónakunkkal keresztbe állunk az áramlás irányára, és nehéz ólommal szerelt zsinórunkat függőlegesen leeresztjük a vízbe. Amikor elértük a feneket, két-három méternyit visszaveszünk a zsinórból és elkezdünk kuttyogatni. Ütemesen, másfél-két másodperces szünetekkel nyolcat-tízet ütünk, majd hosszabb szünetet tartunk. A szünetekben felhúzzuk és leengedjük a zsinórt, és újfent ellenőrizzük a vízmélységet. Ez a módszer egész embert kíván, végtére is nehéz fizikai munka egész nap a csónakban ülni a tűző napon, közben kuttyogatni és evezni. A kuttyogatók joggal nevezhetik magukat sporthorgászoknak.

Sok évvel ezelőtt heves viták dúltak e horgászmódszer körül. „Nem fair ilyen jelekkel félrevezetni a halat” — érvelt az ellentábor, amely azóta már régen elhallgatott: hiszen végeredményben a beetetés is alattomos cselvetés, s ősszel a vadászok is hasonló hangutánzó módszereket alkalmaznak az őzekkel és a szarvasokkal szemben, úgyhogy igazán nem lehet sportszerűtlenséggel vádolni bennünket.

A merítőszák csak a kisebb példányok kiemelésekor hasznos, már közepesnek mondott halaknál is vágóhoroghoz kell folyamodni. De legyünk óvatosak! Csak akkor szabad a vágóhorgot használni, ha a harcsát már teljesen elhagyta az ereje, és a hátára fordul a csónak mellett. Egy nagy tekintélynek örvendő magyar harcsahorgásztó hallottam egyszer: „Előbb megcirógatom a véknyát, és ha erre sem reagál, csak akkor jöhet a vágóhorog.” Ez ugyan túlzásnak tetszhet, de jellemző a harcsa viselkedésére. Még a már aléltnak tűnő harcsa is mindig kész egy utolsó $ támadásra. Az egyik pillanatban még halálosa kimerültnek vélnénk, de már a másikban hatalmas erejével akár 50 méter zsinórt is lehúz az orsóról. Aki a hal mindenre elszánt utolsó kirohanásakor nincs résen, az gyakran vesztes lesz ebben a párviadalban.

A nagy harcsák már jóval a kiemelés előtt is próbára teszik a horgász erejét. Közvetlenül kapás után a fenék felé törekszenek, Ott fedezéket és akadályokat keresnek, hogy aztán nyom nélkül eltűnjenek. A kapitális harcsák fárasztása a lehető legnehezebb feladat, két óránál tovább is eltarthat, miközben a halat állandóan sok mozgásra és erőkifejtésre kell kényszeríteni, hogy egyáltalán jelentkezzen nála valamiféle fáradás.

Lazá fárasztott harcsát soha nem fogunk a szárazra kényszeríteni. Kézenfekvő, hogy ezekhez a nagy testű halakhoz lehetőleg nehéz készséget kell használnunk. Akinek ez a felszerelés túlméretezettnek, sőt brutálisnak tűnik, annak csak azt mondhatjuk: kapitális harcsákkal nem lehet játszadozni.

Harcsázáshoz a partról való tengeri horgászathoz is használatos kiváló minőségű 2,40—2,70 méter hosszúságú, 150—200 gramm dobósúlyú vagy pilkerező botokat szerezzünk be. Teleszkópos botok kevésbé alkalmasak. Használhatunk multiplikátor orsót, de az alacsony áttételű, nagyméretű peremfutó orsók a legjobbak. Ideális esetben orsónkra férjen fel 100—150 méter 0,60—0,70 milliméteres monofil (egyszálas) zsinór.
A felszerelés legfontosabb része az előke. Ehhez a főzsinórról levágunk egy körülbelül 2 méteres darabot, és az alsó végére egy 2/0-ás vagy 30-ás füles horgot rögzítünk.

Hármashorgot (drillinget) is használhatunk. Ezután az ábra szerint megadott módon rögzítjük az osztott ólomsúlyozást, alulra a könnyebbeket, felülre a nehezeket. A legalsó ólomra mintegy 5 centiméter hosszú bojtot csomózunk pamutfonalból. A főzsinór és az előke közötti összeköttetést egy lehetőleg erős, golyóscsapágyas forgókapocs biztosítja. A harcsa mindenevő ragadozó. Szerepelnek az étlapján kis- és nagyhalak, békák, mindenfajta férgek, kagylók, csigák, rákok, piócák, lárvák, kis testű emlősök, például egerek és patkányok, vízimadarak és néha még dögök is.

Csaliként ezek mind bevethetők, hiszen a harcsának egy kétkilós ponty sem okoz nehézséget, Antipa, a világhírű román halbiológus a Századforduló táján felboncolt több kapitális harcsát, és a harcsagyomrokban egyebek mellett kutyák, sőt állítólag egy gyermek- csontváz maradványait is megtalálta. A magyar vizekben szerencsére a lótetú a harcsa kedvenc csemegéje: a horgunkra tűzött egy-két lóbogártól garantáltan elcsábul a legnagyobb bajuszos is.

Bodó István írása