Gergő csukázni ment. Írta: L. Kiss Aladár. – A „Halászat” eredeti tárcája. – Utánnyomás tilos
De nemcsak muszájból, hanem szenvedélyből is. Aznap, hogy kijött a gyárból, elgondolta, hogy holnapra megint nincsen munka, szabad napja lész, elmehet horgászni s mire ideért a gondolatával, már a lépései is hosszabbak lettek. Sietett. Sok dolga lesz, hogy rendbe hozza a horogszerszámokat. Legutóbb is, hogy elvolt, elharapta az a mennykő nagy csuka a bécsi zsinórját. De úgy kellett. Miért nem tekerte alul körül vékony rézdróttal, vagy húzott volna rá lúdtollat. Gondolhatta volna, hogy ez lesz a vége. Ha már elmegy, gondoljon a nagy halra, is, ne csak a kicsi, a „bicskanyél” járjon az eszében. És most itt van. Egyszer foghatott volna egy iromba nagyot, volt nyolc-tíz kilós is és az is elszabadult. Pedig de kellett volna az érte járó pénz! De Gergő azért nem mérgelődött. Még csak nem is hagyta el csúnya szó a száját. Minek? Inkább okult rajta. Mert a saját kárán tanul az ember. Jövőre vigyázóbb lesz. Okosabb. Így gondolta el. Ahogy hazaért, előhozta mindjárt a fakamrából a csukázó mogyorófanyeleit. Aprólékosan végigmustrálta mindegyiket. Külön-külön. Az egyiknél a parafadugóba tűzött fanyelecske volt tág, oda újat faragott. A horgok felett az erős bécsi zsinór már körül volt tekerve vékony sárgaréz dróttal.
Mindent rendben talált, még az ökle fogót is. Mert ez is fontos. Ha nem tud fogni kishalat, nem lesz csuka. Mert a csukának más nem kell. Ha jó eleven a kishal a csukahorgon, jobban kap rá a nagyhal. Közben kijött az udvarra az asszony. – Adjon Isten, Julis! – köszöntötte illedelmesen a feleségét. – Má’ meg szabad lesz ?!… – kérdezte az urát, látva annak bíbelődését a horogszerszámokkal. – Az. – Halászni megy? – Oda. – Úgy se’ fog semmit! Nagyobbat! – Nem-e!?… Hát az, a mit tavaly ilyenkor fogtam?!… Az semmi se volt ?!… – No, egyszer!… Gergő erre már nem válaszolt, mert nem tetszett neki a beszéd. Tudja nagyon jól az asszony, hogy üres kézzel soh’se jön haza. A zsákjában mindig hoz valamit. Kisebbet-nagyobbat. Ez már úgy is csak fölös szó. Majd bámul holnap, ha hazaér. Szép fogást csinál. Érzi. Alighogy elköltötte estebédjét, már ment is aludni a tyúkokkal. Ilyenkor korán fekszik. Hajnalban, sötétesen kell indulnia, mert mire kiér a töltésen Gyirmót felé a Marcalra, az is jó félóra. A csuka pedig igen korán kezd enni. Még csak azon morfondírozik, hogy Gyirmót alatt csináljon-e tanyát, vagy a Pánzsa-érnél. Majd útközben még meggondolja. Mikor fölébredt, lassan kicihelődött az ágyból, felöltözködött vigyázva, nehogy az asszonyt fölébressze. Apró gyerek is volt a háznál, azért éjjeli mécs pislogott a szobában. Az asztalon hevert kalapja alatt csomagot talált s ahogy megtapogatta, hát csak fölcsillant a szeme. – Jó egy asszony… – mondotta félhangon magában. – Gondoskodott. Nem kell éhomra hazajönnöm. Nagy darab kenyér, szalonna meg paprika volt a csomagban. Ebédje. Ni! Még pár cigaretta is!… Kilépett az ajtón, csöndesen magára zárta, azután a kulcsot becsúsztatta a kissé nyitva hagyott ablak között a párkányra. Még hamarjában meg is mosakodott a kútnál.
Így jó! Frissebb az ember. A kamrából magához vette a horogszerszámait, cókmókját és megindult kifelé. Ahogy kilépett a kapun, nagyot lélegzett. Jól esett tüdejének a friss levegő. Alig tett azonban egykét lépést, megállt. Mintha lépéseket hallott volna közeledni az utcában. Erővel arra gondolt, hogy ha ő mostan vénasszonnyal találkoznék, elvinné a szerencséjét. Szinte fázott ettől a gondolattól. Egyszer is. Emlékszik rá jól, de akkor még nem hitte. Kipróbálta. És úgy volt. Reggeltől-estig, egy csuka-kapás nem sok, de annyi sem volt. Hiába rostokolt. Végre kiért a töltésre, de a megmaradt babonája csak nem hagyta nyugton ilyenkor. Azonban minél közelebb ért a helyéhez, annál nyugodtabb lett. Egyszer csak bekanyarodott a Rába töltésről a Gyirmót községbe vezető gyalogösvényre. Pislákolva derengeni kezdett. Még két-háromszáz lépés és odaér az útközben kiókumlált helyre. Jó hely! Neki való. Kis elterült nádas befelé a víznek, mellette tisztás. Egy-két méterecske. Utána pedig a vízen himbáló sűrű töklevél. Tele hínárral. Ilyen helyen szeret lesben állani a csuka. Tapasztalta. Alig várta már, hogy a dugó a vízen úszkáljon. Szinte látta már a szép csukákat a tartókötélen átfűzve. No! Hát még az asszony, hogy fog örülni. Szinte az arcán táncolt a csukázó szenvedélye. Akár hétszám ellesné a parton.
Valami furcsa, egyhangú nesz ütötte most meg a fülét. A szürkeség kezdett körülötte oszladozni. Ahogy jobban belenézett az útba, hát csak feléje mozgott valami. Csak nem?!… Egy asszony lépegetett feléje gyors mozgással. Le akart térni hirtelen az útról, nehogy találkozzék vele, de már késő volt. Valami hidegség futott át rajta. No’ nézd!… Ismerős volt a fehérszemély. – Maga az, Gergő?… – örvendett az asszony. – Jó reggelt! – Adj’ Isten magának is… – köszöntötte Gergő bizonytalan hangon s a horgászónyelek reszkettek a kezében. – Má’ meg halászni megy!… Mi jó lehet abba’!?… – nevetett hozzá. Gergő leküzdötte magában a bizonytalan érzéseket s mintha fölmelegedett volna az asszony csipkedő szavára. – Jobb, mint a korcsma… – Igaz! – Hát magát meg mi lelte, hogy ilyen korán teszi az utat? – kérdezte, hogy valamit ő is mondjon. – Keresztelőre mék, Öttevényre. No Isten vele, Gergő. Sietek, mert még lekések a vonatról. – Isten áldja! Kezet fogtak s a másik pillanatban az asszony már tovább aprózta lépteit. Gergő úgy érezte mostan, mintha az a mázsás kő, mely ránehezedett, legurult volna a szívéről. De azért tovább vágta a szót magában. Gyürkőzött a babonájával. – Asszony volt, igaz, a kivel először találkoztam, de nem vénasszony. Meg aztán rokon. Közeli atyafiságban vagyunk. Tán az még nem baj!… S megindult tétován a csukatanya felé. Alig haladt pár lépést, a nevét kiáltották bele a reggeli tiszta, visszhangos levegőbe. – Gergő!… Gergő!… Megfordult. Az asszony kiáltott feléje az éles hangjával, úgy ötven lépésről. – Mi a!… – E’ is felejtettem mondani! Sok szerencsét!!… Azután sietett megint tova. Gergő megrázkódott a szóra egész testében. Egyszeriben melegje lett meg a hideg is lelte. A szépen összekötözött mogyorófanyeleket leejtette a kezéből és csak nézett-nézett némán a levegőbe. A meredek vízparton túl a haris szólalt meg a magas fűben.
A közeli akácosban a gébics cserrentett rá, és előtte pedig, lent a tükörsima Marcalon szétfreccsent a víz, amint a csuka közéjük csapott a búvóhelyéről, a gyanútlanul úszkáló kishalaknak. Kezdett minden éledni a derengésben, csak Gergő érezte magát olyan furcsán. Tétován álldogált még egy darabig, azután önkéntelen lehajolt a horgászó nyelekért s kimért lépésekkel, lehajtott fővel, szótlanul megindult visszafelé. Haza! Talán nem is gondolt most semmire, csak érezte, hogy valami igen nagy nehézség fogja át a szívét. Szinte észre se vette, hogy már hazaért. Mikor belépett csendben a kapun, a szájába csordult a felgyülemlett keserűsége. – Szerencsét kívánt… – morogta halkan, azután bement nesz nélkül a fakamrába és a helyére tette a horgászó szerszámokat. Tett-vett még valamit. Húzta az időt. Reggel, hogy kijött az asszony, hát csak kimeresztette a szemeit, ahogy meglátta Gergőt a kamra előtt lévő kecskelábon ülve. Valamit faragcsált. – Hát maga?!… – szaladt ki a csodálkozó hang a száján. – Nem ment e’ csukázni?!!… – Nem… – mondotta fojtott hangon Gergő. – Há’ mi lelte?!… – Meggondoltam… – szorongott a szó a száján, majd felhúzódott a helyéből és befordult a kamrába, hogy ne kelljen az asszony szemébe, nézni. Mert Gergő sohasem hazudott még életében, de most az egyszer igen röstellte az igaz szót megmondani.
Halászat XXVII. évfolyam 1-2. szám 1926. január 15. 2-4. oldal, 3-4. szám 1926. február 15. 10. oldal
Megjelent még: Koczkás László szerk.: Horgászat a Halászatban (Bp., 2021.)