Galócakirály a Tiszán
Sokféle halat fogtam már eddig, de galócát még soha. Tudom, lesznek olyanok, akik majd felszisszennek e sorok olvastán. Merthogy mit keres a galóca a halak között, hiszen az köztudottan gomba. Pedig a halak között is van galóca, és nem is akármilyen fajta. Dunai galóca a hivatalos neve, de szerencsésebb volna tiszai galócának hívni, mert a Dunából nálunk már rég kiveszett. A Kárpát-medencében ma jószerével csak a Tiszában meg egy-két hegyi mellékfolyójában találkozni vele. Állítólag van belőle a Drávában és a Murában is, de a magyar szakaszon emberemlékezet óta nem látta őket senki. Vagy aki látta, hallgat róla.
Az igazat megvallva a tiszai galócát látók sem bőbeszédűek. Azért nem, mert aki galócát lát, azt általában meg is fogja. Pedig tilos; pontosabban fogni lehet, de vissza kell engedni, hiszen védett.
Januárban egy régi ismerősöm Tiszabecs alatt fogott egyet. De ő sem dicsekedett el vele, csak sokadik unszolásra mondta el a történetet.
Még a nagy fagyok előtt, januárban csónakkal csorogtak lefelé a Tiszán. Tudjuk, télen milyen csendesek, némák a folyók. Nincs egyetlen rablás, loccsanás, de még moccanás sem a vízen, már-már reménytelenül kihalt minden. A vízen már apróbb jégtáblák úsztak, a csendesebb zugok be is fagytak. Ketten voltak, s tudták, komolyabb kalandra nemigen számíthatnak. Rapaláztak. Középen mentek, kifelé, a kövezés tövébe hajigálták a woblert. Persze nem jött semmi. Még domolykó sem, pedig azt hébe-hóba télen is meg lehet akasztani. Később mélyen járó tviszterekkel, majd súlyos, nagy fejű gumihallal próbálkoztak. Leengedték egészen a fenékre; de csak egy ideig, mert a csali állandóan leakadt. Be is szakadt rendesen. Már odamaradt vagy öt, amikor egy nagy kanyarhoz értek. Ismerősöm cimborája unta kegyetlenül a horgászatot, fázósan kucorgott az első ülésdeszkán. Csak arra lett figyelmes, hogy hajlik a társ botja. Füle botját se mozdította azonban, látott ő már aznap elég bothajlítást. Leakadás, szakítás lett vége.
Most azonban nemcsak a bot hajolt. A zsinór is rohant. Felfelé a sodrással. Süllőre gondoltak elébb, de aztán, hogy csak nem akarta feladni magát, egyre jobban belelkesedtek. A téli süllőben nincs ekkora erő. Ez csak galóca lehet! Az is volt. Jó hétkilós, szájában az arasznyi gumihallal. Túl volt már egy majd’ negyedórás küzdelmen, de még a csónakban is kész volt a harcra. Ott látszott csak, milyen fenséges jószág.
Királyi hal valóban. Amikor még tiszták voltak a folyók, és a nyarak sem voltak ilyen veszett melegek, nálunk is gyakoribb volt. A régi iratok tudnak ötven-hatvan kilós példányokról is, az elmúlt fél évszázadban viszont a tíz-tizenöt kilósak is nagynak számítanak. Vagy tíz éve a Mura osztrák szakaszán állítólag fogtak húszkilósat is belőle, de azt aligha látta bárki. E fejedelmi halnak tér kell, pláne a nagyjának. A másfél-két kilósak lehet, hogy megélnek a Murában is – a felső szakaszáról beszélünk! -, de hogy húszkilós élne ott, az majdhogynem kizárt. A Felső-Tisza mellékfolyóiban, a Visóban vagy az Izában sem nő nagyobbra. (Sőt, ott már egyáltalán nem nő, mióta a román bányák kotyvaléka minden komolyabb következmények nélkül beléjük ömlik.)
A folyó bővebb vizű, magyarországi részeire is csak télen, az íváskor vándorol le. Nagy loccsanásokkal kergeti az apró halakat, ilyenkor lehet a legbiztosabban lépre csalni őket. Öt-hat évente egyet. Az elmúlt harminc évben én is mindössze kétszer találkoztam vele. Egy nyíregyházi halboltban (!) meg egy öreg tiszabecsi orvhalász konyhaasztalán. Tavasszal, Árpád-napkor fogta az öreg, tizenkét kilósnak mondta. Én már csak megpucolva, feldarabolva láttam. Meg is kóstoltam. Sosem ettem finomabbat nála.
Balogh Géza írása
És egy érdekes kutatási adat a Nimfea.hu Természetvédelmi portálról:
Szenzációs dunai galóca adat a Felső-Tiszáról!
A Nimfea Természetvédelmi Egyesület Halfaunisztikai Munkacsoportja a Felső-Tiszán végzett NATURA 2000 fajokra vonatkozó felmérést a 2006. március 24-én. A helyszín a Tisza Tiszabecstől Tiszacsécséig tartó szakasza volt. Az előjelek nem tűntek túl optimálisnak, ugyanis vélhetően a Kárpátokban elindult hóolvadás miatt a vízállás viszonylag magas volt, amit még tetőzött a folyó nagymértékű zavarossága is.
A fogási eredmények a kedvezőtlen körülményeknek megfelelően viszonylag szerényen alakultak, kevés faj- és egyedszámmal prezentálva a Felső-Tisza egyébként változatos halfaunáját. Mégis bekövetkezett azonban az, amire csak titokban lehetett számítani: Milota térségében a szélvízen sodródva egyszer csak egy nagy, ezüstfehér test bukkant fel a parti bokrok alól. Galóca! A sebes, megáradt víz miatt először túlsodródva, de aztán a csónakot szerencsésen megállítva sikerült a halat „kartávolságra” megközelíteni, majd beemelni. A hal standard testhossza 610 mm, tömege kb. 3 kilogramm volt, mérés és néhány fotó elkészítése után után épségben visszabocsátásra került.
A pisztrángfélék családjába tartozó dunai galóca (Hucho hucho) a bő vízhozamú hegylábi folyóvizek hala, kedvelt tartózkodási helye nagyjából egybeesik a folyó paduczónájával. Akár 30 kilogramm testtömeget is elérhet, sőt régi leírások 50 kilós galócákról is tesznek említést. Manapság az ekkora méretű galócákkal az európai kontinensen nem nagyon lehet találkozni, az előkerülő példányok általában ezeknél jóval kisebbek.
Eredetileg a Duna vízrendszerének endemikus hala, azonban – elsősorban horgászigények miatt – más vízrendszerekbe is betelepítették. Mivel külföldön mesterséges szaporítását is eredményesen megoldották, ezért mára jónéhány, számára megfelelő körülményeket nyújtó élőhelyen megtalálható a faj.
Magyarországon igen ritkának mondható, a Dunából, a Drávából és a Felső-Tiszából vannak szórványos előfordulási adatai. A dunai galóca természetvédelmi jelentőségét fokozottan védett besorolása is kifejezi.
