Fekete István – Misi
Misi kukacot árult a Duna-parton, azaz gilisztát, tejes kukoricát és piócát, sőt lótetűt. Ez a lótetű azért lótetű, mert akkora, mint egy ló — tetű viszonylatban — és életében nem lát lovat, mert a föld alatt tartózkodik és a melegágyak palántáinak gyökerét rágja. De Misi őt is árulta, mégpedig olyan árfolyamon, hogy a legtürelmesebb horgászok is (ezzel pedig sokat mondok) felhördültek, mielőtt megvették volna ezeket a nevezetes állatokat. Megvenni azonban megvették, mert mindenki tudja, hogy a horgon evickélő lótetűtől a harcsák megőrülnek, annyira szeretik. Hogy mit szeretnek ezen a ronda férgen, örök titok marad, mert a harcsák nem beszédes természetűek.
Misi tehát árulta ezeket a csalétkeket és olyan csalhatatlan ösztönnel jelent meg kellő helyen és időben, mint a cigány a harmadik liter után. Volt azonban úgy is, hogy az üzletet mozgatni kellett. Ilyenkor Misi megállt a kiválasztott áldozat háta mögött, szerényen és némán.
— Nincs kapás — sóhajtott a horgász bizonyos idő múlva —, nem harap a hal.
— Harap, csak nem kukoricára — mondta Misi. — Balog úr háromkilós dévért fogott az előbb…
— Mivel?
— Gilisztával.
— Elfogyott a gilisztám…
Misi erre nem válaszolt, csak szépen, nyugodtan kivárta a horgászban csírázó gondolatok megérését.
— Ráérnél, kisfiam?
— Itt dolgozok a kertben… Nagyapám kertjében.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Ebből az egész diskurzusból, valóság a kert és a nagyapa. Balog úr és a három kilós dévér nem létező szellemanyagok, míg az, hogy Misi a kertben dolgozik, csalóka állítmány. Együtt az egész azonban bizalomgerjesztően hat és nyilvánvaló, hogy a fiút a munkájától — még ha a nagyapa is a főnök — ingyen felhasználni nem lehet.
— Hamarosan szednél-e nekem pár gilisztát…? Megfizetem.
Az üzlet tehát létrejön. A horgász kicsit sziszereg Misi áraitól, de el van bódulva a nem létező Balog úr háromkilós halától és fizet.
Misi tehát hazudós. Ezt azonban csak a bennfentesek tudják és azt is, hogy — hogy is mondjam… — Misi lop.
Nehéz ezt ilyen keményen kimondani.
Misi: tolvaj! És ezt nem mi mondjuk a barátommal, akik az öreg kertésszel erős barátságban vagyunk, hanem maga a nagyapa, akinek a kis kunyhójában húzódunk, ha elered az eső és meghívjuk halpaprikásra, amihez mi csak a halat adjuk. Aztán ő meghív bennünket lecsóra, amihez nem adunk semmit, de mindkét ételt az öreg készíti el, mégpedig felségesen.
— … pedig az apja múltkor is félig agyonverte — panaszkodott —, de nem használ az semmit. Sok baj van ezzel a szegény gyerekkel — szomorkodott az öreg. — Az apja szombatonként, ha megjön, úgyis tudja, hogy megint van valami Misi rovásán és csak veszi a pálcát…
Barátom, aki nem válogat a kifejezésekben, később, amikor egyedül maradtunk, erre csak annyit mondott,, hogy: marhaság!
– Mert képzeld el — folytatta —, szegény fiú hétfőn elkövet valamit és szombaton jön az apa és csihi-puhi! Ez nem büntetés, hanem az, aminek Misi is érzi: igazságtalanság! A gyerek igazságérzete fel van rúgva és a verés csak a bőrét vastagítja, de nem a tisztességérzetét, mert nem is tudja, miért kap ki, hiszen a tettet már régen elfeledte. De majd beszélek én az apával és kézbe veszem Misit!
És barátom beszélt az apával, és kézbe vette Misit. Barátom ugyanis konok, mint egy öszvér, és ha még azt is mondom, hogy a legkitartóbb horgász, ezzel körülbelül a végtelenség fogalmát jellemeztem. Misi ettől kezdve velünk horgászott és barátom mézet tett a nyelvére, valahányszor a fiúhoz szólt, dicsérte, ha kellett, feddte, ha szükség volt rá, de igazságosan és azonnal. Közben cápahalászattal és egyéb tengeri rémségekkel szórakoztatta, hogy Misi úgy hozzánk ragadt, mint kutyához a bojtorján.
— Hallom, apád megint elfenekelt — mondtam egyszer Misinek.
— Nem igaz!
— Hazudsz, Misi.
— Ez a gyerek nem hazudik, azt tudhatod — mordult rám a barátom, és úgy nézett rám, mint a vasvilla, Misi pedig elpirult.
Máskor ismét barátom kívánságára, eldugtam egy tekercs zsinórt és kerestem dühösen.
— Nem te loptad el? — förmedtem Misire.
Barátom olyan végtelen megdöbbenéssel nézett rám, hogy színészképességeit közvetlenül a horgászkiválósága mögé helyeztem.
— Ha elvesztetted azt a zsinórt, kérlek, szívesen állok rendelkezésedre, de azt a leghatározottabban megtiltom, hogy Misit gyanúsítsd. Nem szolgáltatott rá okot és még azt hiszi, hogy elhisszük róla…
Misi ismét elpirult a nadrágszíjáig, mert akkor még nyár volt és Misi öltözete a nadrágszíjjal befejeződött.
Most pedig ősz van — sajnos — és jön a tél, de mi már nem félünk tőle, barátom a nyarat végigmesélte, Misi lelkesedését puhán meglovagolta és napfényesen beigazolta, hogy a Misiről terjesztett hírek gyalázatos hazugságok vagy tévedések. Voltak, akik kételkedtek és voltak, akik elhitték. A gyerek azonban nemcsak hitte, de érezte is, hiszen azok a dolgok már olyan régen voltak…
Misi igazán a barátunk lett és bizalmasunk. Nemrégen kérdeztem tőle, mi lett egyik kis társával, akivel azelőtt sülve-főve együtt volt?
— Nekem nem kell – legyintett —, hazudik és — tette hozzá bizalmasan — azt mondják, lop is…
– Csoda ez – mondta egyik este az öreg kertész –, tessék elhinni, csoda. Csak azt szeretném tudni, mit csinált ezzel a gyerekkel?
Barátom nézte a tüzet, a tűz mögött ballagó Dunát.
– Szeretem – mondta csendesen.
Ezután már nemigen volt mit mondani, hát csak hallgattunk. A Duna halkan locsogott, apró hullámai jöttek a sötétségből, és mentek a sötétségbe, de a tűz meleg fénye időtlenül ott lobogott a surranó, ismeretlen vizeken.
Megjelent: az Új Emberben, 1951
