Farkas Csaba – A Déli Hal csillagkép
Thakács javában pucolta a teraszon a halat (a tegnap éjjel fogott két pontyot) amikor… De lássuk a „körülmények”-et! Nyílt már a hibiszkusz, midőn Th. és felesége, Á. lejutott a Balatonra. A bódultan pompázó, lila s fehér, de mindenképpen bordó belsejű virágokból fekete-acélkék dongó gyűjti a nektárt, szenderlepke áll meg előttük a levegőben virágporgyűjtésért, majd szemmel alig követhető gyorsasággal rebben másik, új tölcsér felé. (Illik is rá a kolibri Brazíliában használatos, portugál elnevezése: virágcsókoló – beija-flor! A kerítést ellepő, kúszó trombitavirág narancssárga tölcsérei előtt méhek döngenek. A fehérnyárfa – Thakács ültette át még gyerekkorában a feltöltött területről, számtalan vödör vízzel mentve meg a szomjhaláltól az átültetett, minduntalan lekókadó, alig méteres csemetét – már emberderék vastagságú. Törzsét évekkel ezelőtt vissza kellett vágni, mert a vihar — a balatoni — nem semmi: néha egész fasorokat dönt ki (a vihar ellen egynémely fák úgy védekeznek, hogy eleve hetvenkét fokos – ez pontos szám – dőlésszögben nőnek, mások támasz-oldalgyökereket fejlesztenek, s törzsük oválissá válik, tengelyük északnyugat-délkelet iránt mutat), így azután a fakorona nem csúcsos lett, hanem szétterült, árnyékba borítva a fél kertet. — Ám maradjunk a jelenben! Thakács éppen halat tisztít, törökülésben a teraszon. („Ez semmi”, hallotta két pontyával kapcsolatban egy szembejövő páros egyik tagjától, hazafelé igyekezve, kezében a súlyos haltartóhálóval, „én már karosszéket is fogtam idén a Balatonból.” „Én meg repülőgéproncsot”, tromfol a másik, „daruval kellett kihúzni”.)
— Csucsukám, itt szállt el egy szarvasbogár – újságolta Á.-nak Thakács; Á. épp nyit be biciklivel a kertkapun, telt szatyorral megjőve a boltból. S ekkor… Ekkor csattanás hallatszik fejük fölül, és a terasz fölött levő, áttetsző műanyag tetőn keresztül csak annyit látnak: sötét árny vergődik szárnyverdesve-kétségbeesetten, s csúszik mind lejjebb a síkos felületen, karmok kaparnak – a hang, mint tányéron megcsikorduló kés –, és a rekettyefűzek közé zuhan egy madár. A légben izgatott-dühös károgás, „krá-krá”, s dolmányos varjú suhog el a kert fölött. – Madárfiókát vitt, de nem bírta el – mondta Á.-nak Thakács. A kisrigó megmenekült, láthatatlan lapul a levelek alatt. Thakács tovább pucolja a halat.
*
Thakács kiemeli a pontyokkal-keszegekkel teli haltartót a vízből. De lássuk az előzményeket!
Azúr a tó, rózsaszín a hajnali ég, a liláskék párafüggöny mögött, Tihany és Szántód között, hidegpirosan kel a Nap. Kócsag lépdel a leapadt vízben, előrenyújtott nyakkal figyel, hófehér; amikor a Nap elé ér: koromfekete. A hinarasban forr szinte a víz, ívik a sokezer küsz. Csattanások egyre-másra: kősüllők vágnak közéjük. Békák brekegnek, a Nap már föntebb, aranyvörös, narancsszínűen lobban a víz. Hattyúpár úszik fehéren, s messzebb további tizenkettő; sirály leng végig a parttal párhuzamosan, könnyedén, még nála is sokkal súlytalanabb csér mondja: „krijé, krijé!” – Mögötte, az erdős-ligetes parton: a feketerigók, seregélyek már rég ébren. Stiglic csilingel, örvös galamb burukkol, mezei veréb halk, a háziverébétől kellemesen elütő csiripelése hangzik föl, a lombok között, láthatatlan, megszólal a sárgarigó.
…Közben kivilágosodott, a Nap már napsárga, balatonkék a Balaton. Nagy, tengeri (hivatalos nevén: sárgalábú) sirály szól a messzi, mély vízen levő, alig pontnyi stégek felől: „kli-kli-kli-kli!”, a másik úgy felel rá, mintha kisgyerek sírna a víz közepén, aki most hallja először, annak hátborzongató. — Egyszerre csak új, izgalmas, ismeretlen-ismerős hang: libák gágognak odafönn, sebesen húznak: nyári ludak közelednek ék alakban, napkelet felé. A Nap immár nem csupán süt: ismételten kánikula ígérkezik. – Thakács végighorgászta az éjszakát – tegnap du. 6-kor jött le a vízhez. S most reggel 6 –, csak most eszmél: égve maradt a viharlámpa, sürgősséggel elfújandó. Enyhe, langyos bríz indul a túlpart felől, abbamaradt a dermesztően hideg, a berek felől áramló parti szél — hol van már a messzi hajnal piros-kékje, feketéje, az árnyalatok: sárga, jade-zöld, fehér. – Th., aki szabadságát tölti a Balatonnál, kiemeli a pontyokkal-keszegekkel megrakott haltartót a vízből, indul a ház felé. „Atyavilág, ez már kedd. Egy nappal megint kevesebb.”
*
Thakács, az elvonuló hidegfront nyomán, kiment horgászni, és fogott is egy pontyot; foghatott volna többet is, de nem bírta tovább a zsinórra minduntalan rárakódó kitépetthínár-csomagokat úsztató víznél, a hosszú-hosszú kánikula után szokatlan hidegben. Mindez persze nem korábbi történések nélkül valósult meg.
„Mikor kopog már az eső a tetőteraszon?”, tűnődött Th.. Napok óta melegfront volt, fújván fújt a déli-délnyugati szél, nem és nem akart nyugativá, onnan északnyugati-északivá fordulni. Vakfehéren izzott az ég, a Balaton – a déli parti — tükörsima volt, legalábbis száz méterig, onnantól kéken ráncolódott, a ráncok befelé szaladtak, s tudni lehetett: odaát, az északi parton méteres hullámzás dühöng, a szembeszéllel angolnahorgászok dacolnak, besuhintva a messzeségbe az ég fényében nikkelesen csillogó kishallal csalizott horgokat. „Mikor kopog már az eső a tetőteraszon?”, kérdezte magától Th. – Másnap reggelre vakondtúrásszerű hangyaboly emelkedett a járda melletti fűből, nagy, szárnyas hangyák özönlöttek ki a bolynak lyukacsain, szivárványló hártyákkal emelkedve a magasba, s Thakács tudta: mihamar itt az eső. – Csucsukám, jön a zuhé – mondta Á.-nak, és elkezdték beszedni a nyárfa és az egyik ezüstfenyő közé kifeszített szárítókötélről a ruhákat, terasz alá tolták a bicikliket. Délnyugatról megdördült az ég, hamvasszilva-színű, tejszínfehér szegélyű fellegek gyűrődtek a zenitre, ám ekkor már északnyugatról is borult, lilásfekete fal érkezett a Badacsony felől, hordókat görgettek odafönn, szétfutó, fényes márványerezettség az égen, kilométeres bot reccsen a vihar térdén – belevágott valamibe a villám –, és ömlött, locsogott, dőlt az eső. Egész éjjel kopogott a tetőteraszon.
…Másnap reggel csak szemerkélt immáron – Thakács ekkor indult le a partra, s fogta a pontyot; fogott volna még többet is a halfogásra alkalmatos poszt-frontális időszakban, ha bírja a fázást, ha marad –, a szél elállt. (De a víz még sokáig hullámzott.) – Csucsukám, mi ez a zörgés? – kérdezte Á.-tól Thakács; künn párás-pasztell volt a táj. A zörgés a konyhából hallatszott. A hang iránt néztek, és megláttak egy, a nejlon kenyereszacskóból kiemelkedő egeret. Orrától a farkáig fekete csík húzódott vissza, ez határozottan gracilissá tette. – Pirókegér. Az eső elől húzódott be – mondta Thakács. – Jaj, de édes! – mondta Á. Th. kenyérkosarastul kivitte az udvarra, s az egész csomagot letette az egyik tuja alá, a fűbe, Az egér ijedtség nélkül, sietségtelenül tűnt el a tuja alatt.
…Leszállt a délután, az est, köd terjengett fehéren és rétegesen a rét fölött, Thakács a majdani őszre gondolt, mikor üveg-átlátszó már a víz, s este az ég alján feltűnik a Déli Hal csillagkép.
Az írás a szerző engedélyével jelent meg.
Könyvajánló:
Farkas Csaba új novelláskötete már megjelent:
