Esik – Sajby írása

Esik.
Konstatálom.
Amivel nem lenne gond. Mindaddig, amíg az emberfia nem tudja hová készül. De a Tisza vagy a csatornák gátja nem csak egy földhányás. A gáton két lehetséges verzió van.
Egy: kirepedezett felszín, a szél a szemcséket az ember szemébe fújja. Kemény, mint a satupad széle.
Kettő: esőben, és utána tökéletes terepet ad a téli sportokra is, nyáron. Sí, szánkó, bob, bármi aminek csúsznia kell. A gátoldalon a mentetlen ártérbe jutni, egy kész burlesq. Jobban jár az ember, ha két vödörbe belelép, és mint a síugrók, guggoló testhelyzetben lecsúszik a gát aljára. Ha szerencsés, pont nincs ott egy vakondtúrás, amiben sikerül orraesnie, és fűbe harapnia.
A horgászat veszélyes üzem, kérem.

Esik.
Még mindig.
Megszokott helyén a kifeszíthető ponyva. Alatta sok nap telt el, nap – nap után. Elég nagy ahhoz, hogy a sátor és a tűzhely is elférjen alatta. Ha a hippybusz tetőcsomagtartójáról feszítem ki, akkor kész a legpompásabb panzió, ahonnan a legszebb kilátásom, nekem van. Feltéve, ha nem esik. Ilyenkor maximum gyalog lehet megközelíteni a kedvenc helyeimet. Marad a gépjármű a biztos aszfalton. A pakkokkal meg, mint jó szerelmes pár, kéz a kézben jutunk le a partra. Jóbarátaim már ők, sok ilyen napot túléltünk. Mindenki tudja hol a helye. Szinte maguktól másznak oda.
Kötél a fák közé. Kötélre a ponyva. Ponyvára a feszítő. Megy ez.
Nyárfák alatt készülődik a tábor. Mögötte a végeláthatatlan szántó, előtte a víz.
Tehát, ha jön a yeti, a menekülés kétséges, – bár errefelé ritka.

Esik.
De már nem gond.
Ponyva alatt már virgonc az ember. Első körben a csalogatóanyag keverés, ami vár.
Már le sem kell menni meríteni vizet a végrehajtásához, míg a pakolászat történt az eső, pont eleget potyogtatott a vödrökbe. Mehet rá a csodamatéria. Tűzőszúnyogos etetőanyag… Kis vakondtúrás.
Darabolt giliszta. Csonti. Mikropellet. Magkeverék. Persze saját. Én főzöm. Illetve a tűz, nagy segítségem ebben. Szóval közös. Inkább közös.
Itt nem kell sok kaja. Kedvenc halaimért jöttem. Az itt, ebben a sötét, és benőtt vízben, vérvörös úszójú, aranytestű, Vörösszárnyú keszegekért, és a még mélyebb színű Sügerekért.
Persze, nem haragszom meg, a beugró kis Compóért, vagy a csatornába, áradásokkor beszökött szinte már csokibarna Nyurgapontyokért.
Újabban, már a törpeharcsákért sem. Ha belekéredszkednek a bográcsba, hát nem bánom.

Esik.
Nem bántóan.
A ponyva alól kikandikálva, szép látvány. Gyöngyöket szór szét a vízen, amik apró köröcskékkel veszik körül a kis hullámokat a sodorvonalak szélén. Az illat, szinte magávalragadó. Újra, – és újra érezni kívánja az ember, és újra – és újra visszatér ide, hogy érezhesse, – ezt is.
Valahogy az itteni mikroklímát kedvelem. Sajátos illata van a Jászságnak. Hmm.
Botjaimért kotorászok.
250-300 grammos boilisbot. 70-es orsó. 45-ös damil, és 2/0-s horog. Kell valahova. De ide nem.
Jóbarátommal, a 7 méteres begumizott spiccbottal, már sokmindenen túlvagyunk. Nem fiatal. Ellenben Browning.
Nehézkes, öreges. De megbízható. Holtágon, csónakból pecázgatva az egy szem kukoricára beugró 5-ös harcsácskát is szákba terelte a sulyom közül. Bár, nem rekordidő alatt. Mondjuk nem is siettem sehová. Ide is megfelelő lesz. Meglepetéshalat itt lehet sétáltatni is, kilométerekre.
0,18-as damilt kap a stonfoja a létráról. Ezután rettentő precíz súlyozás következik. Ami annyit jelent, hogy egy 0,5 grammos szilikonbetétes ólom van húzva a zsinórra. Az előke 0,16-os, rajta 12-es vékonyhúsú vörös horog. Az előkén egy pöttöm ólmocska, épp csak nem engedi zászlóként lobogni a sodrásban az előkét. A kis Vörösszárnyú még futhat utána, sikerrel. Ezt rendkívül mérnöki pontossággal lemodellezve, már jó előre beállítom, még itthon egy úszósúlyozó csőben. Szeretem elfoglaltságok ezek. A tudomány, nem tévedhet. Úgyis a frontokra fogom, ha nem jött semmi.

Nem esik.
De. Esik. Vicceltem. Miért állna el.
Mégis… Mennyivel jobb itt, érezni az illatokat, látni az eső cseppjeit becsapódni a vízbe, mint a lakásból az ablakon kitekintve látni, hogyan csurog le az üveg külső lapján. Itt már nem is zavar. A geozmin illata szinte mámorító, az arra érzékenyeknek. Nekem biztosan.
Újra átkeverem az etetőanyagot, és maroknyi gombócokkal sorakoztatom fel a másik vödör alját. Kész a nehéz tüzérség. A többit, majd csúzlival. Apró sörétek formájában. Ami lehet etetőanyag, kukorica, magmix, pellet, vagy csonti. Lövöldözhetek össze vissza. Bár az úszó köré célravezetőbb lenne.
Browningom lendül. Derekas. Megtartani is, de majd a combomon megpihen. Kisebb gyermekek ilyenkor szoktak betojni, vagy kérdőjelbe hajolni, hogy az elég spiccnehéz botot elbírják. De nem bírják. Én viszont szeretem. A végbe rakott súly, már így is sokat segített.
Nyalka úszó került a szilikon csövecskékbe. 1 grammos. Piszéző.
Ő is megfogta már a kenyere javát. De mivel tudja a dolgát, így mindig szívesen fogadom a segítségét.
Ő mindig örömmel el is vállalja.
Csonti került a picurka horogra. Egy szem. Árválkodó, de annál jobban fickándozó. Reptében végigsuhanhat benne minden. Ennél a sebességnél, még a tegnapi vacsorája is. Bár, nem elítélendő módon, kaptak egy kis piros színezőt, reggelire is.

Esik.
Tényleg, – most nem viccelek.
Szinte fejből tudom hova kell dobni. Nem ma vagyok itt először. Valószínűleg, nem is utoljára. Szépen lehet vezetni a szereléket, a hínárlevelek között. A szálaik közül kistartoló Vörösszárnyúra nem is kell várni. A becsobbanó csontira, már estében vágnak rá a kis barátaim. Ez a szeretem peca. Akasztásról itt szó sincs. Úgy szalad vele, csak fel kell emelni a botot, és már az ember markában landol a várt szépség. Szakáll nélküli horoggal is készült az előke. Nem kívánom őket bántani. A Sügér sokszor nyeli mélyre, belőle végképp nem bántalmazással akarom visszakapni a mélytorkozott kampócskát. Egy pillanat műve, a kis horog szinte magától kiesik a jó tenyeres méretű vadász szájából. Nem dekázgatunk. Pont jó méretes. Csobbanhat vissza a sötét vízbe őkelme.
Új csonti kerül a régi helyére. Hagy kapálózzon.
A cseppnyi úszó kis piros antennája, szinte fénylik a méregzöld nád, és a sötét víz kontrasztjában. De nem sokáig teheti ezt. Folyamatosan dolgoztatják a halak. Mire vízbe érne, már bukik is alá. A horgon egy újabb delikvenssel. Naphal… Őket nem szoktam kézzel megfogni. Csipesszel fordítom ki a horgot, a víz felett, és már mehet is vissza. Újabban egyre több van. Egy időben eltűntek. Most újra fogdossuk őket. Szép hal. Akváriumban is tartották őket elég sokan. Ha bárki kérdezi, – én nem. Csitt.

Még mindig esik.
Hanyattdőlök a székben, és csak élvezem a látványt. A ponyván kopog az eső. Az illatok körüllengenek. A felhők tovalibbennek. A nyárfák levelei susognak. A szél hozza a Jászság üzenetét. Elönt a nyugalom. Jó itt. Szeretem.
Aztán a nagy mélázás közepette, tenyeremben érzem a combomon kiforduló botot. Odanézek, beletartok. Igyiszüdá! – Az úszóm meg sehol…
De érzem már rögtön. Sügér koma beköszönt. Ő nem viccel. Fogja és viszi. Vele elbírkózunk kicsit. Persze nem kellene, de miért ne. Kifárasztom. Ahogy tanultam. Felfekszik a vízre, majd egy lendülettel a tenyerembe is. Érdes kis teste mindig örömmel tölt el. Vérvörös kis nyilakként állnak a zöld háttérben a mellúszói. Mindig jó látni. Őérte jöttem. Őérte, is. Ezek a csatornapecák róluk szólnak. Nekem.
Tenyeresnél nagyobb, szép pocakos teremtés. Belakmározhatott a lőtt csontikból. De a saját tartalékai is gömbölyödnek. Izmos. Jó erőben. Egészségben. A horog belőle is egy pillanat alatt van kint. Értelmetlen az ilyen halaknak a szakállas horog. Belefeszül a szerelékbe és már jön is a kézbe. Ritkán vergődnek annyira, hogy reptükben esnek vissza, és tűnnek el a töklevelek szárai között.
Ők nem Csukák…

Tisztulni kezd az ég.
A felhők utolsó fodrocskáit is legyőzi a mögöttük előretörő nap ereje. Szép lassan a szürkeséget felváltja a ragyogó- csillámlóan vakító napsütés. Megszűnik a kopogás.
Már csak a rezgő nyárfalevelek végéről lecseppenő, a természetet éltető nedű szórványos koppanása jelzi, hogy itt valamikor bizony esett. A szántóföldek gőzölögve ontják magukból a beléjükzárt párafelhőket. A madarak tollászkodva, borzolgatva, csőrükkel széthúzogatva minden egyes tollszárat fordulnak a nap felé, hogy minél hamarabb szárítsa meg őket, és vegyék újra birtokba, ami az övék.
A Jászság égboltját …
Sajby …