Dunai Pisztrángok – Igali-Mészáros József, 1937
Vannak horgászok, akik csökönyösen ragaszkodnak egy bizonyos horgászhelyhez; akár fognak ott halat, akár nem, ők bizony kitartanak a mellett a hely mellett. És vannak, akik egy megszokott csalétektől el nem térnének, várnak csendben, majd csak jön egy hal, amelyik meggondolja magát és elkapja a csalit.
De vannak aztán olyan horgászok is, akik mély vonzódással viseltetnek egyes halfajták iránt. Ilyenek a pontyhorgászok is. Szerintük a pontyfogásnál nagyobb gyönyörűséget el sem lehet képzelni. Habár a pontyfélék fogása is sok gyakorlatot és tapasztalatot kíván, a sporthorgászat magasiskolájának sokan mégis csak a legyes horgászatot tekintik.
Ezzel az eljárással fogjuk a híres sebes pisztrángot is, ezt a kitűnő sporthalat, amelyet a horgászok gyönyörűségére teremtett a jó Isten. Nagyon könynyű fínom szerszámokkal űzik s csalétkül legtöbbnyire műlegyet használnak. Nincs az a nap, az az óra, melynek megfelelő műlegyet ne volna módunkban felkínálni a mindig leselkedő pisztrángnak. Ezeket olyan művészettel kell a vízszínen táncoltatni, hogy a pisztrángban azt a látszatot keltse, mintha vízre pottyant rovar lenne. — Kiszökik a vízből, — írja Herman Ottó, — hogy a fölötte röpködő rovart elfogja s mint a nyíl, Úgy iramodik a vízzel tovaúszó préda után; a lesésnek nagy mestere. A legravaszabb és legóvatosabb hal, mely kiismeri az embert, annak horgát, ezer furfangját, úgyhogy a „természet büszke urát” rendszeres harcra készteti és ekkor is sokszor megyeri. Szóval ügyes, nemes hal, mely méltó arra, hogy az ember egész becsvágyát kiszólítsa.
Nem csoda tehát, ha vannak, akik felesküsznek a legyes horgászatra.
Egy ismerősöm, kit a sors a felvidékről, a pisztrángok gyönyörű vidékéről, hosszú ott tartózkodás után a fővárosba szólított el, még hosszú évek mulya sem tudott beletörődni, hogy meg kellett válnia az ő pisztrángjaitól. De lassan megnyugodott sorsában és iparkodott bőven kivenni részét itt is a legyes horgászatból, már amennyire a mi vizeink mellett ez lehetséges.
Természetesen a ragadozó őn jött elsősorban számításba; aztán a domolykóknak izent hadat és megmászta a magas partoldalakat, véresre karcolta magát a tüskés bokrok között, ha meglátta az ő „dunai pisztrángjait” valahol ugrándozni a part közelében. Itt tartózkodásának első nyarán történt, hogy egy alkalommal feljött hozzám és nagy izgalommal közölte velem, hogy találkozott egy halásszal, kivel elbeszélgetett a hazai halviszonyokról.
Beszéd közben kitudódott aztán, hogy van még egy nagyszerű hal a Dunában, amelyik kitűnően alkalmas a legyes horgászatra, de ő nem ismeri.
— Talán csak nem schneidert akar fogni?
— Nem, azt én is nagyon jól ismerem. Ez egy kicsi hal. Amelyikről a halász beszélt, az megnő még hét-nyolc kilóra is.
— Mi a neve a halnak? — kérdeztem nagy érdeklődéssel.
— Balint. Úgy hívják, hogy balint. És azt mondta, hogy az én dunai pisztrángjaim, az őn és a domolykók e mellett valósággal eltörpülnek.
— Balintnak hívják? Nagyszerű sporthal, eleget fogtam már belőle, — mondtam jámbor ismerősömnek, aki rövid itt tartózkodása alatt nem tudta még meg, hogy a ragadozó őn népies neve balin. De úgy látszik a halász sem tartotta szükségesnek megmagyarázni, hogy ez nem két különböző hal. Vagy talán Ő maga sem tudta. Ebből eredt aztán ez az alapos félreértés. Ugyanis nincsen még egy olyan halunk, amelyik annyi névvel dicsekedhetne, mint a ragadozó őn. Ezért aztán előfordul, hogy idegen tájon olyan halról hallunk, amelynek neve előttünk teljesen ismeretlen. Csak később derül ki, hogy a „balint”, „5zeilőkeszeg” vagy „bolyin” néven emlegetett hal a ragadozó őnnel azonos. Habár hivatalosan ez a név illeti meg, mégis azt tapasztaljuk, hogy a Duna mellett széltében-hosszában „balint” vagy még helytelenebb „balin” néven emlegetik. Ez már annyira átment a köztudatba, hogy még azok a halászok is majdnem valamennyien balinnak nevezik, akik tudják, hogy az ezüstös-balin és ragadozó őn két különböző hal.
Felvidéki ismerősömben természetesen fellángolt a pisztrángos szenvedély és megígértette velem, hogy vasárnap útrakelünk és felkeressük a Dunán az Újonnan felfedezett pisztrángjait. Vígkedélyű ember volt, szerette a tréfát, még akkor is, ha őt ugratták. Na, gondoltam magamban, alaposan megtréfálom és nem világosítom f cl a balint felől, nem árulom cl ennek a soknevű halnak a kilétét.
— De nehéz ám balintot fogni. Nem olyan könynyen esnek zsákmányul, mint a pisztrángok, — kezdtem az előjátékot vasárnapi kirándulásunkhoz.
— Hát azt bajosan hiszem, mert aki pisztrángot tud fogni, az a Jegyes botot más halnál is jól kezeli. Egyébként annál jobb, minél nehezebb a fogása.
Vasárnap már korán reggel a csepeli Duna mellett figyeljük a balintok garázdálkodásait. Hatalmas, öreg fák szegélyezik a partot, közöttük egy halásztanya van elrejtve. Előtte négy halász szorgoskodik, egy öreg táplit foltoznak. Ameddig ellátok, ez a ladikra szerelt közismert hálószerszám van a parthoz kikötve és kitartóan szűrik vele a vizet. Két nagy vastagtörzsű fa lombja borul a Víz SÍma tükre fölé. Az egyik ág majdnem érinti a vizet; körülötte domolykók ugrándoznak, táplálékra vadásznak, lesik a fáról aláhulló jó falatokat. Öröm nézni, mit műveinek egy vízre pottyant rovarért.
Óvatosan, csendben megközelítjük a két fát és azok védelme alatt figyeljük őket a vízben. Mozdulatlanul állunk a fa mellett, a parttól három méterre. Elnéztem volna órákon át ugrálásaikat, ha a fa mellől alattomosan ki nem nyúl egy horognyél és rá nem ejt egy legyet a víz színére. Bolondok. Szinte kiugranak a vízből, nem sejtik a veszélyt. Elkapja az egyik a legyet, megakad a horgon és már jön is kifelé. Gyorsan ki kell emelni, mert máskülönben elzavarja a horgon vergődő hal a társait. Ügyesek, fürgék és játékosak. Határozottan valami sajnálatfélét érzek, amint egyiket a másik után emeli ki a könnyŰ horognyél.
De végeszakad a horognyél munkájának, mert felhívom társam figyelmét a balintokra. Odaszólok hozzá és a hely irányába mutatok:
— Balint.
Több nem kell neki, otthagyja a domolykók tanyáját és nagy hévvel indul a balint után. Közel van a parthoz, a küszöket zavarja.
Milyen szerencse. Az első dobásnál már rajtaveszt a hal.
Mikor szárazra kerül, van nagy meglepetés.
— Hiszen ez őn, — mondja pisztrángos ismerősöm.
— Ez balint, — csak ennyit mondok neki.
— Ez balint? — kérdi csodálkozva.
— Igen, ez balint, — ismétlem újra.
Rám néz, nem tudja, mit mondjon. Éppen arra jön egy ember, odaszólítja magához és megkérdezi:
— Ért maga a halakhoz?
— Hogyne értenék kérem. Hiszen halász vagyok,
— mondja büszkén.
— Mondja barátom, milyen hal ez?
— Ez kérem balint, — válaszol a halász.
— Micsoda? Ez magának balint? — merően néz a halászra, nem hisz a saját fülének.
— Az bizony. De még milyen szép, — dicséri meg a halat.
Alig bírom már visszatartani a nevetést, várom, hogy fog csattanni, ha megtudja, hogy egy és ugyanazon halról van szó.
— Szóval ez nem őn? — kérdi a halásztól.
— Az is ez kérem. Őn is meg balint is. Van ennek annyi neve, hogy cl sem tudnám azokat mind mondani.
De már itt nem tudtam magam tűrtőztetni és hangosan nevetni kezdtem. Erre rám nézett, csípőre tette kezét és úgy féloldalt felém fordult.
— Na, te zsivány, ezt jól megcsináltad, — szólt rosszallólag és kihajította a vízre a horgát, hogy megzavarja egy kicsit az ő dunai pisztrángjainak nyugalmát. Majd amikor egy tekintélyes súlyú balint ismét megrohamozta horgát, kezdte elfelejteni, hogy alaposan megtréfálták. Még ő jegyezte meg: — Szép hal a balint.
