Dunai halak királya
Oláh Miklós 1536-ban megjelent Hungária című műve alapján képzelhetjük el: „November hónapban, a jég megjelenése előtt a Duna egész széltét átfogják egyenlő távolságra leszúrt gerendákkal, s a meder közepén szabad helyet hagynak, amit varsával vagy erre a célra készített hálóval kötnek össze. A gerendák alatt a halászok csónakjukkal feszítik ki hálóikat.
Közben a Duna partján ágyúlövésekkel mintegy mennydörgést keltenek, ettől a vizák rejtekhelyeikből felriadnak, és valamifajta erőtől hajtva körbeúsznak a Dunában, s aztán, miután a hálóba kerültek, a halászok olyan könnyen vonják őket a partra, hogy semmi nehézséget sem éreznek. Nemegyszer egy helyen és egy vizahalászatkor, nem is számítva a többi kisebb halat, ezret, sőt többet is fognak, köztük van nem is egy, mely tizenkét lábnál is hosszabb.”
A novemberi vizafogás később sem bizonyult rossz üzletnek, 1578-ban Gúta és Naszvad környékén tizenöt nap alatt 140 vizát fogtak, amiből ötvenhármat a bécsi udvari konyhának adtak el, két darabot pedig a szepesi Thurzó Szaniszló vásárolt meg huszonhét forintért.
Ekkoriban a főurak a vizát mártással, rostélyon sütve, vagdaltként elkészítve, pástétomban, füstölve, melegen és hidegen is ették. A négy évszázaddal ezelőtti Szakács Tudományból tudjuk, hogy kocsonyáját zsályával, szárított húsát fokhagymával ízesítették, gyomrát borssal főzték. Köretként lencsét, káposztát, répát, borsót kínálhattak mellé. Aztán készítették úgy is, hogy feltették egy fazékba borral főni, almát, hagyma és szőlő kíséretében, kaporral és olívaolajjal fűszerezve.
