Dráma a Dunán! – Hunyadi Attila
Részlet a „Horgászemlékeim nyomán – határainkon túl” írásból
Eddig se nagyon lódítottam, de amit most leírok, az a színtiszta valóság, a maga drámaiságában. A lényege: ami többször majdnem előfordult velünk, az azon a bizonyos 1987. évi október 5-i hétfőn bekövetkezett. De ne vágjunk egyből a közepébe, kezdjük a reggeli cuccolásnál. Miklós már kihajózásra készen áll. Na nem úszod meg ennyivel fiú! Ismét átadunk a mieinkből rendesen: sátrat, gumimatracokat, hálózsákokat (bár a horgászcuccainkat is átadtuk volna). Botok egy-egy jól zárható tokban, a hajósláda dugig gúnyákkal, szanaszét csizmák, ki tudja, melyik kié? Három 20 literes marmonnal nehezítem a hajó orrát, hogy jobb legyen a „futása”. Dénes aggályoskodik az egyenlőtlen terhelés miatt, s kissé meg is bontja. Majd tüntetőleg összeszed egy csomó holmit, s az egészet egy nagy nylon bugyorba köti, csak ezután ül a batár elejébe. Miklós röhög a tengerészzsák láttán, s ő is figyelmeztet: – Ember, úgy néz ki a hajótok, mint egy úszó wobbler, csak ti nem felúszni, hanem mélyre törően merülni fogtok! — ne tegyétek… Dénes megfogadja az intelmeket, s tovább rakodik: hátra adja, kincses kofferjét, ami drága peremorsóit tartalmazza, a bottokok is hátrébb kerülnek. Miklós jelzi, valamelyest javult a hajó helyzete. Indíts. A motorok felbőgnek, s kékesszürke füstfelhőt hagyva magunk mögött, a Duna rezdületlen vizén haladunk délfelé.
Órámra tekintek: tízet mutat. Hajóink meglepően jó iramban haladnak, mögöttünk balra mérsékeltebb tempóban fiatalabb barátunk. A rekkenő hőségben én egy nadrágban utazom. Dénesen és Miklóson se sokkal több a gúnya. Majd az eszéki kikötőben „kiöltözünk”. A folyam közepe vonalától kissé jobbra tartva, a legerősebb sodrásban hajózunk. Jobbra folyamkilométer jelzés:1385. Közben Miklós megelőzni látszik. A hajójában áll és fotóz, zavar a közelsége, ezért erősen jobbra tartok, erre a feltámadó szél bodrozta víz permetez. Miklós elhúz mellettünk, s még mindig bennünket fényképez. Az erősödő freccsenések előbb hideg zuhannyá, majd – rémlátomás – zuhataggá sűrűsödnek: Dénes két oldalán ömlik be a víz! Dénes úgy, ahogy volt, felállt, és beugrott a Dunába. Most már mindenhonnan ömlik be a víz. Még egy darabig járatom a motort, aztán leállítom, s magam is a vízbe vetem magamat. A dráma kezdő pillanatai — Jesszusom, a túránk befejeződött! — ordítozza Miklós kétségbeesetten. Ami közben velünk, körülöttünk történt, az egy rémálom, soha sem fogom elfelejteni. Csodák-csodája, nem estem pánikba.
A hajó pillanatok alatt megtelt vízzel, megbillent, majd ahogy zuhogtak ki belóle a cuccok, felfordult. Próbálom visszabillenteni, de hiába… lassan süllyedni kezd. Szart se értek légkamrái! Igaz, volt még benne, rajta terhelés bőven. Az uszadékok tömegével vitt a sodrás, a jobb parttól mintegy 250 méterre. A 15 °C-os víz máskor dermesztő lehet, akkor nem éreztem hidegnek. Az uszadékok között Miklós kóválygott össze-vissza, mintha megháborodott volna. – Vége mindennek! – kiabálta eszelősen. Az egyre halványuló hajó kontúrjairól a part felé terelődik figyelmem. Látom ám, hogy Dénes egykedvűen úszik kifelé baromi nagy tengerész zsákjába kapaszkodva, meg a bottartóját görcsösen markolva. Bármilyen hihetetlen, Dénest szinte mentőövként tartotta a nagy zsákpuffancsba szorult levegő. Én meg ott szerencsétlenkedek. De csak próbáltam volna közben bármihez is nyúlni, ma nem kopogom írógépemen e sorokat! Nekem nem volt mibe kapaszkodnom, körülöttem lassan minden elsüllyedt. Tehetetlenségemben artikulátlan ordítozásba kezdtem. Erre még a szemben horgonyzó meder horgászoka is felfigyelhettek volna, de azok egykedvűen lesték botjaikat, mintha
mi se történt volna. Miklós még mindig összevissza kanyargott, s néha egy-egy úszó tárgyat emelt be magához.
Kiabálásomra végre Dénes reagált: – Próbáld elkapni a hajókötelet, vontatni, különben végünk és Miklóssal igyekezzetek partra ha elvész a hajó. Most már csak a felbugyogó olajfoltokból lehetett a süllyedő-alumínium-test helyzetére következtetni. Egyéni szerencsém: éltetőelemem a víz, ezért nekibátorodva, nagy légslukkot véve alámerültem. Hiányos öltözetemen kívül rajtam még a szemüveg, meg a pontban 10.30 órakor megállt karórám. Néhány méternyi leúszás, és láss csodát, megérintem a hajót, éppen az orrát, s a kötélzethez is egyből hozzáférek. Szerencsére a kötél engedett, s mire a felszínre úsztam, Miklós is észbe kapott, és a segítségemre sietett. Megragadtam csónakja palánkját, ő pedig tolatóba kapcsolva igyekezett partot fogni. Nagyon óvatosan manőverezett a csigáján olykor-olykor koppanó uszadékok között (nem is tudom mi lett volna, ha elszakad a csiga stiftje).
Annyi eszünk lehetett volna, hogy a csónakjába kötjük kötelemet. s nem kellett volna megfeszített Krisztusként sodródnom. Egyre görcsösebben fogtam a hajópalánkot, majd kicsúszott a kezemből. A jobb kézben fogott kötéllel egy darabig a felszínre tapostam magamat, de aztán visz el a kötél. Elkeseredett rugdalózásom közben a lábamra tekeredő kötéltót már szabadulni se tudtam. A sötétülő vízben egyre nagyobb nyomás nehezedik rám. – Na itt a vég! – gondolhattam volna, de ki gondolkodott abban a helyzetben? Ösztönösen rúgtam egy keservesen nagyot, hát erre valami súly elmozdulhatott, engedett a kötélrengeteg (mindig 20 méternyivel macskázok elól), esküszöm, az utolsó pillanatban értem fel. Miklós éppen előttem húz el, szerencsére alapjáratban, így elkap-hatom a hátsó palánkot. Hű, de nagy mázli, hogy nem kapta le csigája a karomat! Láttomra kiveri a verejték. Nyugtatom, s biztatom – vontass! Még most sem okultunk, megint Krisztusként feszülök, de valahogy csak a part közelébe segített a Jóisten.
Ám még nem ért véget a kálváriánk Az egyre emelkedő kőrézsűbe akadt előbb az orrsúly, majd a farmacska is. Újabb búvárkodás, kiszabadul az első súly, Miklós manőverez, – most már Dénes is besegít – előkerül a farsúly is, aztán mi a hajó kiemelésével foglalatoskodunk, barátunk pedig kármentő körútra indul, nem is sejtjük, mekkora sikerrel. Amint a hajót víztelenítettük, a kárfelmérés következik. Nézzük előbb, mi a maradvány? Megvan a hajó, a lekötött trepnikkel, a fedélét vesztett motorral és tankjával. A hátsó ülés alatti rekeszben néhány cuccal beszorulva megleljük az alkatrészekkel teli szerszámos ládát, az első rekesz kiürült. Ez minden. Kétségbeesésemben sírva fakadva sorolom: oda az útlevél, igazolványok, összes pénzünk, horgászcuccaink, ruháink, csizmáink, hajósládám, a benne lévő, kincseket érő felszerelésekkel, hogy az egyéb apróságokról ne is tegyek említést Dénes eszelősen mormog valami érthetetlenséget, s a batyu puffancsát bontogatja. Végre emberi hangot hallat: – Te koma, hát így jártunk, ez borzasztó! Iratait megtalálja, de útlevele és pénze az én brifkómban, hiszen Apatin óta nem osztoztunk meg. Botjai meglettek, egy nagy „bőgőtokban” úszva kapta el még idejében, s kimentette, ám orsóit bőröndöstől elnyelte a 12-15 méternyi mélység. – Atti, fel kellene hívni a belgrádi nagykövetségünket, hogy segítsenek rajtunk, különben talpig vasra vernek a szerbek. Hát igen, de honnan?
Közben megjön Miklós. Nagyjából kipakolt hajóval kelt útra, mégis tele van limlommal. Előbb egy teljesen elázott fekete aktatáskát tesz partra, majd az evezőt, egy úszó filéző kést, meglett mind a három marmonkanna. Kirakodás után megint útra kel. – Dénes, a fekete táska! – kiáltom, és már nyitom is. Benne az elázott brifkó, a benne lévőségekkel, újságok, iratok. Ismét Miklós érkezik. Valami szörnyűséges szerkezetet vontat maga mellett. Te jó isten! – csak nem a hajósládám? De az. Újabb csoda: a partra emelni, s ott esik szét. Benne a wobbler és blinker készletem, távcső, fényképező masina, és még egy csomó nélkülözhetetlen eszköz. Nagy örömmel rendezgetjük: szárítgatjuk a visszanyert javakat, Miklós közben még egy utolsó bevetésre indul. Van dolgunk bőven, de közben időnk is arra, hogy a történeteken meditáljunk. Hülyeség volt a hajót orrnehézre rakni. Most a vízbetörést követően a motort tovább járatni, és a többi, és a többi, most már mind-egy, legalább okuljunk a balesetből.
Megint jön a fáradhatatlanul segítségünkre kész Miki. Vajon mit tudott még összefog fáradhatatlanul, irdatlan vízfelületről? – Fiúk, egészen a Dráva torkolatig szálltam alá, s közben, meg felfelé ezeket tudtam még összeszedni: egy diszperzites vödör (tele élelmiszerekkel), egy törülköző, egy gúnya (Dénesé), néhány flaskó ital és két ballábas csizma (ennyi maradt a nyolc párból). Végre összeáll minden, döntenünk kell a hogyan továbbról. Nekem a botjaim, Dénesnek az orsói vesztek oda. Az azonnali hazatérés gondolata merült fel kettőnkben. Végül is Miklós könyörgésének adtunk helyet, elosztottuk egymást közt a horgászfelszereléseket, s a folytatás következhetett. Előbb a szemközti szigeten ütöttünk kényszertábort, ahol a holmik szárítgatása és rendezése volt a feladat. Óriási szerencse: a motor életre kelt. Örömünkben jókat húztunk a Badel-brandys üveg-ből.
