Domolykó és ürge – Tóth Zoltán írása
Már kicsi gyerekemberként vonzott, húzott magához a fűzek, bokrok között megbúvó rejtélyes ősi elem a víz. Bár a Mecsek vadregényes dombjai között nőttem fel, a folyami ősök nyughatatlan vére ütközött ki rajtam. Anyám szeretete a folyó iránt, meséi hajdani kislánykori emlékeiről csak fokozták vágyódásomat az ismeretlen iránt.
Annak ellenére, hogy a nagy folyót, csak felnőtt fejjel láthattam meg, gyakran álmodoztam az ismeretlen, hatalmas és sok halat rejtő Dunáról. Mint falusi suttyó, egy ideig csupán a gyorsan rohanó hegyi patakok jelentették számomra az elérhetőt. A “kanális” máig is az iskola, az alap. Indítás, a megismerés felé vezető hosszú úton.
Barangolni a réten, erdőn, mocsárban mindig is önfeledt gyönyörűség volt, s maradt mindez idáig. Az emlékek elmosódnak az idő útvesztőiben, de a szenvedély és az abból eredő zsákmányszerzés ősi ösztöne bennem volt, kitörölhetetlenül bennem maradt, elevenen élnek az átélt epizódok.
Ülök a kanálisparton. Mellettem a hajnali harmatos fűben hever a szárított nyárfából készített bot, féltett kincsem. Az agyonázott ócska tornacipőt lerúgva a szöcskéket hajkurászom. Még elgémberedtek az ugróművészek, s a harmattól nehéz fűszálak alól gyorsan kell elkapni a leendő domolykó csalit. Sok a szöcske, de az igazi, a veretlen, ”nagy halfogó” vörös szárnyú rovar kézrekerítése időrabló foglalatosság.
Térdig, könyökig csatakos vagyok. Ázott levél, virágpor tapad rám, de a lassan melegedő párás júliusi napkeltében észre sem veszem. Telik a gyufásdoboz. Némi sajnálattal nézem e teremtményeket, mikor gyors mozdulattal kitépem ugrólábukat. No elég is lesz, -pillantok fel, és csak akkor veszem észre Horváth Pétert. Helyesebben: Cigány Horváth Pétert, aki az iskolatársam, időnkénti horgász és játszópajtásom is. Az előnév, a sok Horváth között imígyen jelzi, hogy kiről is van szó.
Egy fűzbokor mögé állok és csalizok. Ő csendben figyeli ténykedésem, s tudom kritikus szemmel lesi minden mozdulatom.
Nem fogs!- jelenti ki biztos tudattal.
Aztán , miért nem?
Tista a vízs és akkor nem esik… – támaszkodik a kanászostorra. A gát mögött csendben legelésző teheneket felügyeli a szünidőben apja mellett a fiú. Hivatala fontos és felettébb tiszteletet érdemel. Tartása is erről árulkodik.
De fogok! – erősödik meg bennem a hit. Szerinte, a zavaros, áradó vízben , vastag kövér kukaccal lehet csak halat fogni .
Fűzfabottal, házicérna zsinórral, és a hozzávaló gombostű-horoggal. Olyan felszerelés, mint az enyém, nem volt még a kezében. A damil, és szegényes nyárfabotom, számára elérhetetlen messzeségben van, s így / leplezendő az irigységet / lenézést érdemel.
Domolykót szeretnék fogni. Tudom tapasztalatból, óvatos hal, így a bokor takarásában maradok. Ha észrevesz a hal ,hírmondója sem marad ,mind elinal. Lágy mozdulattal ejtem a vízre a szöcskét. A sodrás a másik bokor felé viszi…..szívdobogtató várakozás.. Semmi. Nagyot nyelek, szeretném horgásztudományom bemutatni, s szinte balett mozdulattal ismétlem a beejtést .Na most ! Felszínt kavaró burvány, és eltűnik a csali .A piros végű lúdtoll jól mutatja a zöldes vízben, merre igyekszik zsákmányával a hal. Bevágok .A pillanatnyi rémült mozdulatlanságot hirtelen nekiiramodás, aztán bukfencek sorozata követi.
Rövid a küzdelem és hamar kirántom a narancsvörös uszonyú karcsú halat. Fél karnyi ezüstös domolykó vonaglik a harmatos fűben. Gyorsan ráhasalok.
Hűűű! Ezs igen! – hallom fentről és máris gurul, csúszik mellém a síkos agyagos padkára Péter.
Azsannya!-nézi a remegő úszókat, s csillog fekete szeme. Régi, kiselejtezett vöröskeresztes táskába teszem a zsákmányom, és remegő kézzel csalizok.
Hiába. A vörös szöcske nem hazudik! mondom kioktató hanggal, s felettébb megszilárdult hittel.
Nem törődve a sárral, leültetem Pétert. Szó nélkül letelepedik mellém. Hosszú, lendítés és máris utazik lefelé a következő áldozat. Apró köröket rajzol, jelez az alant lévőknek a szöcske. Szívem a torkomban, ahogy a fűzbokorhoz ér. De nincs kapás. Óvatosan, húzom vissza a csalit kis barázdát keltve, de úgy tűnik ez sem elég a figyelem felkeltésére. Előlről kezdem az úsztatást. Már visszafelé húzom, és alig jön felém néhány centit, durva rándulás a boton, és iramodik, tör visszafelé a hal. Meglepetésemben ösztönösen akasztok. Érzem, akad a horog. Keményen védekezik, küzd életéért a domolykó. Jócskán görbül a nyárfanyél, hajladozik a reggeli napfényben. Meglepően jól bírja a terhelést.
Ne engedd! – szurkol mellettem Péter a guggolásból felállva.
Egyszerre hasalunk rá a kiívelő halra.
Hűű! Azs annyaaa! – ámuldozik Péter.
Pisok sép!- mondja immár elismeréssel. Remegő kézzel akasztom ki a horgot.
Hadd, próbáljam meg .- kérlel.
Nincs az a pénz, amiért odaadnám és motyogok valami suta kifogásfélét. A nap már eléri a gát szélét, s én még mindig kapást remélve úsztatok. Csalit cserélek, húzom, mindent kipróbálok, de nem eszik a hal. Nagylelkűen átadom a botot. Mohón kap utána. Őbenne a szenvedély roppant egyszerű, mondhatni reális dolog. Nem szórakozás, hanem a sült hal illatát jelentő, éhségét csillapító cselekvés, amit a létfenntartás diktál olthatatlan erővel.
Egyre forróbban tűz a nap. Folyik rólunk a verejték. Péter, alkatából eredően jobban bírja, és rendületlenül úsztat. Már mindketten tudjuk, meddő dolog ilyen napsütésben a horgászat. Néma a víz. Odafenn a gáton már hangosan keresik egymást a szöcskék, felszáradt a fű, s a tehenek is egyre közelebb legelésznek a vízhez.
Nekem nem jön.- adja át kedvetlenül a botot. Tessék-lássék, próbálkozom, majd leteszem.
Hadd nézzsem meg! – unszol a táskára nézve. Szemében vágyakozással vegyes kíváncsiság. Ahogy kinyitom a fedelet mohón, mustrálgatja, melyik a nagyobb?
A kisebbet neked adom – mondom valami meleg örömmel és hirtelen nagyon könnyűnek érzem a zsákmány feléről való lemondást.
Kös .- mondja és eliramodik a hallal.
Szedelődzködöm és megjegyzek a helyre jellemző minden ágat, bokrot, rögöt. Mint egy film, úgy pereg előttem az átélt történés minden pillanata. Felmászok a gátra .A békésen legelésző tehenek mögül Péter fut felém valami tarisznyaszerűséget lóbálva maga előtt.
Gyere egyél! – kínál lihegve és ledöccen mellém a fűbe. – Nem kérek, nem vagyok éhes…- hárítom el, pedig ez nem igaz.
Nagyon finom az irgehús…bontja az újságpapírt .Megdöbbenek mindenféle mendemondák jutnak az eszembe. Hogyan is ennék én “olyanféle” ennivalóból.
Az éhség és a kíváncsiság egy ideig viaskodik bennem , de az éhes gyerekgyomor győz. Az első falatot még óvatosan ízlelgetem, de aztán gyorsan fogy a jóízű reggeli. A nap ragyog, a gyomor teli, minden olyan szép, magától értetődő.
