Diadal fanyar mellékízzel – Zabos Géza

Diadal fanyar mellékízzel – Zabos Géza

Péter olyan szerénységgel csapódott hozzám, hogy szinte észre se vettem. Tétova ifjúként akkor még csak harmadik mérkőzésemre készültem a gyár csapatában. Öltözőnk a munkásszálló alagsorában volt, onnan baktattunk ki már mezbe öltözötten a játéktérre. Még hideg időt lehelt a tavasz, az egyesület színeit jelentő piros-fekete melegítőben ugráltunk, futkároztunk a meccs előtt.
– Majd én vigyázok rá! ajánlkozott Péter, amikor kezdésre hívott bennünket a bírói síp, és lecibáltuk magunkról a melegítőket. Őrizte is becsületesen. Alig fújták le a félidőt, mellettem termett, mondta, kérte, vegyem fel azonnal, másként megfázhatom.

A következő héten kikísért az edzésekre is. Ott téblábolt a pálya szélén, amíg az edző dögfáradtra gyötörte a csapatot. Azt is megvárta, amíg felöltözöm. Akkor tudtam meg, hogy ő is a munkásszállóban lakik az ipariskolások között az első emeleten. Együtt lépegettünk felfelé, a fordulónál udvariasan elköszönt. Jobban megnéztem. Szögletes homlokú, álmodó szemű, 14-15 éves legényke volt, és valami csendes szomorúság úszott körülötte. A szobánkban okost kérdeztem, hogy ismeri-e, de helyette Kuksi válaszolt. Mondta, hogy nagyon rendes, szorgalmas gyerek, hogy elsőéves ipari tanulónak az ősszel került ide, hogy apját, anyját egyszerre ölte meg egy bombatámadás, azután a nagyanyjánál lakott, és az Öregasszony végeztette el vele a polgári iskolát.

Vasárnap egy távolabbi városban futballoztunk, reggel hétkor indult a busznak kinevezett teherautó, Péter lent ácsorgott a gépkocsi mellett. Kedvetlennek látszott, megsajnáltam és rá is kiáltottam: Ha el akarsz jönni, ugorj fel, elviszünk! Bár szorongtunk a padokon, mégse morogtak társaim, igaz, hogy Péternek közénk telepedni eszébe se jutott. A gyár asztalosműhelyétől minden játékos egy erős fatáskát kapott, abban hordtuk a szerelést. Megkérdezte melyik az enyém. Aztán egy árva szót se szólt, a vaskos tréfákat hallgatta, amikkel rövidíteni akartuk a hosszúra nyúló, zötyögős utat. A táskát el akartam venni tőle, amikor megérkeztünk, de azt mondta, nem, ezentúl ez az ő dolga lesz. Bosszankodtam, rá is ripakodtam, de hangosan nevetve elszaladt. Csak az öltöző ajtajában adta vissza, azt is mondta, hogy a mérkőzés végeztével várni fog, és a táska miatt a továbbiakban ne viaskodjam vele. Nem is viaskodtam. A labda lábról lábra szállt, könnyű győzelmet arattunk, és a mérkőzés végén jókedvtől harsogott az öltöző. Péter az ajtóban nézelődött.
– Itt van – mondtam ‚ ha akarod, viheted…
Elég későn érkeztünk haza. Kajás még egy üveg bort is szerzett valahol, aztán újból átéltük a mérkőzés perceit, mert egy értékesnek látszó győzelemre visszaemlékezni időtlen időkig lehet. Közben eszembe jutott Péter is. Mondtam, hogy kedves, érdekes gyerek, csak nem nagyon értem ezt a feltétel nélküli ragaszkodást.
– Talán az apjára emlékezik benned… – gondolkodott hangosan Okos. Vagy egyszerűen csak tartozni akar valakihez…
Komáromitól március végén egy hosszú csónakot vásároltam. Át is festettem, és ott raktam a vízre a munkásszálló előtt. Két gurulóülés volt benne, az egyiket kidobtam, hogy aludni is tudjak, ha éjszakára a folyón maradok. Attól fogva horgászbotokkal felfegyverkezve egyre gyakrabban jártam a vizet, néha Pétert is magammal vittem. Ilyenkor boldog volt nagyon, és ha olykor egy-egy halat is fogtam, mindenkinek eldicsekedett.

Péter tudott Katalinról is. Katalin gyönyörű volt. Talán a legszebb nő, akit életemben láttam. Meleg, aranybarna szemek, finoman metszett arc, telt, igéző keblek, jó lábak, kívánatos karosszéria. Ugyanabban a műhelyben dolgoztunk a gyárban, ő a szalagon, én a gépek mellett. Amikor udvarolni kezdtem, azt hittem, leány még, később meg már túlnőtte bennünk a szerelem a kötési tilalmakat. Igaz, hogy – mert törvény, szülői tiltakozás, elbocsátással fenyegető vállalati rend nyomorította – esetlenül szomorú volt ez a szerelem, amiben csak ritkán születtek csodaszép percek. Péter nem szerette ezt a szerelmet. Egy este, már április vége volt, csendesen csurogtunk a folyó hátán a kikötő felé. Akkor mondta, hogy ő, ha majd felnőtté érik, sohase veszi el más férfi asszonyát, és hogy tőlem se szép… De azért, ha megkértem, hűségesen vitte és hozta az egy-két soros üzeneteket.

Lassan, bár nem volt se rokonom, se barátom, mintha a kisöcsém lett volna, megkedveltem Pétert. Védtem is, ha valamelyik társával összekoccant, és ha olyasmire kért, amihez értettem valamennyire – magyarból, fizikából, matematikából -‚ elmagyaráztam neki a tanulnivalót.
Könnyű, meleg nap ölén érkezett meg május elseje. Délelőtt szép, kötelező rendben felvonultunk, aztán meghallgattuk az Ünnepi beszédeket, de délután már ki-ki a párjával ténfergett a sátrak között. Katalint is láttam, szülők, testvérek, sógorok között sétálgatott, az én kedvemet meg elkeseredéssé súlyosbította a magány. Haza is osontam, felkaptam az evezőket meg a botokat, de Péter észrevett a kapuban.
– Elmennék veled, ha megengeded… – kért nagyon kedvesen.
Gyere! – egyeztem bele engedékenyen, hiszen égetően hiányzott Katalin, és a sűrű csend is elviselhetőbb, ha ketten hallják.
Szótlanul eveztem, apró örvények maradtak el a csónak mögött.
Péter se szólt, talán ráérzett, hogy most neki is hallgatnia kell. Abban
a sarokban csúsztattam ki a csónak orrát a partra, ahol a műút azon
a tájon először látja meg a folyót. Előttünk nagyon mély víz tétovázott, két botot raktam össze, a horgokra gilisztákat fűztem. Már alkonyodott, amikor az a harcsa megrázta a horgot. Az orsó forogni kezdett, nagyot rántottam a boton. A hal ide-oda futkosott, de megpihenni nem engedtem, és tíz perc múlva az orrunk előtt tátogott.
– Gyönyörű! – mondta Péter, amikor a csónakba beemeltem. Valóban szép volt, olyan öt és hat kilogramm közöttire becsültem. Aztán, mint aki megkapta már, amiért elindult, befejeztem a horgászatot.
Péter a halat őrizte hazafelé, meg-megpödörte a harcsa bajszát, közben széles jókedvében elképesztően hamis hangon énekelt. Én azon gondolkodtam, hogy a hallal mi legyen? Öreg Vasi jutott eszembe, hiszen akárhogyan is forgattam, legnagyobbrészt neki köszönhettem, hogy állást kaptam a gyárban. A gyerek felkísért a szobámba is. A halat hozta, mert a botokat sohasem adtam ki a kezemből szívesen.
– Elkísérhetlek? – kérdezte, amikor rendbe hoztam ruházatomat, hogy meg ne szóljanak Vasiék.
– Egyedül viszem! – utasítottam el az ajánlatot.
Az arcára szomorúság kúszott, de nem tiltakozott.
Katalinnal egyre ritkábban kereshettük és várhattuk egymást, mert napról napra élesebbé vált a helyzet. Kedvetlen lettem, néha elkeseredett, és bánatomban a folyóhoz menekültem. Útjaimra legtöbbször Péter is elkísért, és bár nem mondtam el neki mi bánt, azt hiszem, ráérzett.
Következetesen abban a sarokban állítottam meg a csónakot, ahol a szép halat fogtam elsején, de a folyó azokban a napokban csak néhány kisebb harcsát adott, bár elajándékozni jók voltak azok is.
Május közepe hűvös és felhős időt hozott, edzés se volt, gondolkodtam is, hogy elinduljak-e, de reménytelenül üresnek látszott a délután, így szóltam Péternek is, ha akar, eljöhet… Jött is vidáman, boldogan. Csendes szél borzolta a tükröt a vízen, és mintha gépfegyverezne, pörölt az apró hullámokkal az evezők tolla, de a harcsás sarok árnyékában szélcsend őrizte a csónakot. Két ragasztott botom volt, a forgódobú orsókon hatvanas zsinór, a zsinórokon egy-egy Norvégiából származott, erősebb pontyozóhorog. A horgokra szívós gilisztákat fűztem, hogy ne bánthassák a kis halak, aztán együtt őriztük Péterrel a csendet, én a csendben önmagamban Katalint. Szürkületig nem történt semmi se. Na, ebből elég volt! – mondtam Péternek akkor, de a fiú ellenkezett.
– Maradjunk még! – kérlek csendesen.
– Valahol azt olvastam, hogy csak a sötétedés után bújnak elő a nagy halak…
Üres szobánkra gondoltam, mert amióta a fák között kószált a tavasz, csak akkor lézengett otthon valamelyikünk, ha ezért vagy azért pár nélkül maradt.
– Rendben van, még egy szűk órát várhatunk…
Lassan teljesen besötétedett. Komor felhők takarták el a holdtalan eget, a víz fölé feszülő botokat se láttuk. Az idő szaladt, fészkelődni kezdtem, mondtam is, hogy a mozdulatlan csendből ennyi pontosan elég, amikor kerepelni kezdett valamelyik orsó az orrom előtt. Mert úgy gondoltam, hogy a bal oldali boton van kapás, nagyot rántottam rajta, de ellenállás nélkül tekerhettem fel a zsinórt.
– Ott hagyta! – mondtam Péternek csalódottan és arra készülődtem, hogy kiemelem a másik botot is, amikor Újra megszólalt az orsó, de most nem hibáztam el. Mintha falba akasztottam volna a horgot, feszült meg a bot és a zsinór, aztán elindult az az eleven erő. Első nekibuzdulásában elszaladt olyan hetvenméternyire, ujjammal fékeztem a dobot, innen tudtam, hogy az orsón már kevés a zsinór. Rádöbbentem, lesz, ami lesz, tovább nem engedhetem. Mivel ezzel a fékezéssel képtelen voltam megállítani, az orsót markoltam át, de a hal ezt nem tűrte. Nekilódult újból, a botot majdnem kitépte kezemből. Az orsó fogantyúja kicsúszott a tenyeremből, le is verte a bőrt négy ujjamról, a maradék zsinór meg túlpörögve sokszoros gubancot kapott. Aztán hol a halat szidtam, hol a bambaságomat, még szegény Péternek is kiabáltam, aki megtalálta végre a lámpát, hogy ne a szemembe világítson, mert így nem tudom, hogy merre jár a hal, inkább a zsinórt kövesse a fénysugárral. Az orsó használhatatlanná vált a gubanc miatt. Attól kezdve kézzel húzogattam, vagy ha nagyon akarta, az ujjaim között engedtem zsinórt. Csak jó fél óra múlva vált szelídebbé, akkor már nem rohant olyan vadul, helyette lent a legmélyebb mederben igaz, visszatarthatatlanul – körözött csökönyösen. Később megunta a körözést is, és mintha egy odút lelt volna odalent, megállt. Pontosan mutatta rejtekét az addig vizet hasító zsinór.

– Elment? – kérdezte ijedten Péter, de én sem tudtam, hogy a mélyben mi történhetett. Kezdetben reménykedve, később egyre növekvő kétségek között húzogattam a fonalat. Tíz perc is eltelt moccanás nélkül, már azon gondolkodtam, hogy beszakítom, amikor lassan, békésen emelkedni kezdett és megéreztem fáradt mozdulásait.
– Megvan! – kiáltottam fel boldogan, pedig teljesen felesleges volt ezt kiáltva mondanom, hiszen Péter mellettem pipiskedett. Mint egy magatehetetlen tuskót, húzhattam a halat a csónak mellé, és szájába dughattam a vágóhorgot is. A csónakban Péter egyből ráült a halra, bár az meg se moccant a combjai között, mert fáradt volt nagyon. Azt is ellenkezés nélkül tűrte, hogy átfűzzek a száján egy vékonyabb kötelet. A kötél végét Péternek adtam, meg is fenyegettem, ha útközben elengedi, a hal után Őt is a folyóba dobom.

Versenyen se evezhettem volna keményebben, csakhamar a gyár lámpái mellett futott a csónak, aztán a munkásszálló ablakait néztem, hogy társaim még ébren vannak-e, hiszen dicsekedni akartam a hallal. Néhány szobában még égett a lámpa, a botokat Péterre bíztam, hogy a harcsát én vigyem. A hal fejét a vállamig emeltem, a farka a földet söpörte így is, és én világgá szerettem volna kiáltani boldogságomat.
Péter felrohant a botjaimmal, én a bejárati lámpa fényében bámultam a halat. Azt is hallottam, hogy végigüvölti a folyosókat:
– Nagy harcsát fogtunk…! Megnézhetitek…!
Megzavart méhkasként bolydult fel mindkét emelet, csakhamar mellettem topogtak szinte valamennyien. Nézték a halat, bajuszát cibálták, aztán – mert néha egyet-egyet még tátogott – valaki kitalálta, hogy reggelig az alagsori kismedencében helyezzük el.
Mintha sereget vezetnék, vittem elöl a halat, Péter kinyitotta a
csapot is, és a harcsa, bár továbbra is hanyatt feküdt, ocsúdni látszott
a vízben. Később átjöttek a szomszédos munkásszállóról néhányan a lányok közül is, a sikeres halfogás mozzanatait újból és újból el kellett mondanom. Péter iskolatársainak tartott kiselőadást, és nagyon büszke volt, hogy ebben a küzdelemben társam lehetett. Néhányszor ott is hagyta őket, hozzám furakodott, megveregette vállamat, aztán visszament, hogy tovább mesélje a részleteket.

Korán ébredtem, és azonnal lerohantam a halhoz. Már nem élt. Vagy a fáradtság ölte meg, vagy abban a méretéhez képest csöppnyi medencében elfogyott a vízből az oxigén. Sajnáltam, de a tényen változtatni nem lehetett. Éppen azon tanakodtam, hogy most már mi legyen vele, amikor a klubhelyiség étterméből a felszolgáló megérkezett.
– A főnök azt üzeni, ha eladod a halat, megveszi.., Tíz forintot fizethet kilójáért…
Meghökkentem, mert addig a percig – bár néha elég sokat fogtam
– halat még nem adtam el. De számolgattam is. A harcsa több mint húsz kiló, és a kétszáz egynéhány forint majdnem kétheti fizetésem összege.
– Mondd meg neki, hogy annyiért elvihetitek!
Később az alagsor újra látogatókkal lett tele. Sokan jöttek, akik még nem látták, de megnézték néhányan újra az esti vendégek közül is. Péter is ott volt, lelkesen mesélte élményeit. Károly bácsi fényképezőgéppel érkezett. Bár csak amatőr fotósnak vallotta magát, tiszta, jól fogalmazott képeken örökítette meg a gyár és a lakótelep apróbb-nagyobb történéseit. Először ő is megnézte a halat, meg is tapogatta, aztán megemlítette, hogy szeretne egy képet csinálni róla. A kantárjánál fogva emeltem ki a medencéből, magasan tartottam, amíg kivittem a fényre az épület elé, nehogy a farka összekenődjön.
– Ez nem lesz így jó! – töprengett Károly bácsi. – Összemosódik veled, nem látszik elég élesen…
Egy rózsát támogató farudat húzott ki a virágágyból és átadta nekem.
– Ezt dugd át a kötélen és ketten tartsátok… A hal köztetek függjön a boton.

Péter mellettem termett. – Majd én tartom! – mondta boldogan.
Alacsonyabb volt, mint én, be kellett hajlítanom a karomat, hogy a harcsát tartó rúd vízszintes legyen.
– Igy már jó! – nézett a gépbe Károly bácsi.
Akkor már sokan figyelték a jelenetet. Az első sorban Péter egyik tanára állt. Nem tudtam, mit akar, amikor elindult felénk.
Majd én…! – vette el Pétertől a rudat. – Te kicsi vagy…
A gyerek szemében szinte lángot vetett a megdöbbenés. Egy pillanatig még görcsösen markolta a rudat, aztán elengedte és szomorúan elkullogott. Hátra se nézett, lehajtott fejjel tűnt el a munkás szálló ajtajában. Aztán kattant a gép és Károly bácsi elégedetten távozott. A felszolgáló akkor érkezett. Mintha zászlót lobogtatna, vitte a halat, talán, hogy reklámot csináljon az esti halvacsorának. Megkérdezte, hogy elkísérem-e, de rosszkedvű lettem Péter miatt, mondtam, hogy nem megyek, mérjék le ők és hozza el a Pénzt.
De csak késő délután hozta, száznyolcvan forintot tett le az asztalra.
– Ennyi volt? — kérdeztem csalódottan.
— Ennyi! mondta a pincér. — Természetesen kibelezve, megtisztítottan, amennyit felhasználhatunk… Én is láttam, pontosan tizennyolc kilót mért a főnök. Nem vitatkoztam…

Péter nem jelentkezett, pedig megígérte, hogy együtt bogozzuk ki az összegubancolódott zsinórt. Este lementem hozzá. Egyedül ült szobájukban, könyvet olvasott. Köszöntem, nem fogadta, jóllehet máskor azt se tudta, hogy mivel kedveskedjék nekem. Az asztalra leszámoltam kilencven forintot.
– Száznyolcvanat kaptam a halért… A fele a tied…
Felnézett, a szemében rideg dac csillogott.
– Ha én még egy fényképen se vagyok jó neked, nem kell! Tőled soha többé semmi sem kell…!
– De Péter… – akartam békíteni.
– Gyűlöllek! A tanár urat is, Katit is, téged is…
Az ajtóból még visszanéztem. Péternek hangtalanul potyogtak a könnyei.

Zabos Géza Írása