Csuka jégeralsóban
Azt hinnénk, a horgászat csupa szórakozás. Pedig dehogy – sokszor igazi kínszenvedés. Nem annak indul persze. De aztán valahogy mégis egészen elképesztő kalamajkába keveredhet az ember. És csoda, hogy megússza. Néha a szó szoros értelmében.
Géza-napot ültünk Túristvándiban. Nem vagyok az a nagy névnapozós fajta, de akkor megittunk pár kupicával, aztán vettem a kabátom, s lementem a Túrra levegőzni egy kicsit. A híres vízimalom alá, ahol a legtöbbet horgászunk, halászunk. Most is bent volt a hálónk a vízben. A nagy teszi-veszi rúdjaira azonban hatalmas jégtáblát sodort a Túr, lehetetlen volt felemelni. Néhányszor megpróbáltam azért, mert a jég alatt szeret meglapulni a csuka meg a telény, de meg se moccant. Végül a parton kerítettem egy vastag, száraz ágat, hogy letoljam róla a jeget. Nem bírtam azonban vele. Pihentem egy sort, és – máig se tudom, miért – kivettem a nagykabát zsebéből a vadonatúj telefonomat, aztán nekiestem megint a jégtáblának. És csoda történt, ha lassan is, de megindult…
Ám vele együtt én is – lefele a meredek parton. Kisvártatva pedig elreccsent az ág, én meg fejjel bele a háromméteres vízbe! Azonnal fenékig merültem. A part is van vagy négy méter magas, rajtam meg a sok, vastag ruha – de nem túlzok talán, amikor azt mondom, tíz másodpercen belül a szakadt part tetején álltam. Lerángattam magamról a dzsekit, s magam után húzva rohantam fel a házba. Aztán be a kádba, ruhástól a forró víz alá.
Fél óra múlva kopogtattak. Távoli ismerősök jöttek, hogy mutassuk csak meg nekik azt a harcsát! Mert a túlparti korcsmából látták ők, hogy Géza egy hatalmas hallal iszkol hazafelé! Ma is szentül hiszik, harcsa volt az a nagykabát.
Egyszer pedig csúnya, ködös, esőre hajló decemberi délelőttön vitt minket a motorcsónak a vadregényes Bodrogközbe. A Tokaj fölötti Zsaró-éren igyekeztünk be a Nagytóra, „ahol úgy jár a hal, hogy a vízbe esett kulcscsomót is elkapja.” Egyik társunk azonban nemigen hitte ezt a kulcscsomós figurát, félúton kiszállt. Nem is bántuk, mert háromnak egy hajóból igen nehéz villantózni. Öcsém kezelte a motort, beérve a tóra azonnal nekikezdtünk a dobálásnak. De nem jött semmi, feljebb mentünk hát vagy ötszáz métert. Majd megint és megint. Közben megeredt az eső. Előbb csak csendesen, aztán komolyabban, végül már ömlött.
Nem nagyon törődtünk vele. Csak az öcsém idegeskedett, hogy beázott a motor, nem akar beindulni. De akkor fogott egy halat, s azonnal megvigasztalódtunk. Különben is, majd kiszárad estére. De nem száradt. Mert az eső csak esett, meg esett, később havas esőre váltott és feltámadt a szél. Szemből fújt, Tokaj felől. Egyre jobban fáztam. Nem csoda, ruháim már teljesen átáztak, a hideg lé már a derekamon csorgott – a motor pedig csak nem indult. A kikötő ide tíz kilométer, ráadásul a víz befelé ömlött a tóba, tehát pont szembe kapott bennünket. Evező pedig egy se!
Teremtő isten, innen sose vergődünk ki! Végül egy-egy rudat törtünk a parton, s három óra múltán ki is jutottunk valahogy a mocsárból. De még mindig csak félúton jártunk! S énrajtam már csuromvíz volt minden. De akkor már nem volt baj. Pucérra vetkőztem, s felrángattam a parton hagyott társunk jégeralsóját, egyik ingét, pulóverét. Még jó négy kilométer állt előttünk, de felőlem akkor már eshetett. Lefelé vitt a víz, és a jégeralsó is melegített. Később meg aztán az első korcsma – cserépkályhája. Meg a törkölypálinkája. Amúgy megúsztam egyetlen tüsszentés nélkül. Hála a száraz jégeralsónak.
Balogh Géza írása
